Az Élő halál a hagyaték kérdései felől közelít József Attila költészetéhez, azzal a belátással, hogy nemcsak a szöveggondozás és szövegkiadás képezik az értelmező olvasás előfeltételét, de ez fordítva is érvényes. Különösen érdekes lehet ez azon darabok esetében – ilyenből nem kevés van az életműben –, amelyek a halál, a meghalás, az utóélet, a mű és a nyomhagyás, a gyász (önreprezentáló) tematikája köré szerveződnek, a költőtársakat vagy az anyát gyászoló versektől a költőnek a saját születésnapjára írt testamentumain, medáliaszerű önarcképein át a saját halált bejelentő kései költemények soráig. Vagyis ott, ahol ez a költészet az életnek, az élőnek a halála utáni maradékáról, a test bomlásáról, földi maradványairól és – tőlük nem elválaszthatóan – a túlélőknek e fennmaradó nyomokhoz való viszonyáról, a temetésről, a gyászról, a gyászmunkáról, a gyászszertartásról, az emlékezetről, a felejtésről, a vigasz lehetőségéről vagy lehetetlenségéről, a monumentalitásról, az örökségről beszél, arról, ami nem hagyja érintetlenül a József Attila-korpuszhoz mint költő hagyatékhoz való viszonyt, ennek önértelmező lehetőségeit.

Bónus Tibor könyvéből, mely a költői mű és annak biográfiai kívülje közötti relációt, illetve az anyának e műben betöltött szerepét is újragondolni igyekszik, a recepcióban többnyire kevesebb figyelemre méltatott versek vagy versváltozatok (köztük a Szól a telefon…, az Óh boldog az…, a Nem emel föl, a Zöld napsütés hintált…, a Két keserves, az Éhség, a Majd…I-II., a Kiknek adtam a boldogot…, a Csöndbe fagynak a dalok…) szoros és invenciózus olvasásával egy új, eddig szinte ismeretlen József Attila-kép bontakozik ki. A költő búcsúversének és öngyilkosságának bonyodalmas viszonyáról, illetve a hit(etlenség) és a tanúságtétel e költészetet meghatározó kérdéseiről is szó esik itt, akárcsak az anyagcsere önreprezentáló funkciójáról, arról, ami a földművelés, az anyaföld és az anyanyelv összefüggéseihez, valamint az evés, az emésztés és – bármily meglepően hangozzék – az ürülék (az exkrementum) metapoétikai relevanciájához is elvezet.

XI. Metabolizmus és metapoétika
(Részlet Bónus Tibor Élő halál című kötetéből)

Fontos visszatérni az elválasztásnak és az anyagcserének az anya és a hozzá való viszony (önértelmező) szemiózisát alakító tényezőihez, ezek összetett szerepéhez József Attila költészetében. „Mert eljön értem a halott, / ki szült, ki dajkált énekelve.” Ezekből a sorokból hiányzik a táplálás, a szoptatás mozzanata, aminek az anya és a fiú tükrös relációjában imént felidézett és a fiúhoz is odarendelhetővé vált rágás adhat jelentőséget, az elválasztás traumatikus eseményeit is beleírva a végleg elválasztó halálok (a kísértetként visszatérő anya, majd az anyára emlékező fiú halálának) sorába. Természetesen az elválasztás(ok)ba éppúgy, mint a versnyitó sor formulájába („Mert eljön értem…”) belehallatszik, odaértődik a kisgyermek öcsödi éveiben szerzett traumájának a biogrammája az őt elhagyó és hozzá visszatérő anyával (akinek ismerős alakját, mint Jolán könyvéből és Etelka tanúságtételéből is tudhatjuk, a kisgyermek, akit egyetlen alkalommal meglátogat, nem ismeri föl, idegennek nézi, kísértetiesen).[486] Az elválasztás, volt szó erről, kettős esemény: a szülés és a születés a magzatot az anyai testtől elválasztó élettani történését a kisgyermek anyamellről leválasztása ismétli meg, ami az anyagcsere függetlenedésének a fokozatait is kirajzolja, s aminek lélektani relevanciája is felmérhetetlen.[487] Az irodalmi és a retorikai olvasás számára azonban inkább az irodalmi szöveg (és olvasása) önértelmezésében játszott szerepe lehet mindenekelőtt érdekes. A születés egyik legemlékezetesebb értelmezése az 1925-ben írt születésnapi vers, az Április 11, illetve egy kései darab, az 1936 őszére datált, de csak posztumusz – először, még a most ismert formájának utolsó két sora híján, a költő összes műveinek Németh Andor szerkesztette 1938-as kiadásában, Tengeri fürdő címmel – megjelent Zöld napsütés hintált…, mely jóval áttételesebben (nem) enged hozzáférést ehhez az eseményhez, és amelynek ilyen értelmű olvashatóságát Szigeti Lajos Sándor kommentárja tárta fel. A korábbi vers, amely legalább olyan jelentős mű, mint a későbbi – ám amelynek itt csak rövid kommentárjára nyílhat alkalom –, azért is figyelemre méltó, mert anya és fiú relációjához a pszichoanalitikus kódokat háttérbe szorító vagy akár megkerülő természeti (ön)reprezentációhoz folyamodik.[488] Nagymonográfiája közelmúltban megjelent első kötetében Tverdota György, miután a betű szerintiség elvének filológusi szigorával elhárítja a Zöld napsütés hintált…-tól a Szigeti-féle konstrukciót,[489] a textuális megalapozástól eltekintve, tematikus alapon vetíti rá a versre Ferenczi Sándor Thalassa-elméletét, s hagyja jóvá e furcsa kerülővel a születés-allegóriát (amelyet az elhárított olvasat vetett fel!), végül ide konkludálva: „A születés maga a boldogságból a boldogtalanság világába történő átlépést jelent.” Ez tanulságként, bármily sovány és egyoldalú, még aláírható is lenne (mintha végső soron Szigeti is ezt mondaná, persze ő felismeri a szerkezet ellentmondásait[490]), csupán arról az egyedi és összetéveszthetetlen „módról” feledkezik el, ahogy maga a szöveg ehhez a bölcsességhez nem egyszerűen eljuttat (mint forma a tartalomhoz), hanem egy szemantikai-referenciális lebegésben egyúttal redukálhatatlanná teszi magát az efféle példaértékekre, lefordíthatatlanná az allegóriára. Bármilyen meglepő, eszerint ugyanaz a szöveg alapozza meg Szigeti Lajos Sándor olvasatát, mint amelyik ugyanezen az úton a megalapozhatatlanságáért is felelős, amiből az is következik, hogy az olvasat csak további szövegértelmezői műveletekkel lehet meggyőzően megerősíthető vagy megdönthető. (Amit Tverdota itt tesz, az az önmagát félreértő autoritás különös formája.) Forduljunk a vershez.

Zöld napsütés hintált a tenger lágy, habos vizén
meztelenül, vigan nagy messzi beusztam biz én
a fényes ég, a csipke víz pólyája testemen
bölcsőben fekve ringtam ott, behunyva két szemem

Én nem tudom, hogyan, mi volt. A locska őselem,
a víz kihült és nagy hideg zuhant rám hirtelen.
Szivemből rémület szökellt, mint bokorból a vad
kiáltottam vón s keserűn szájon vágott a hab.

A hátam mögött szüntelen valami orditott.
Iszonyúbb volt, mint óriási tarajos gyikok
csordája, az a tenger ott s én küzdöttem vele,
elfeledtem, hogy mit sem ér az ember élete.

Usztam, vagy usztam volna, ám ugy értem partot ott,
hogy vert a hullám s végül egy hatalmas kidobott

Nincs tér és idő a költeményt a maga összetettségének megfelelve hosszabban kommentálni itt, csak a születésre és az elválasztásra, a születésre mint elválasztásra, ezek színrevitelére koncentrálva térhetünk ki néhány fontosabb összefüggésre. Ha a Majd…-ok a saját halált közelítették meg belülről, akkor a Zöld napsütés hintált… a saját születéssel tesz hasonlóan. A tengeri fürdést jelenetező vers tendenciózusan megválasztott metaforákon keresztül kínálja fel saját jelentésfolyamatában a manifeszt és a látens, az elsődleges és a mögöttes jelentésdimenzió elválasztásának lehetőségét, amelyben ennek az elválasztásnak a maradéka, a vers szövege maga, sohasem válhat áttetszővé és felszámolhatóvá. Az első szakasz bölcső-képe a pólyás csecsemővel az elsődleges referencia szintjén – a maga módján természetesen igaza van Tverdotának – összeférhetetlen a meztelenül jelzővel, amit azonban a víz mint (csipkés) pólya metaforája felold, jelezvén a születés utáni és előtti állapot közötti áthelyezés – egy teljesen konvencionális poétikai művelet – lehetséges irányát: az előbbi az utóbbi, tehát az újszülött-lét a magzat-lét pótlékának is tekinthető. A születés az előhírnöke, ha tetszik, az első ismétlése a végső elválásnak, miközben a méhen belüli állapot pótlékaként az anyával való új egység kezdete. A második szakasz első mondata („Én nem tudom, hogyan, mi volt”) az emlékezés korlátait nyomatékosítja a versben mint tanúságtételben, ami mindkét említett létforma emlékezet előtti voltának jelzéséül is vehető, egyfajta mitikus, azaz a betű szerinti igazság autoritását felfüggesztő (ön)reprezentációt feltételezve, amely egy hozzáférhetetlen, történelem előtti „ősesemény” felé mutat, melynek a közvetítettsége (az „eltorzítottsága”) nem engedi sem azt, hogy önmagában megragadjuk s jelenlétre hozzuk, sem hogy elválasszuk – ekképp hangsúlyosan irodalmi vagy ennek mintájára működő – médiumától.[491] Tehát ugyanaz a szöveg torzítja el a felidézetteket, mint amelyik a hozzájuk eljutás egyetlen garanciája. Az első szakasz utolsó sora („bölcsőben fekve ringtam ott, behunyva két szemem”) és a második első mondata („Én nem tudom, hogyan, mi volt”) közötti relációt ezzel együtt még akár az alvás és az álom kezdetének és az ebből következő öntudatvesztésnek is olvashatjuk, ennélfogva nem is csupán a tengeri fürdőzés és az anyaméhen belüli állapot analógiájáról beszélhetünk, hanem az alvás metaforikus szerepéről, amely a születés előtti és utáni létet a maga ismétlődésével egymáshoz kapcsolja,[492] sőt, a víz mozgásában megjelenített ringatást a bölcsőben hallott dajkadal és ringató emlékezetéhez – s többek között ezen keresztül önmaga szövegéhez – is társítani engedi.[493] A vers az események tanúsítását, kivált a második és harmadik szakaszban, az érzékek tartományára redukálja, amihez a szül(et)és képzetei is odarendelhetők (a magzatvíz hullámai: „kiáltottam vón s keserűn szájon vágott a hab”, a szülő anya fájdalma: „A hátam mögött szüntelen valami orditott”), amit ugyanakkor hasonlatok orientálnak, amelyek hangsúlyosan csak közelíteni tudnak az élményről őrzött benyomások felé, és a felidézett én belsejéhez és az őt fenyegető környezetéhez is vadállatok konvencionális képzetét társítják („Szivemből rémület szökellt, mint bokorból a vad”, „Iszonyúbb volt, mint óriás tarajos gyikok”), József Attilától szokatlan, már-már gyermeki poétikai egyszerűséggel, amit egyszerre magyarázhat az archaizáló tendencia („kiáltottam vón”, „rémület szökellt”), valamint a versben lexikálisan és legfőképpen a verselésében felismerhető Petőfi-reminiszcencia.

A Füstbe ment terv nyolcast és hatost váltogató jambusai köszönnek vissza a többnyire szabályos tizennégyesekbe szedett jambikus sorokban, melyeket az első szakasz utolsó két sora illeszt oda, nehezen eltéveszthetően, a Petőfi-vershez. „Mit mondok majd először is / kedvest, szépet neki? / Midőn, mely bölcsőm ringatá, / a kart terjeszti ki”, hangzik Petőfinél, míg József Attilánál: „a fényes ég, a csipke víz pólyája testemen / bölcsőben fekve ringtam ott, behunyva két szemem.” Az anyának a háttérbe helyezett, ám végig megnevezetlenül maradó alakja nyer így körvonalakat, illetve itt is a ringató hangja idéződhet fel, idézetszerűen, az érzékelésre szorított képi perspektíva korrelátumaként is, az önreprezentáció visszahajlásaival: a hintáló mozgás és a víz lágysága, ami előbb a látványával csábít („Zöld napsütés hintált a tenger lágy, habos vizén”), majd testileg is érzékelhetővé válik, a maga materiális közvetlenségével, egy korábbi létállapot idézeteként. A megnyugtató anyai hang és a bölcső hintáló mozgása keretezi tehát azt az eseményt, amely e hang és mozgás fenyegető fölfokozását hozza: „kiáltottam vón s keserűn szájon vágott a hab”, „vert a hullám”, „A hátam mögött szüntelen valami orditott”, azt, ami a ringatást s az öntudatlan hintázást egyszerre előzte meg (ez a magzatlét) és követte (ez pedig a csecsemőlét). A betű szerintinek az autoritása azonban mégsem függesztődik fel, amennyiben hasonlító és hasonlított relációja a versben végig megőrzi kétirányúságát: nem egyszerűen az ismeretlen őseseményre vonatkoznak a hasonlítók, hanem ez az esemény a hasonlítóival egyúttal a tengeri fürdőzés alatt történtek hasonlítójaként is olvasható marad. Keret és keretezett, külső és belső viszonyát ennélfogva bajos lenne stabilizálni, és könnyen lehet, hogy a vers úgy is értelmezhető, mint ennek a lehetetlen viszonynak az allegóriája. Az anyaméh tengeri közege az első versszakban az ősharmónia állapotát idézi, amely úgy fordul saját ellentétébe, halálos fenyegetésbe, hogy eldöntetlen marad, ennek eredete külső-e vagy belső („a víz kihült és nagy hideg zuhant rám hirtelen”), ami azzal jár, hogy a külső – a tengeri fürdőzés szó szerinti szintjén a part, a másik szinten azonban egy olyan kívüliség, amely csak a belső közeg megnevezetlen és távoli korrelátumaként, ha tetszik, visszájaként (nem) hozzáférhető – is éppúgy lehet ígéret, mint ahogy fenyegetés, élet és halál. Talán még az anya méhe és a föld méhe közötti tükrös viszony is eszünkbe juthat itt.[494] 

Kérdés mármost: vajon itt a halál tör be az életbe, vagy az élet a halálba, a nyugalom állapota a halál és a nyugalom felszámolása az élet, vagy fordítva, a nyugalom lenne az élet és a belőle kiszakító erő a halál. Látnivaló, hogy Freud és a pszichoanalízis sincs messze innen, és nem egyedül a halálösztön teóriájával,[495] ráadásul némileg összetettebben annál, ahogy a filológus a vers példaértékét levonja: „A magzat a magzatvízben fürdik boldogan, ahogy a József Attila-vers hőse a tengerben. A születést pedig úgy éli meg, mint kiszáradást, mint száműzetést a születés előtti tengerből.”[496] Bármit gondoljunk a vízen kívüliről, a part ilyen egyoldalú értékelése pont annyira megalapozható, mint amennyire megalapozhatatlan, ami már nem mondható el a kiszáradásnak a verstől függetlenül, önkényesen idevont képzetéről (a testet körbeölelő víz ellentéte nem lehet a kiszáradt test). A születés előtti állapottól a születés ugyanis úgy szakít el visszafordíthatatlanul, hogy közben a szupplementumai révén (amilyen az álom, az anyaöl vagy az őt helyettesítő női ölek) összeköttetésben is tart vele, sőt – Ferenczi elmélete szerint – éppenséggel az oda visszajutás tudattalan vágya irányítja ösztönkésztetéseinket. A versnek a csecsemőlétet idéző képeit is ezért lehet, a lélektani diskurzusnak is megfelelve, a méhen belüli állapot pótlékainak tekinteni, az értelmező olvasás jegyében, amit minden különbségük ellenére egyaránt oszt az irodalmi és a pszichoanalitikus megközelítés, s amit a filológus a maga öntudatos nem-olvasásával utal az önkényes spekuláció körébe.

Az önkényt ugyanakkor, a versbe kívülről hatoló erő(szak) formájában, a legfigyelmesebb olvasásnak is nehéz lenne elkerülnie, ami többek közt éppen a szöveg nemlétező kívüljének a versen belül reprezentált történésekben vagy jelentésfolyamatokban betöltött konstitutív szerepére vezethető vissza. A vers a zárlata szerint – s talán az utolsó strófát lezáró írásjel (pont) hiányából is leolvasható befejezetlensége is itt hozható fel – nyitott, ezt Szigeti Lajos is megjegyzi,[497] ami a külső dimenziójába, ennek (létező vagy nem-létező) semmijébe utalja e külsőlegesség státusát, értékelését, ami azt jelenti, hogy egyszerre zárkózik el az olvasás külsőlegességétől, és utalja rá magát arra. Arra, ami a vers halálát és életét is elhozhatja, akárcsak a magába záródás; ez a két ellentétes irány épp kölcsönös függésüket, korrelatív összetartozásukat nem nevez(het)i meg, amit halál és élet pólusainál túléletnek hívtunk. A vers legkülönösebb pontja a harmadik strófa utolsó sorának kijelentése, mely az első kiadásban a zárlatot adta: „elfeledtem, hogy mit sem ér az ember élete.” Itt nem szimplán az életnek a halál árnyának közelségével megnövelt, azzal felfokozott értéke lehet érdekes, ez a sajátos több-(mint-)élet vagy „élettöblet”, sokkal inkább a megfordítás, melyben ez működésbe lép – nem, mint várhatnánk, az élet értékének elfelejtése tételeződik elsődlegesként, amelyre, az élet magától értetődőnek vett értékére, a halál fenyegetése emlékeztethet (mint például Kosztolányinál, többek között az Esti és a halál című elbeszélésben), József Attilánál ugyanis mintha az élet értéktelensége állna mindenek előtt, amit a halál fenyegetése éppenséggel elfeledtet, ennek negatívjaként tételezve így, kimondatlanul, az élet felértékelését, mint olyasmit, ami időlegesen elfordít az élet ennek ellentmondó igazságától.[498] Ennek az inverziónak a jelentőségére a Majd csöndbe fagynak a dalok… zárlata világíthat rá: „és mert én úgyis meghalok, / azt se kivánd, hogy éljek”, de idézhetjük – Szigeti nyomán – a Modern szonett sorait is: „Életben tart a halálfélelem. / (E nehéz percben ismerek magamra.)” Az értékelésnek ez a megfordítása sem játszhatja ki mindazonáltal annak paradoxonát és aszimmetriáját, hogy az élet értékének tagadása is az élet előzetes – mintegy strukturális – affirmációját feltételezi.

Röviden még két verset említve az elválasztás működéséhez, az 1929-es Gyereksírást,[499] melyet a költő Vágó Mártához írt, aki azt később emlékezetesen kommentálta gazdag és autentikus visszaemlékezésében,[500] illetve az 1935-ös – korábban már felidézett – Iszonyatot, amelynek balladisztikus narratívája a jól kimért, egyenletes metrikájú romantikus formát – ha nem is maradéktalanul, de – egyfajta kísérteties pszichoanalitikus reprezentációba is átfordíthatóvá teszi.[501] További (irodalmi és/vagy retorikai) olvasatokra várhat kimutatni, hogy ezek a versek miképpen is (vagy miképpen nem?) hozzák működésbe és aknázzák ki az önreprezentációnak az elválasztás eseményében rejlő lehetőségeit. Az elválasztással összefüggésben a kiválasztás vagy az anyagcsere kérdéskörét, ennek összetett önértelmező aktiválását is muszáj fókuszba állítani, mindenekelőtt egyetlen versből kiindulva, az 1929-es Két keservesből, különösen annak második, Medália című darabjából. (Melynek az egykor Szőke György birtokában lévő kéziratos leiratán a 13-as szám szerepel, ami arra utalhat, a költő a verset a Medáliák ciklus 13. részének szánta.)[502] Megfigyelhettük, hogy a Kései sirató az elválasztással összekapcsolódó anyagcserét a halálra, a test felbomlására is kiterjesztette, amit a Majd… a molyok és az anya – a kimondatlanra, a szöveg szövetének finom érintkezéseire, a rímelésre bízott – társításával erősített meg. A Két keserves azt demonstrálhatja, milyen poetológiai komplexitással képes játékba hozni ez a költészet az anyagcserét úgy is, mint a költői mű(ködés) önreprezentációs alakzatát. S mivel ez a tendencia a József Attila-i poétikának különösen meghatározó komponense, amely messzeható összefüggéseket nyit meg a túlélet és a hagyaték itt fókuszba helyezett kérdéseivel, versünkre érdemes lesz, ha csak vázlatosan is, a metabolizmusok egymásba fonódó, mégis különböző köreit érintve, az életmű intratextusát, ennek néhány mozzanatát is rányitni. Sőt, az exkrementum önértelmező szerepének megvilágításához ún. világirodalmi, közelebbről a francia irodalomból vett példákat is elkerülhetetlen lesz a József Attila-helyekkel komparációba vonni. Idézzük ide a páros mű mindkét darabját, hisz szorosan kötődnek egymáshoz.

                   Csin-bin

           – Hoppsz, hopp! Mint bő parasztleányok
szoknyába suttyant adomája,
elszállsz az ég alól, vagányok
félig ludtalpú Attilája;
s tünő, foltozott fenekedre,
hol aranygyapjas rended hordod,
tátva bámulnak kecske, medve
s szüzek! anyókák! napraforgók!
 

                Medália

Hiába, hogy tegnap sem ettem,
evett az ördög énhelyettem
csülköket, országot, jövendőt.
S bár ő töltötte meg a bendőt –

helyén a holdaknak, napoknak,
vad ürülékeim ragyognak,
pecsétei disznó halálnak!
Hancuroznak és muzsikálnak…
 

A verspár[503] szoros köteléke mindjárt a szöveg manifeszt öntükrözéséből kiviláglik: a második darab címéül megtett medáliát az első darab az önmagát megszólító versbeli alany hátsóján szituálja, melynek leírása elfeledtetni látszik a különbséget a fenék és az azt fedő szövet, a nadrág között, emlékeztetve, hogy a verset költő és/vagy a benne beszélő alakot maga a vers, ennek szövete alkotja, rajzolja – „s tünő, foltozott fenekedre, hol aranygyapjas rended hordod”.[504] A fenéken hordott rendet – ez az aranygyapjas rend egyébként nem valami kitalált, hanem nagyon is létező rend: a leghíresebb és legrégebbi, a 15. század elején alapított világi lovagrend, az aranygyapjas kos legendájának a görögségig visszanyúló s a francia lovagregényben felelevenített emlékezetével – a maga gúnyos modalitásával (a rendet, amely a 17. századtól egy háromrészes aranymedál a nyakban viselt vörös szalagon függve, máig kizárólag előkelő nemesek kaphatják, amivel a „foltozott fenekedre” szerkezetben is implikált szegénység kiáltó ellentétet alkot) nem egyszerűen az Attilának nevezett alak hátsó felén kell elképzelnünk, hanem szövegi szituáltságában, a vers hátsó, második felében: ott, ahol a Medália című darabot találjuk, melyen belül az öntükröző medália a második, hátsó szakaszba kerül („helyén a holdaknak, napoknak…”). Pontosabban: a két nyolcsoros darabból összeálló költemény Medália része két szakaszra bomlik, mintegy ezzel is a kétrészes szöveg kicsinyítő tükreként viselkedve. Az önmegszólítás körkörössége és az önmagához visszautaló szöveg mozgása összejátszik az önsirató vagy keserves nagyon összetetten működésbe léptetett diskurzusával. A verspár címében megnevezett műfaj, a keserves a népi énekek, költemények azon körét jelöli, amelynek emlékezetét a József Attila-szöveg tehát egyszerre komolyan és e komolyságot felszámoló, ironikus eltávolítással aktiválja: a „mély lelki fájdalomból fakadó, bánatos hangulatú egyéni panaszdal”, amely a siratóének és az önsirató rokona, a műfajra jellemző hiperbolák és merész képátvitelek következtében – ami József Attilánál az avantgarde (benne a szürrealizmus) képtechnikájának a hallatlanul tudatos újrakonstellálása – itt az önmagának, az önmaga bajának a kigúnyolásába is átfordul, ami azonban nem oltja ki maradéktalanul a tragikus modalitást, már csak azért sem, mert a vers magát ezt a kioltódást, az állítást és annak ironikus felszámolását, a tételezést és a semmítést a saját maradékát, a saját magát mint maradékot képező jelentőfolyamatként inszcenírozza hatalmas invencióval.

Elmondható, hogy már a hangvétel összetettsége afelé orientálja a befogadást, hogy a vers talányos képeiben, meglepő és túlzó kijelentéseiben ne a konzisztens jelentés(képzés) elhárítását, inkább, mint a legjobb avantgarde szövegekben: ennek kihívását, azaz az olvasó munkára fogását ismerje fel, ennélfogva abban ne puszta önkifejezést lásson, hanem egyfajta bonyolult és ellentmondásos jelentéstani dinamika olvasásra szoruló teljesítményét. (Az aranygyapjas rend jelszava: Pretium laborum non vile, „a munka becse nem csekély”, amit akár a versre, ennek olvasására is érvényesnek tekinthetünk; az első szakasz változata pedig nyíltan talányosságot emleget: „elszállsz az ég alól talányok / félig ludlapu Attilája”.) A bánatot belülről kívülre kerítő panaszdal műfaji megnevezése, a keserves – amely e dalokkal, dallamokkal kísért táncok, táncfajták neve is egyben – az önkifejezés külső konvenciókra utaltságát és ezzel önmagától eltávolítottságát is jelzi, a versünkben megnyilvánuló összetett modalitást már ezzel programozva. A biogrammákban ezúttal is bővelkedő szövegnek az életrajzi vagy lélektani referenciákban kimerítése éppúgy csupán eltéveszteni tudná ezt a dinamikát, mint az a történeti-poétikai megközelítés, amely a szürrealizmus költészeti irányzatának értelmezője mentén adja szimpla leírását például a Medáliák – amelyekhez versünk tehát egyszerre sorolható oda és különül el tőlük mégis – sorozatának. És akárcsak eddig, a kijelentéselvű és a szintaxis stabilitására, ennek evidenciájára hagyatkozó olvasással szembeni gyanakvás itt is megalapozott, amit az irónia (ön)felszámoló teljesítménye még inkább felerősít. Nem szólva arról, hogy ez az (öntételező) önfelszámolás a vers szemantikai dimenziójában, ha tetszik, tematikusan is meghatározó komponens (az evés vagy a felemésztődés képzeteire kell itt gondolni), aminek következtében a szöveg szemantikai inkongruenciáinak feloldásához nemcsak a többi szövegszint marad támaszul, de ugyanez a szemantikai dimenzió – amely persze, ez nem feledhető, egyúttal a referenciális eltévelyedés vagy megtévesztés konstitutív és elháríthatatlan közege – is az önreprezentáció felől mutatja lehetségesnek a természetes referencializálása elé állított akadályok leküzdését.

A Két keserves szókincse népköltészeti anyagot idéz, mint korábban a szegényember-versek, emellett a vágánsköltészet sincs távol tőle, akár François Villon közbejöttét is sejthetjük, az emelkedettség, a tekintély vagy a moralizáló komolyság szabados provokációja az altesti képzetkörrel ide is visszamutat. Mi több, a francia irodalom exkrementális kontextusa is nagyban ide vonható, a fabliau-k és diablerie-k középkori hagyományától, illetve Montaigne-től Rabelais-n át Georges Batailles-ig és tovább, az a tendencia, amelyről a Mon coeur mise à nu (magyar fordításban: Meztelen szívem) lapjain a már több vonatkozásban előkerült Baudelaire emlékezett meg szarkasztikusan és erős kétértelműséggel (amire már az felhívhatja a figyelmet, hogy a belgáknak ugyanezt a szemrehányást szögezi): „A francia: háziállat, akit oly jól megszelídítettek, hogy semmilyen palánkon nem mer áttörni. Lásd művészi és irodalmi ízlését. Latin fajtájú állat, nem irtózik a mocsoktól [l’ordure] otthonában, és irodalmilag trágyaevő [en littérature, il est scatophage]. Imádja az ürüléket. [Il raffole des excréments.] A kocsmatöltelék irodalmárok ezt nevezik gall sónak-borsnak. [Les littérateurs d’estaminet appellent cela le sel gaulois.]”[505] Olyan hagyományról van szó, amely a Les fleurs du mal költőjétől sem idegen (amiképpen az Une charogne-nak az e könyv elején idézett soraiból is láthattuk, amelyek a tetem bomlását és az élet újratermelődését, a véget és a kezdetet fordították, körszerűen és öntükrözően, akárcsak majd a Kései sirató, egymásba), és amely a 20. században Sartre, Jean Genet nyomán és Beckett prózáján is át vezet Céline nagy regényén (Mort à crédit) keresztül egészen Daniel Penniac-ig.[506] Ennek a tradíciónak néhány korai, klasszikus szöveghelyére, orientáló kontextus gyanánt, emlékeztetünk majd, most azonban vissza József Attilához.

„Hiába, hogy tegnap sem ettem, / evett az ördög énhelyettem / csülköket, országot, jövendőt” – az ellentétező állítást a szó szerint referencializáló olvasás életrajzi utalásnak és politikai véleménynyilvánításnak is olvashatja, nem alaptalanul, ám igen korlátoltan, mert vakon az említett önfelszámoló szemiózisra. (Hosszan lehetne sorolni a költői korpuszból a hasonló kijelentéseket, amelyek az adott művek egyedi kontextusai révén egymástól nagyban különböző jelentéstani folyamatokba integrálhatók, s amelyeket a recepció hajlamos egyazon biogrammatikus utaltként felfogni: „Ó, barátaim, hét napja nem ettem.” [Hét napja], „De kegyetlenül bízom az erőmben, / Elbocsátom távozó éheimet” [Ekrazittömeg], „Harmadnapja nem eszek, / se sokat, se keveset.” [Tiszta szívvel], „Két naponként csak egyszer ettem / és gyomorbajos lett belőlem. / Éreztem, forgó, gyulladásos / gyomor a világ is és nyálkás, / gyomorbeteg szerelmünk, elménk / s a haború csak véres hányás. / S mert savanykás csönd tölti szánkat, / szívembe rúgtam, ordítson már! / Hogyan is hagyna dolgos elmém / feledtető, de bérdaloknál.” [Végül], „Az ember él, habár üres a kamra / s a dobozokban semmi élelem. / Életben tart a halálfélelem. (E nehéz percben ismerek magamra.)” [Modern szonett], „Huszonnyolc éve éhezem. / Rajtam már csak a fegyver foghat.” [Számvetés], és így tovább…) Az „evett az ördög énhelyettem” mindenekelőtt annyit jelent, hogy senki sem evett énhelyettem („ettél?” – hangzik a kérdés, „evett az ördög”, érkezik a válasz, azaz: nem ettem), aminthogy – emlékszünk a formulára – „A világ nem végzi el helyettem az anyagcserét”, azt, amit senki sem végezhet el más helyett: ebben a szó szerinti értelemben nincs olyan, hogy valaki helyett enni. (Ismét idézhetjük: „Magának rág mind, aki rág, / a fogacskák azért fogannak. S mert éhes rongy vagy, a fogát / elkoldulhatod-e a kannak?” [Vigasz]) Jobban mondva csakis a méhen belüli és a születés utáni anyai táplálásban létezik ez a helyettesítés, az anyagcsere elválasztás(ok) előtti egységében, a növekedés és a szoptatás materiális körforgásában.[507] Mialatt a második tagmondat pozitív állításból – az ördög és táplálékai imaginárius referenciájából – negatívba, saját tagadásába billen, a grammatikai-logikai szinttel oltva ki a képi referenciát (azt, amiben a költészet értelmi mozzanatát könnyedén fölfüggesztő esztétista olvasás hajlamos kimeríteni a szöveget), az első állítás mintha fordítva, tagadásból állításba lenne transzponálható, amennyiben a nem-evés következményének elmaradását panaszolja, abba a szándékosságot is beleérthetővé téve, a nem-evéshez a negatív helyett (vagy mellett) pozitív értéket rendelve,[508] amiből egyenesen következik, hogy az evés ellenben valami rossz, amelynek megtörténtét nem sikerült megakadályozni azzal, hogy „tegnap sem ettem”: „Hiába, hogy tegnap sem ettem, / evett az ördög énhelyettem”. (Az anyagi helyzete miatt éhező költő biogrammájának nem a történeti igazsága kétséges itt, hanem a – kivált a kizárólagos – relevanciája.) Az evés és az emésztés ebben az értelemben nem az élet természetes önfenntartása és az áhított jó, de a felemésztés, az elemésztettség, azaz a megsemmisülés romlása, mely megállíthatatlan, s mely itt tehát már nem marad az étel, a táplálék szó szerinti szintjén (ahol persze már ugyancsak többet jelent, önmagán túlmutatva: azzal, hogy eszem, nem egyszerűen az élete[me]t, önmagamat tartom fenn, de az emésztésnek a világot, benne önmagamat felszámoló folyamatát, azaz nem a keletkezés vagy a megőrzés pozitivitását, hanem a semmítődés negatív processzusát, mely az előbbi korrelátuma), hanem áthelyeződik a történelem és az idő dimenziójára, az evés jelentéskörével együtt.[509] Mintha az evés (mint jelölő vagy mint széma) magába foglalna, bekebelezve, saját magán, a szó szerinti jelentésén kívüli dolgokat, jelenségeket, ezek képzeteit, méghozzá egyre nagyobb, a biológiai értelemben vett evésen és emésztésen fokozatosan túlmutató körben: „csülköket, országot, jövendőt”, ezzel az evés alanyának, az ördögnek a hatalmára, mindent fölemésztő képességére utalva. (A vers 1929-es: gazdasági-politikai referencializálásaiban éppúgy relevanciát kölcsönözhetünk a világgazdasági válság, mint a magyarországi feudál-kapitalista berendezkedés aktuálpolitikai helyzetének, ezek kritikájának. Ebben azonban bajosan állapodhat meg a jelentésképzés, lévén a felmészt[őd]és itt olyan erő, amely semmiféle szándékkal nem korlátozható, az ördög morális allegóriája pedig, megint csak a bekebelező kiterjesztésnek a szó szerintitől az absztrakt és az általános felé tartó mozgása jegyében, a morálon túli, ontológiai jelentést kap.) És nemcsak az evés alanyának, az ördög negativitásával megnevezett időnek a képességére mutat ez a sor, de az evés metaforikus kiterjesztése vagy végtelen telítése/kiüresítése révén a nyelvnek ugyanerre a felemésztő és önfelemésztő hatalmára, amely – rögvest látni fogjuk – szintén messzire (s ezen az úton a vers textusához vissza is) vezető összefüggés.

A megeszi az ördög (a)vagy a fene ugyanolyan semmítődésre referál, mint amit az ördög az „evett az ördög énhelyettem” negáló funkciójában produkált, azzal a különbséggel, hogy ott az evés tárgyának s nem, mint emitt, a cselekvő alanyának a vonatkozásában.[510] Csakhogy az evés tárgya és alanya – nem függetlenül az absztraháló-általánosító jelentéstani irányától – felcserélődhet (ahogy például az ég alól elszálló Attilának és a költemény[é]nek a fenekével történt), az evőt bármikor megehetik. A bekebelezés keretező teljesítménye nem egyirányú: a tartalmazottból tartalmazó, a belsőből külső válhatik és viszont, s ez – nem meglepő módon – az öntükrözés mechanizmusát is leképezi, a telítődés és a kiüresítés vagy semmítés ellentmondásos tendenciájával együtt.[511] Ami azonban itt korántsem egyszerűen önmegerősítő jelentéstani folyamat, amennyiben a rész nem valami pozitív dinamikában tükrözi vissza az egészet, hanem e pozitivitást saját negatívjába fordítva semmisíti meg, bekebelezve, a tükrözött egészet. Az öntükrözés mozgásában az önaffirmáció és az önmegsemmisítés vagy önfelszámolás együtt, egymástól elválaszthatatlanul jönnek működésbe. A versben az evés megállíthatatlan és fenyegető elharapódzásának a képzete előhívja A kisgömböc című, széles körben ismert magyar népmesét, amelynek a nem is annyira látens jelenlétét a szövegben konkrét utalások is megerősítik: csülköket, ő töltötte meg a bendőt, disznó halálnak, sőt a zárlat a mese kimenetelére emlékeztet, amikor a felfalt tömegek végül a gömböc gyomrából való sértetlen kiszabadulásuk felett örvendeznek: „Hancuroznak és muzsikálnak…” De akár a második sorban felbukkanó adomája kifejezést is ide vehetjük, a mesei narratívára tett utalásként, amely ráadásul a fennmaradt változatban is szerepel: „– Ejh! hopp!… mint bő parasztleányok / paplan alatti adomája:”.  A hatalmasra növő kis gömböc, akinek elfogyasztása, a levágott, feldolgozott malac részeként, legutoljára marad, és aki e maradék voltában a versbeli ördög módjára fordul megevői ellen („Mit akarsz engem megenni, inkább én eszlek meg téged”, mondja tükrösen), eltüntetve aztán feneketlen bendőjében mindenkit, aki csak az útjába kerül, korántsem csupán a semmítő telítődés e végtelen mozgását példázza, hanem – ezzel együtt – a saját gyomrába beletöltött állatként tartalmazó és tartalmazott, rész és egész ugyancsak hasonló mintázatú felcserélődését.

A semmítő felemésztés feltétele az állító tartalmazás, a negatívnak a pozitivitás: a saját magával megtöltött gyomra szimbolikusan az egész malac helyett áll, az ő nevében kel életre s kezd kísérteties tevékenységébe, ami a saját megsemmisüléséhez vezet: a gömböcöt a kondás vágja fel, belülről, a bicskájával. Az ördögről tett kijelentések referenciális dimenzióját felszámoló semmítődés is fel kell tegye, önnön előfeltételeként, az ördög szémájának ismert és magától értetődő, egyszóval pozitív jelentését, még ha az ördög a magyar nyelv állandósult szófordulataiban, közmondásaiban és szólásaiban egészen ellentmondásos képzeteket vesz is fel, tagadást és állítást, jót és rosszat, senkit, valakit, bárkit egyaránt. (A szegény ördög, az ördöge van, az ördög se hazudik a maga gyalázatára, az ördög is a nagy hegyre szarik formuláitól egészen az ördög nem alszik, az ördög bibliája, a mindig szarik az ördög valamit, az ördögnek maradt az út és az árulja az ördögganét is formulákig. Látható mindazonáltal, hogy az evésé mellett az ördöghöz rendelődő talán leggyakoribb képzet az ürítésé és az exkrementumé, a mindent felfalás e maradékáé, ami pokol és altestiség konvencionális társítására, s vele a világnak arra a [kozmikussá tett] anyagszerű szemléletére emlékeztet, melyet az antikvitástól a késő középkorig húzódó, Mihail Bahtyin által karneválinak nevezett tradícióban figyelhetünk meg látványosan.)[512] Ennek a semmítődésnek az első darabban szemléletes példája lehet ez az aposztrophikus kijelentés: „elszállsz az ég alól, vagányok / félig ludtalpú Attilája”, ahol a megszólított (költő) alak mintha az ördög vagy egy boszorka természetfeletti képességével rendelkeznék (amihez fontos – a belébújt az ördög és az ördöngös kifejezéseken túl – az ördöggel kötött szerződés, illetve a szólásmondás: „Kinn van az ördögnek a lúdlába”), ám csak félig, hisz a kijelentés, elszállsz az ég alól, a megsemmisülés, a halál állításába fordítható, ami, az ördöggel ellentétben, halandó, a természet törvényeinek alávetett embert feltételez. Ne feledjük azonban, hogy a bibliai nagyelbeszélés szerint az ördög a felelős (a kígyó alakjában) az ember halandóságáért, éspedig az evésre csábítás révén, amikor is fordítva történt, mint ahogy itt olvassuk, amennyiben ott, akkor az ember evett az ördög helyett, az eredendő bűnnek a hatodik fejezetben már érintett eseményét produkálva. A referenciát pozitivitásra hozó látomás vagy imagináció persze nem egyszerűen eltéveszti azt a negatív jelentést, amely pedig nem egyszerűen csak kioltja ezt a pozitivitást (az ég alól elszálló ördöngös [József] Attila mesei-költött alakjának kivetítése és a világból eltűnésének nagyon is valóságos és prózai eseménye közötti relációról van szó), hanem egyúttal (ördöngösen) a vers bennük önmaga működését és létmódját is példázza: az önmegszólító beszélő alany halálának a látomása saját megörökített túléletét, azt a halál utáni életet, amelynek a természetfeletti képesség a kivetülő allegóriája. A boszorkányos távozásként jelenetezett megsemmisülés vagy semmítődés – ami itt is a saját halál projekciója, mint a(z új) búcsúversben, illetve a Majd…-okban – önnön ismételhető poézisében éli túl önmagát.  

„S bár ő töltötte meg a bendőt – / helyén a holdaknak, napoknak, / vad ürülékeim ragyognak, / pecsétei disznó halálnak.” A Medália e második mondata már mondattanilag sem stabilizálható, a „helyén” helyettesítést jelentő helyhatározójának vonatkozási helye marad eldönthetetlen: 1. az ördög (avagy a bendője) helyén ragyognak-e vad ürülékeim, méghozzá a holdak, a napok számára; vagy 2. a holdaknak, napoknak helyén ragyognak-e vad ürülékeim. Másképpen mondva: kit vagy mit helyettesítenek ezek az ürülékek, akár úgy, mint az anyagcsere maradékai, melyek valami helyett állnak, ami immár meg- vagy elemésztődött, átalakult? Annyi mondható csupán, hogy e helyütt az emberi test az anyagcseréje révén – a groteszk realizmus tradíciójának is megfelelően – mintha kozmikus dimenziót öltene, s a vers a testet és az őt magába foglaló világot felcserélhetőnek, határaikat átjárhatónak mutatná.[513] A helyettesíthetetlen anyagcsere mint a helyettesítés mozgása mutatkozik itt meg, és a szöveg inskripciója mint egyfajta maradék már a szintaktikai artikulációiban sem engedi feloldani magát, amelyeknek ez a helyettesíthetősége egymással és a szöveggel mint beíródással arra mutat, hogy a nyelv és a megértés az anyagcsere mintájára működik, a helyettesíthetetlenségük egymással és a textus fenomenalizálhatatlan vésetével pedig arra, hogy a szöveg inskripciója egyszerre ennek az anyagcserének a táplálója és égésének maradéka: ürülék. Miközben az anyagcsere, az evés szemantikai kiterjesztésének korrelátumaként is, őrzi biológiai jelentését, túl is mutat önmagán, vagyis metaforikusan a nyelv működését is modellezi: „tünő, foltozott fenekedre” – ez az anyagcsere, amely a test és a szövet közötti eldöntetlenségért felelős, már ezt az áthelyezést, az anyagok ilyen felcserélődését példázza. „S bár ő töltötte meg a bendőt –”, mármint az ördög, abban az értelemben, ahogy valami végleg elveszettről mondjuk, hogy ez már az ördögé, azé, akiben a (nyelvi) képzelet a megszemélyesített semmitő időt vagy halált térbeliesíti: mintha az, ami a világból visszafordíthatatlanul és maradék nélkül elmúlt, még eltűnése után is léteznék valahol, az ördög bendőjében vagy az ördög birtokaként, illetve az ördög exkrementuma formájában. (Természetesen a pokol és a mennyország ellentétes heterotópiái is itt említhetők, a purgatórium átmeneti helyével egyetemben. Az ördög gyomra innen nézve a pokol folklorisztikus változata, amit a gyomorégésre használt ég a pokol vagy a falánkságra használatos bélpoklos szófordulat is jelez a magyarban.) A kis gömböc vidám kimenetele e téri fantáziának – mely alighanem annak tünete, hogy a semmi negativitását az emberi elme nem tudja másképp hozzáférhetővé tenni a maga számára, csak valami pozitivitásként vagy a létezőként tételezettnek az egyszerű tagadásával – a megnyilvánulása, ennek familiarizáló és vigasztaló funkcióját példázva. Ellentétben a falánk mesei gyomorral, az ördögi bendőből nincs visszatérés – az ördög nivelláló ereje a szó minden jelentéstani pozitivitásával együtt önmagát (a szót, a [köz]nevet) sem kíméli, ahonnan szemlélve az ördög nem egyéb, mint e nivellálásnak, azaz önmagának az üres neve, amely a saját reprezentációjának a maradékát teszi ki.[514] Ám ha innen nézzük, azon túl, hogy az ördög a teremtő és a világot keletkeztető Isten negatívja, nem válhat-e fölcserélhetővé az Istennel, s a neve ennek a nevével? Legalábbis ha Derrida hivatkozott gondolatkísérletét felidézzük, amelyben a francia filozófus a minden predikációval, diskurzussal heterogén abszolút negativitást nevezte egyfajta Isten-bizonyítéknak?[515]

Az ellentétes pólusok eme egymásba fordulásához, ennek kijátszhatatlan kényszeréhez tartozik a versben az ürülék és a gyermek, pontosabban az ürítés és a nemzés meg a szülés egymásra vetítése is, a semmítés és a keletkezés, a negativitás és pozitivitás biológiai pólusaié, ami az ánusz és a női genitália testi közelségére és anatómiai hasonlóságára is visszavezethető: „– Hoppsz, hopp! Mint bő parasztleányok / szoknyába suttyant adomája”, illetve: „…paplan alatti adomája”, szólnak a pajzán célzásokként is olvasható sorok, amire mintegy ráerősít az első darab zárlata és ennek variánsa: „s szüzek! anyókák! napraforgók!”, „szüzek, tüzek és napraforgók”. A második darab végén pedig: „vad ürülékeim ragyognak, /pecsétei disznó halálnak! / Hancuroznak és muzsikálnak.” A szülés és az ürítés mint a szekréció rokon formái köszönnek vissza a nyolcadik medália (8. Borostyánkőbe) felütésének ritmikai képletében visszhangzó s referált látványa mögött felsejlő ismert népi rigmus altesti képvilágában is: „Megáll a tudomány, megáll az ész, / ebből a picsából valaki kinéz.”, ezt variálja ismételve a költemény: „Borostyánkőbe fagy be az ügyész, / fekete frakkban guggolva kinéz”. Szent Ágoston közismert formulája, az inter faecis et urinam nascitur („szar és húgy között születünk”) éppúgy eszünkbe idéződhet, mint a haldokló Kosztolányi kifakadása beszélgető füzetei lapjain: „az ember szarzsák”. Az ánusz innen nézve tehát nem más, mint az a hely, hol minden kezdődik és végződik.[516] A semmítődés és a keletkezés egymásra illeszkedését ugyanakkor, a szöveg önértelmező mozgásaként ugyanúgy, már önmagában az ürülék is produkálja, amely egyszerre az emésztés emészthetetlen maradéka és az új élet talaja, vagyis a metabolikus transzformációk termékeny közege. „[V]ad ürülékeim ragyognak, / pecsétei disznó halálnak!” – a bélsár nem egyszerűen az ember sárból vett létére s ezzel halandóságára emlékeztet, hanem – ettől persze nem függetlenül – a holttest itt hagyott maradékára is előre- (vagy vissza-) mutat, a (bármily testiesen, sőt az alteste felől vizionált: „s tünő, foltozott fenekemre”) elszálló lélektől kiürült porhüvelyre mint hagyatékra, amely utóbbit tehát az exkrementum és – ennek példáit érintettük a búcsúversnél – a holttest egyidőben, akár egymással felcserélhető módon reprezenálhatnak, ahol az értéktelen és a felbecsülhetetlenül értékes pólusai is egymásba váltanak.[517] (Fontos különbség, hogy míg az ürülékemmel naponta, saját holttestemmel sohasem találkozhatom, mindig csak a másik holttestét láthatom, csakis ez emlékeztethet elérkező halálomra.)

Végül az iménti szintaktikai eldöntetlenséget is a semmítés különbségeket kitörlő mozgása oldja fel, amennyiben mindkét mondattani képletnek ez adja a referenciáját, az elmúlás, a romlás, a hanyatlás vagy a felemésztődés negatív értékindexeivel. „[H]elyén a holdaknak, napoknak” – a Hold és a Nap itt nem mint változatlan égitest van megnevezve tulajdonnevükkel, hanem a velük mért időt, az éjjeleknek és a nappaloknak az emberi életet kitevő irreverzibilis ismétlődését jelölik. „[H]elyén a holdaknak, napoknak, / vad ürülékeim ragyognak” – tagolhatjuk úgy, hogy ürülékeim az ördög (bendője) helyén ragyognak a holdaknak, napoknak, illetve hogy ürülékeim a holdak és a napok helyén ragyognak, mindkétszer az időbeli elemésztődés helyén ragyognak, méghozzá az elmúló idő számára: „holdaknak, napoknak”. A „vad ürülékeim ragyognak” szerkezet alanyául első megközelítésben a szó szerinti jelentés adódik, az exkrementum (magyarán: a szar), amit az első darab több szöveghelye is megtámogat: „szoknyába suttyant adomája”, „s tünő, foltozott fenekedre”, a szabados hangvétellel és az altesti allúziókkal együtt. Ennek azonban ellentmondani látszik egyrészt a versben beszélő nem-evése („Hiába, hogy tegnap sem ettem”), ami az anyagcsere visszatartását, lassítását, sőt a megállítását célozhatja, másrészt a szerkezet állítmánya: ragyognak, mely persze ironikusan olvasva saját ellentétét is jelentheti, ám amelynek nyilvánossága összeférhetetlen az ürülék undorkeltő s az emberi ürítés elleplezett, privát voltával. A ragyogás mozzanata az önértelmezés kódját is kínálja, a látás esztétikai (és teoretikus) érzékében rejlő távolságot a szag materialitásától (a szaglástól, amely nem esztétikai érzék), ami egész egyszerűen annyit tesz itt, mint amit Szent Ágoston, immár nem a látás, hanem a hallás teoretikus és egyben esztétikai érzéke és ezzel a nyelv hangzóssága kapcsán így foglalt szavakba: „Ha ürüléket mondunk, ez a név sokkal nemesebb, mint a dolog, amit jelent. Hiszen jobban szeretjük hallani, mint érezni.”(De magistro I, „De Locutionis Significatione”), Roland Barthes pedig így: „écrite, la merde ne sent pas”, azaz: „leírva a szar nem bűzlik”.[518] Az exkrementum elkerülhetetlen nyelvi-esztétikai szublimációja az ürülék arannyá változásának egyik módja, amely analógnak mondható a materiális úttal, ennek társadalmi-történeti folyamataival, amelyeket Dominique Laporte tárt fel és elemzett éles szemmel a szar történetéről írott – már többször idézett – becses munkájában.[519]

A ragyognak az exkrementumot a mediáliához és – elsősorban az alaki hasonlósággal – a holdakhoz, napokhoz társítja, az értéktelen maradékot a becses értékűhöz, amit gyermek és ürülék említett ambivalenciája is megerősíthet. A föld felé gravitáló mozgás (az adomától az ürülékig vagy a megszülető gyermekig) az égre emelkedővel ellentéteződik a versben: suttyant, elszállsz, miközben mindkét ige – érintettük – önmagát tükröző funkcióba kerül, az első az adoma, a második a túlélet természetfeletti volta következtében; semmi és valami, halál és élet, fel és le egymásba fordított ellentéteit éjjel és nappal váltakozása kíséri: a Hold és a Nap önemblémaként is játékba jönnek. Ismeretes, hogy a bélsár és a pénz közötti lélektani összefüggésekre, amelyeket mítoszok, mesék és a folklór tartanak emlékezetben, a pszichoanalízis adott összetett magyarázatot, amely részben az anyához is visszavezet, a defekáció és a szobatisztaság edukációs eseményeihez, s Ferenczinél nem egyszerűen a pénz iránti érdeklődés, de egyenesen az esztéta ösztön (a formálásban, a tárgyalakításban lelt öröm) eredetét világítja meg, egy hosszú szublimációs folyamaton keresztül.[520] Az ürülék öntükröző metaforájához alapvető s elengedhetetlen a pszichoanalitikus magyarázat – amit a vers az inverziók minden szövegszintre kiterjedő játékával is megtámogat, s amihez még a Szabad-ötletek passzusaiból is hozhatunk példát[521] –, de korántsem tekinthető kimerítőnek, s ezt már a sár (és impliciten a belsár) összetett szerepe is megvilágíthatta a Nem emel föl értelmezésében.

Megfontolatlanság lenne hamarjában túllendülni a pszichoanalitikus összefüggéseken, letudottnak venni ezeket, abból kiindulva, hogy a bélsár és az arany kapcsának lélekelemző magyarázata olyan evidencia, amely csak korlátozottan világíthatja meg a Két keserves önértelmező jelentéstanát. A szobatisztaságra szok(tat)ás mint az én körvonalazódásának egyszerre biológiai-anatómiai és szociális eseménye nagyban hozzájárul ennek a szemiózisnak, mi több, a József Attila-i metapoétikának is a jobb megértéséhez. Az anya mint e költészet mindenkori (hol kimondott, hol kimondatlan) címzettje valamint e költészet anyagszerű önreprezentációja szoros kötésben állnak; nem egyedül, amint láttuk, a fiú fiúi volta s körvonalai múltak az anyán, a vele alkotott relációján, de ez fordítva is állt, az anya anyasága bizonyult a fiú hatalmában lévőnek, amely kettősséget a kívülre került, kerített anyag, pontosabban kívülre kerítésének helye és ideje is leképezi, az anyához fűződő erős érzelmi ambivalenciát kirajzolva. Még egyszer idézhetjük: „Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj kész ez a vers is.” (Irgalom, édesanyám…) A saját testből kiváló anyag megmunkáló, sűrítő késleltetése, késleltető, megmunkáló sűrítése magát a szerzői ént körvonalazza, amely az anya(g) törvényének való alárendeltség, kiszolgáltatottság helyzetében önnön hatalmát is felismeri, az ego-t, aki egyszerre függ a rajta áthatoló s őt alkotó anyagtól és emelkedik fölébe, formáló képességénél fogva, ugyanennek az anyagnak, s kiváltképpen aki tudatában van e kettős meghatározottságának. Annak, amely egyúttal – és ezt is segít felismerni, a biblikus allúziókkal együtt, a pszichoanalízis – bűntelen bűnösségét is adja, erre is emlékeztet(i): nem pusztán a tilalom megszegéséről van szó, hanem arról, hogy önmagában a jóság, a szófogadás strukturálisan már előfeltételezi saját ellentétét, a bűnt, ennek a lehetőségét. A differálás ugyanakkor nemcsak a produkció, hanem a recepció oldalán is megteszi hatását, a megértés késleltetésével, végtelen elhalasztásával, ami a szerzőnek és/vagy a beszélőnek a vers anyagából való kivehetetlenségét s a versnek az önnön jelentésében való kimeríthetetlenségét, maradékszerű anyagának a nyelv metabolizmusában való feloldhatatlanságát jelenti[522] – az értelmezés végeérthetetlen munkáját követelve meg a megmunkált anyagon, azt, ami pedig az eminens szöveg, a szöveg eminenciája tételezésével a szerzői (ön)tudat megerősítő ellenjegyzését produkálja. Ami a Két keserves szcenikájában is visszaköszön: a földön itt hagyott ürülék és ragyogása („vad ürülékeim ragognak”) valamint az égbe emelkedő költő érdem(rendj)e („s tünő, foltozott fenekedre, / hol aranygyapjas rendet hordod”) közötti áthelyező mozgásban, amit egyfelől a csodaként bámulás ironikus diszpozíziója („tátva bámulnak…”), másfelől a költő fenekéről lelógó érdemérem és a róla még le nem vált exkrementum közötti alaki (ha tetszik, a megformáltságra és a formáló alakra tartozó) csúfos hasonlóság is nyomatékosít.