Így 1990 és 2007 között megfordult Kubában, Burkina Fasóban, Egyiptomban, Törökországban, Maliban és Kínában is. Majd kambodzsai útja során fordult a tánc mellett a következő témák felé: testi megcsonkítás, gyermekkereskedelem, rabszolgaság. Mindazonáltal a  képei ugyanúgy mesélnek az etnikai kisebbségek reprezentációiról, a hagyományos rítusokról, mint az eksztázisról  is. 

Ezen témák szinte egytől egyig megjelennek a Mai Manó Házban látható Omega című tárlatán, ahol az 1980-as és 1990-es években készült 121 polaroid képét és 33 nagyobb méretű fotóját állították ki. Külön érdekességként szolgál, hogy a polaroidokat most láthatja a közönség először, hiszen eddig a művész műhelyében lapultak. 

S tán nem is véletlen, hogy a Mai Manó Házban tárták közönség elé először e képeket – ha mégis, akkor pedig igencsak érdekes egybeesés –,  hiszen Isabel Muñozhoz hasonlóan Mai Manó is azon technikákat kutatta, amelyek ahhoz járultak hozzá, hogy tiszteletteljesen tudjon megmutatni láthatatlan világokat (Kéri, 2024) . 

Kontrasztok

A kiállításról írt kritikájában Kocsis (2024) úgy fogalmaz, hogy Muñoz „összeköti az ősit a kortárssal, a távolit a közelivel”. Vagyis ő is rátapint a tárlattal kapcsolatban az egyik legszembetűnőbb észrevételre, miszerint a spanyol fotós képei olyan kontrasztokat mutatnak meg, amelyek egymással párhuzamos időben léteznek a világban. 

E kontrasztok közül az ősi és kortárs (nyugati) világ szembeállítása fut végig az egész tárlaton. Ez már a kiállítás elején egészen szembetűnően megmutatkozik, ahol a Kongói nők a remény útja és az Etiópa című fotográfiák közötti kicsi polaroid képek mutatnak meg egy másik világot, két másik női alakkal, amelyek nem a szenvedésről és a túlélésről mesélnek, hanem az erotika és a jóllét sugárzik róluk. De a világok, a kultúrák közötti ellentmondások számos olyan egymás mellé állított képen, vagy azon apró polaroidokból alkotott fotósorozatokon is észrevehetők, amelyeknél a tánc a fő téma. Ezek mindegyike arra hívja fel a közönség figyelmét, hogy az időben párhuzamosan létező világok között is mennyi eltérés lehet, miközben mi, emberek, ugyanúgy mozgunk, élünk, létezünk. 

Emellett a lágy, könnyed és a durva, nehéz jellemzők összeütköztetése is feltűnik a tárlaton. Ez adódik a témák és az ábrázolás, valamint a formák közötti ellentétekből. Az előbbi csoport esetében a legszembetűnőbb példaként az Emberkereskedelem és a rabszolgaság című képet lehet felhozni. Itt már a kép címe – majd a mellé szegezett történet még inkább – nehéz, akár borzalmas pillanatokról, sorsokról beszél. Ám a cím és a leírt történet nélkül ezek nem feltétlenül jutnának eszébe a befogadónak, hisz a kép önmagában finomságot, könnyedséget és szépséget sugároz, míg a csúfot a szimbólumokba rejti. 

A másik csoport, a formák ellentétbe állítása az Omo folyó című képeken mutatkozik meg a leginkább. Itt a férfi és a női idomok állnak szemben egymással. Emellett a két nagyobb fényképet az Érzékiség építészete címszó alatt futó apró polaroidok kísérik: ezek a művész elmondása szerint érzékiségről szólnak. Ennélfogva rezonálnak a térben kiállított többi képpel, hisz ugyanúgy jelen vannak a lágy és szögletes alakok az építészeti formákban, mint az emberi testet ábrázoló Omo folyó című képeken. 

Fotó: Bakó Bettina

Polaroidok 

André Kertész, Anselm Adams és Andy Warhol, a polaroid fotózás nagymesterei mellé Muñoz is helyet érdemel a kiállításon látott fotói alapján (Nagy, 2015). 

E technika használata mellett pedig nem lehet említés nélkül elmenni. Muñoz vallja, hogy „Azért használtam polaroidot, mert szerettem volna mindent kézben tartani. A fényt, a mozgást. […] illetve akkoriban így lehetett valakinek megmutatni egy képet egy olyan helyen, ahol nehéz lett volna előhívni a képeket.” (MaiManoHouse, 2024) Viszont a polaroiddal történő fotózás mellett más motiváció miatt is dönthet a fotós, s ezek közül az egyik szintén lehetett volna szempont Muñoz magyarázatában is. 

Eszerint Kost egyfajta társadalmi katalizátorként használta a polaroidot, amelynek köszönhetően ismeretlen bárokban, az ismeretlen emberek megnyíltak előtte. Jégtörő erénynek is nevezik az előbbit. De Buse (2010) szakirodalmában arra is kitér, hogy az idegen országokban is a polaroid a fotós előnyére válhat. Kost – akárcsak Andy Warhol – pedig ösztönösen gondol erre, amikor a polaroiddal fényképezi a sztárokat, akik szintén kulturális másság képviselői, hiszen áthatolhatatlan szokásaik és rítusaik választják el őket a hétköznapibb emberektől (Nagy, 2015; Buse, 2010). Ebből kiindulva Muñoz is ösztönösen használta a polaroidot. 

A polaroid képek kapcsán érdemes megemlíteni azt is, hogy miképp jelennek meg azok a tárlaton. Mint fentebb említettem, a kiállításon láthatjuk, hogy a nagyobb méretű fotók és a polaroidok közötti ellentét feszül az elrendezésből adódón, de megesik az is, hogy kiegészítik egymást, rezonálnak egymással. Ezenfelül más funkciójukat is felfedezhetjük, ugyanis történeteket folytatnak, gondolnak tovább, akár egészítenek ki egyfajta sorozatként, illetve történeteket mesélnek el. 

Mágikus realizmus

A tárlaton bemutatott láthatatlan világok, etnikumok, törzsek képviselőivel Muñoz egyaránt kisebbségeket is reprezentál. Ezáltal adódik annak kérdése, hogy a kisebbségek reprezentációja miképp történik meg a képeken.

A kiállítás leírását olvasva a befogadó arra gondolhat, hogy dokumentarista fotókat fog látni, hiszen mint Somogyi (2013) is mondja: a kisebbségi csoportok problémáinak ábrázolásának a hivatalos műfaja a dokumentarizmus volt nagyon sokáig. 

Viszont a kiállítás képeit végigpásztázva azonnal ráébredhetünk, hogy amit látunk, az nem dokumentarizmus, ugyanis a képek többsége szépen beállított pillanatokat mutat meg. Ez pedig a kortárs fotográfiában egy újfajta megmutatási mód (az emberi jogi fotográfia), amelynek köszönhetően lebomlanak a sztereotípiák, az ábrázolt alak nem válik áldozattá, mutatvánnyá a képen, a látvány nem sokkol; mégis az üzenet átjön a közönség számára (Somogyi, 2013). Vagyis az emberi jogi fotográfiának egy fontos képviselője Isabel Muñoz. Ebből adódik, hogy a mágikus realizmussal – amely a spanyol irodalomhoz igencsak kötődik – lehet párhuzamba vonni Muñoz képeit (Kéri, 2024). 

Fotó: Bakó Bettina

Hivatkozások:

Isabel Muñoz kiállítása a Mai Manó Házban. (2024, március 27). Prae. Letöltés: 2024, május 5.

Kéri, G. (2024, április 9). „Amikor van időnk, akkor a fotográfiák elkezdenek beszélni” – interjú Isabel Muñozzal a Mai Manó Házban látható OMEGA című kiállítása kapcsán. punkt.hu. Letöltés: 2024, május 5.

Kocsis, K. (2024, április 11). Fekete fenékre nyomott fehér tenyér. Kultúra. Letöltés: 2024, május 5.

Nagy, A. (2015). A pillanat művészete. Fotóművészet, (58)4, 46–54. Letöltés: 2024, május 5. 

Mai Mano House. (2024, április 8). Kiállításbemutató Isabel Muñozzal. [Video]. Youtube.

Buse, P. (2010). The polaroid image as photo-object. Journal of Visual Culture, 9(2), 189–207.

Somogyi, Zs. (2013). Más szemmel. Szociális érzékenység és emberi jogi témák megjelenése a kortárs fotográfiában. Fotóművészet. 56(4), 66–74.  

Kéri, G. (2022, november 23). Mágikus realizmus palóc módra. Magyar Krónika. Letöltés, 2024, május 5.

A kiállítás 2024. március 27. és május 18. között volt megtekinthető a Mai Manó Házban.