bezár
 

art&design

2024. 06. 06.
A nemkritika és a kritika-kritika
(Súlyosan elfogult vélemény)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Ilyen indulás után a képzőművészeti kritikáról bármit is mondani túlzó, igaz(ság)talan és egyáltalán nem könnyű. Viszont felettébb kényelmetlen. Nem új és nem is meglepő, ha kijelentjük: azt látni, hogy az, amit valóban kritikának lehet(ne) nevezni (itt kritika-kritikának fogom hívni), eltűnőben van, éppen úgy, mint azok a helyek, amelyeken (amelyekben) felbukkanhatott, menedékre lelhetett.

„Igazat mondani könnyű és kellemes.” (Mihail Bulgakov)

„Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot.” (Esterházy Péter)

Nem tagadható, hogy vannak felületek a Tiszatájtól a Műúton át a Jelenkorig (és a jelen írást megjelentető prae.hu művészeti portálig – a szerk.), ahol felbukkannak beszámolók (olykor lírai csillogásúak...), de a lényegi, szakmai fórumok folyamatosan és fájdalmasan szűnnek meg: a szépséges Műértőtől az ideiglenesen meg nem jelenő impozáns Balkonig. Ami még megmaradt, az Új Művészet, A Mű és az Artmagazin, mint képzőművészettel „főfoglalkozásban” foglalkozó, szakmai lapok, igyekeznek a kritikától mint ballaszttól megszabadulni.

prae.hu

A kritika ugyanis, még a legbarátibb is, fel kell, hogy hozza azt, amit a hivatásos néző nem lát vagy hiányol. Ezért olyan, hogy pozitív kritika nincs is. Minden olyan megnyilvánulás, amely a kritika nevet kívánja viselni, szükségképpen negatív kell, hogy legyen. Ez a kritika-kritika. Abban is nagyon zárt, kis közösségben, amelyet art worldnek vagy szcénának becézgetnek minálunk, az ilyen előjelű megnyilatkozásokat nem nagyon bírják már el. Korábban sem szerették, de volt még egyfajta tisztességes munkamegosztás, amelyben a művészetértelmezés könnyebb léptű-tollú (de nem tudatlan/abb/!) aktorai megtalálták a helyüket a történészek és a befogadók között, a mindennapi eseményekről adott értékelőikkel. Nem volt lap művészeti rovat nélkül. Nem volt művészeti rovat kritika nélkül. Ma is vannak kulturális rovatok, szellemi horizontjuk tágassága hű tükre a hazai közönségízlésnek- és érdeklődésnek. A legfontosabb szó használatával: „elárulják” mi zajlik itt-meg ott… Ennek a negatív spirálnak fájdalmas tudomásulvételével szoktam le magam is hosszú évek gyakorlata után a kritikaírásról… meg amiatt, hogy a figyelem fenntartása érdekében erősen igyekeznek a még létező printek (például ÉS) a terjedelmet korlátozni.

A takarékosság az online helyekre is kiterjed, ha nem is minden esetben. A pozitív életérzés megőrzése érdekében a par excellence kritika, vagyis a kritika-kritika, a negatív helyett okosan feltalálták azt, ami gyors és nem igényel újabb emberi erőfeszítést: a már amúgy is kész(termék) megnyitószövegek közlését. Ami azzal jár, hogy a baráti, kedves-kellemesen értő, támogató, lehetőleg művészetszociológiai- és filozófiai traktátusok, nem is rövidek, kerülnek fel a honlapokra. A szövegek (nevezzük őket nemkritikának) lendületesek szoktak lenni, az írójuk a mindentudó interpretátor. Olyasvalaki a kortársak közül, aki hasonszőrű (a kritika-kritikát író nem lehet az), együtt él és lélegzik az alkotóval, kitalálja rejtett gondolatait, azokat a felszínre hozza, és az éretlen/értetlen közönség számára elővarázsolja. Harcostársak a megnyitószöveget publikálók. Valami azonban a szövegeikből hiányzik: a minimális távolságtartás. Meg lehet cáfolni, de számomra úgy tűnik, hogy néhány „megnyitógép”: Mélyi József, dr. Fehér Dávid és Zemlényi-Kovács Barnabás uralja ezt a nemkritikai terepet. Számukra a művészettörténész és saját elméleti alapállásuk kifejtése/megerősítése látszik igazán fontosnak. Az életművük – mert nekik is van. Mintha ahhoz keresnének alkalmas alanyokat. És találnak – rátalálnak egymásra is. Mélyi József pl. Csákány Istvánt, Zemlényi-Kovács Barnabás Fridvalszki Márkot, dr. Fehér többeket. Pozitív hozzáállással. Ami annyit tesz: valójában kritikátlanul. Nem ez a műfajuk. Egymást erősítve és hajtva jutnak egyre „feljebb”.

Klasszikus módon zajlik ez a játék akkor is, ha éppen posztapokaliptikus, posztdigitális vagy antropocén a korszakunk. Ez nem változik. Alapstruktúra. Hogyan működik ez a kritika-kritikát kiiktató-felváltó teoretikus/művész szimbiózis, amelyet a szöveggyártó egyetemi vagy múzeumi helye is támogat? Nézzük a Laknertől Bak Imrén s Keserű Ilonán át a ma már középgenerációnak nevezhetőkig mindenki rendelkezésére álló (helyét követelő?) „megnyitógép”, az olykor művészetteoretikusi kritikákat – amelyek nem a könnyűlovasságnak nevezhető, a nézőt/olvasót orientáló, kritika-kritikai írások leginkább, hanem a korábbi véleményei újra megerősítései – dr. Fehér Dávid példáját. Dr. Fehér nagyon konzekvensen építi fel a maga univerzumát, és táplálja bele (nem posztdigitálisan, hanem amúgy régimódi leíró-gyűjtő szenvedéllyel) az oda-/beleilleszthető hazai alkotókat: Batykó Róbert, Szinyova Gergő és most (a részben témánkhoz az ugródeszkát adó) Varga Ádám. Már a legalább egy évtizede központi kategóriaként használt képáramlása igazoló/igazodó pontjai. Ahogyan az Artmagazin online hasábjain publikált, Vintage Galériában elmondott, Varga négy festményét a művészettörténeti fősodorba elhelyező megnyitó beszédében is kiemelte a ma már nála mérföldkőnek számító Painting 2.0-val együtt, irányadó magyar példaként. (Az ember nem is érti, miért nincs még a művész alkotása a Guggenheimben a többiekkel együtt?)

A nemkritikai szöveget jellemzi a baráti-nevelő, az alkotó módszerét (stancolás – amúgy nem különlegesség) és művészetelméleti elgondolásait méltató hangvétel, amellyel – mivel saját története van a Fehér Dávid-i festészetértelmezésnek – szemben a (negatív) kritika-kritika is feltétlen szót kér. Így természetes és igazságos, hogy ezen keresztül is megmutassuk a kritika-kritikai és a nemkritikai megközelítés különbségét is.

A kritika-kritika a látás/nézés/érzékelés és a kritika-kritikát művelő tudásán alapuló kétkedés együtteséből jön elő, a látottakat és olvasottakat együtt, részben kérdésekkel értelmezi. Ezzel támogatja az eligazodást és a megértést. Nem bizonytalanságot akar kelteni, éppen ellenkezőleg: rávilágítana a sötét pontokra, mezőkre, hogy segítsen. Ez a kritika-kritika legfontosabb funkciója, amely a befogadókra nem nagyon figyelő nemkritika terjedése miatt már alig-alig érvényesülhet. Veszteség ez, ha még nem is érzékeljük. Ilyen kérdés eminensen az nemkritikai szövegekkel kapcsolatban, amit legelsősorban is fel kell tennünk magunknak, amikor a kritika kiiktatásában élharcos (avantgárd) nemkritikai szereplők bűvös és csillogó, ellenállhatatlannak látszó sorait olvassuk: vajon elkerülhetetlenül unalmas és erőszakos monománia a kritika-kritika elől a saját interpretációjukkal a további értelmezéseket szinte el is záró Danto-féle művészetelnyelő nemkritikusi magatartás? Vagy szívós, következetes és követendő kortársi művészetelemző magatartás, elméleti metódus? Konkrétan: dr. Fehér, egy, állami stallumokkal bíró igen speciális magyar Greenberg/Rosenberg (gonoszoknak: Jekyll és Hyde) lenne egy személyben? Vagy egy nemzedék – másokra is kitekintő – gondos számbavevője? Él a greenberg-i/rosenberg-i javaslattal és praxissal, eljár-e a műtermekbe, hogy helytálló észrevételeivel, meglátásaival és javaslataival segítse az alkotókat? 

Nem tudom a választ, a szakma, a szcéna, a közeg biztosan tele van értesülésekkel. Kövessük egy pillanatra a varga ádámi úton, az megmutathatja, hogy a nemkritika – amelyet, ne felejtsük, a kritika-kritika kiiktatásaként, pótlékaként közölnek – miként építi fel magát és a művészetet is egyszerre. Erre a kritika-kritika nem képes. A kritika-kritika a művészek és a galériák egy helyütt azonossá váló érdekében (a pozitív befogadás eredménye lehet az eladás) nem érvényes marketing-eszköz. Igaz, a kritika-kritika nem is akar az lenni. Ezért válik nélkülözhetővé, ezért váltható le szinte közmegegyezésesen. Útban van. A nemkritika, a pozícióval erősített/hitelesített, folyamatosan idézhető szövegtest. Különösen, ha megmagyaráz, felemel egy központ motívumot, amely alkalmas arra, hogy az alkotóját onnantól kezdve azonosítsa. Varga plotterrel (stancolóval) dolgozik. Ez fontos. Korszerű, köthető kortárs nagyságokhoz.

Már a Budapest Galériában 2019. július 17. – augusztus 25. között rendezett csoportos kiállítás Balkonban közzétett megnyitójában is fontos szereplőként foglalkozott, azonnal a megfelelő helyi re téve őt: „A kiállítók közül Varga Ádám kapcsolódik a legközvetlenebbül a joseliti dilemmákhoz: falnak támasztott festményei tipográfiai tónustáblázatok részleteit ábrázolják és nagyítják fel, egyszerre utalva nyomdatechnikai eljárásokra, a digitális képszerkesztés metodológiájára és a táblaképfestészet hagyományaira.” De nincs egyedül! Batykó Róbertről ír dr. Fehér: „A művész már a pályája kezdetén a digitális képekre, képfolyamra reflektáló festményeket festett. Ez a tény mintha csak az utóbbi időben került volna fókuszba, a 2016 óta festett számítógépes hibaüzeneteket feldolgozó művek, vagy a még későbbi, 2018-as vektorgrafikus interfészekre emlékeztető festményei kapcsán.” Plotterezők előre? Igazodási pontként „beúszik” Gerhard Richter is – a nagy kortárs klasszikushoz láncolható a dolog.

A következetesség a nemkritikai építkezés alapeleme: nem sokat kellett változtatni a mostani, idézett megnyitóra készült és nyilvánossá tett szövegben, ellenben dr. Fehér nyugodtan idézhette volna saját magát, annyira konkrétan, amennyire lehet, hiszen már fél évtizede kijelölte Varga helyét a művészelméleti élettérben: „… ez a történet (mármint Varga Ádámé) végső soron nem más, mint a festészet önmaga mellé kerülésének joseliti narratívája.” Ez már a nemzetközi teoretikusi élmezőny, nagy pecséttel. Erre jogosít a nemkritika. Akárhogy is: öt év, az már valami. Művészettörténet. Egyszerre állóvíz és folyamat, történés és változatlanság. Így megy ez a nemkritika országútján: van helyben állás (a teoretikusi megalapozottság) és rohanás (mert valamerre csak elmozog az a művész közben). Az igazolás visszaigazolást kap. Kerek kör, megtörtség nélküli. Minden a helyére kerül. Ha jön majd egy újabb fél évtized, onnan visszafelé (át)értelmeződik majd dr. Fehér szövege és Varga Ádám munkássága is. Jó lenne megismerni már most (időgép!) az akkori Varga Ádám műveket és az akkori legfrissebb értelmezési kísérleteket, összevetni azokat a mostanival. A mai világban egyetlen elmélet sem él meg egy évtizedet anélkül, hogy meg ne előznék, le ne főznék, át nem gondolnák, az újabb alkotói és gondolkodói hullámok, legalább részben, el ne mosnák. Aki, mint Varga Ádám már 2019-ben a joseliti narratíva az ilyen megtestesítője volt, kizárt, hogy 2029-ben is az maradjon. Ha mégis, lemaradt saját magától.

Ez az űzött, az avantgárd által belénk diktált újdonság-vágyakozás a nemkritikában is föllelhető (harcolnak a nemkritikusok is valamilyen módon a helyeikért), de az igazi, a naprakész reakciókat a folyamatokat kiállításokon keresztül megfigyelő kritika-kritika tudná magabiztosan elénk tárni. Mivel azonban eltűnőben van – az érdekekkel alá nem támasztható kritika-kritika, nem nagyon valószínű az, hogy képes lesz ezt a képet megszerkeszteni számunkra. A kritika-kritika negativitása a simogató megnyitószövegeknél felveti azt a lényegi kérdést is, méghozzá rendszerszinten, hogy az önálló világot megalkotó szövegeknek mi a tényleges köze a művészettörténeti/filozófiai/szociológiai esetleírások által „átvilágított” kiállított tárgyakhoz, a tárgyalkotó emberhez és elgondolásaihoz? Másként és egyáltalán nem modernül: lehet-e itt is a tárgyaktól független „műalkotásnak” tekinteni az írásos reflexiókat és amennyiben igen, az elkülönültsége megkérdőjelezi-e az általa tételezett viszonyrendszert? 

A saját, megkérdőjelezhető válaszom mindkét kérdésre: igen. A nemkritika éppen erre a pozícióra jelentette be az igényét. A kritika-kritika soha nem tette (volna). 

A nemkritika „teremt”, a kritika-kritika leír és reagál. A nemkritika azonos szintre helyezi magát interpretációja tárgyával (lásd: magyarázó szövegel a kiállítótermekben, amik már fontosabbak, mint a látható alkotás), a kritika-kritika maga a vállalt másodlagosság. Ami nem azt jelenti, hogy nem fontos és/vagy jelentős. Ugyanakkor az „igen” azt is jelenti ( és határozott, félreértelmezhetetlen szándékom szerint jelentenie is kell), hogy a szöveg(menés) önállósága”, mondhatnám: önálló műalkotás-volta elnyomja és maga alá temeti az általa elemezni akart tárgy(együttes)t, és ezzel minden más érdemi, de adott esetben nem tudományterületek közötti, hanem eminensen esztétikai értelmezését. Nem is jó kifejezés az, hogy elnyomja, sokkal megfelelőbb, hogy kizárja. De azt nem zárja ki, hogy a tárgyaktól eltávolodó, azokat inkább csak a gondolatmenetét indító és szerényen illusztráló példaként használó szövegtestet eltávolítsuk magunktól (eldobjuk), végleg lefejtve a munkákról. Azt hiszem, ez lehetne a megoldás a jelen esetben, bármennyire sok információt kaptunk is egy adott kultúrkörben szükséges hivatkozásokból (Walter Benjamintól Mark Fisherig). A kritika-kritikát „kiváltó” tanulmány, esszé formájú nemkritika gátat szab a szabadabb és nyitottabb megértésnek, keretezése (nagyon nem szeretem ezt a kifejezést, bármennyire is népszerű és „hasznos" is) más irányokba való elindulásunkat veszélyezteti. S azt is kimutatja, hogy a kritika-kritika által még támogatható „vad befogadás” esélyei nullák: semmilyen – érzelmi vagy „retinális” – módon nem adatott meg a viszonyulás a tárgyakhoz, amely így csak illusztrációként szolgálhatnak az uralkodó nemkritikához. 

Mi a javaslat? 

Állítsátok meg a nemkritikát!

s

Részlet Varga Ádám Mapping című egyéni kiállításából. Vintage Galéria. Fotó: Piti Marcell. 

A kiállítás megtekinthető: 2024. május 21. és június 28. között. 

nyomtat

Szerzők

-- Gyárfás Péter --


További írások a rovatból

A Present Eye Looking to the Past című kiállításról
art&design

Eperjesi Ágnes és Várnagy Tibor: TAVATE: lebegés című tárlata az acb Galériában
Lugosi LUGO László utánkövetése – elhangzott az emléktábla avatásán
art&design

Kiállításkritika A kétely felfüggesztéséről

Más művészeti ágakról

Bemutatták Szvoren Edina Kérődző Kronosz című könyvét
irodalom

Tóth Júlia Éva volt a Kötetlenül sorozat vendége
Kilenc szabad növény és Boszorkányok nyara – Recenzió Sánta Miriám és Sárkány Tímea 2023-as köteteiről


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés