Bár rengeteg film készült a háborúról az évek során (A bombák földjén, Nyugaton a helyzet változatlan, Jarhead, Fury, Dunkirk stb.), kevés az, ami igazán jól tudja átadni, hogy milyen is a háború maga. Ezek a filmek gyakran éppen azzal veszítenek a hatásukból, hogy a háború szörnyűségeit valamilyen morális érték vagy tanulság mellett akarják átadni, úgy, mint a Fury esetében a teljesen életszerűtlen és végletekig idealizált zárójelenet, amikor a fiatal amerikai katonát életben hagyja az egyik SS tiszt és így egyedüliként menekül meg az osztagából, hogy aztán hősként tekintsenek rá. A 2016-os Fegyvertelen katona már a műfaj másik oldalát, a háborúellenes filmek táborát erősíti.

Azonban még a jól sikerült filmek is hajlamosak klisékbe csúszni: férfiak a szerelmük fényképét mutogatják egymásnak a lövészárokban, pacifista nézeteket hangoztató szereplők, a háború áldozatául esett civilek drámai bemutatása, a főhős, aki valami csoda folytán megmenekül, vagy az arctalan ellenség démonizálása.

Alex Garland filmje úgy maradt a műfajnál, hogy közben hátat fordított mindannak, amit eddig a háborúról látni lehetett. A film cselekménye egyetlen napot mutat be az Irakban megfigyelést végző amerikai tengerészgyalogos osztagról. 2006. november 19-én játszódik a film és minden, amit látunk az akcióban részt vett veteránok emlékein alapul. Az Erik (Will Poulter) vezette csapat elfoglalja egy lakóház emeletét, hogy onnan tartsák szemmel a célpontokat. A film első fél órája szinte teljesen eseménytelen, miközben pattanásig feszült minden. Van, aki az egyik falnál ül, van, aki az ablakon át figyeli az utcát, mások fekvőtámaszokat csinálnak, miközben a mesterlövész egy pillanatra sem veszi le a szemét a célkeresztről. A maroknyi színészgárdával dolgozó filmben olyan arcokat ismerhetünk fel, mint Joseph Quinn (Stranger Things), Kit Connor (Heartstopper), Charles Melton (Riverdale), Cosmo Jarvis (A sógun), Michael Gendorfini (Amitől félünk) és Ray Mendoza szerepében D’Pharaoh Woon-A-Tai (A rezervátum kutyái).

A film egyik legfontosabb eleme a hang, illetve a zene hiánya; ez alól a nyitó jelenet az egyetlen kivétel.

A néhány mondatos szóváltásokat és katonai zsargont néha meg-megszakítja egy rádión érkező parancs, de ezt leszámítva teljes a feszült csönd.

A katonák lélegzésének a hangja nyugtalanító légkört hoz létre, amelyet egy ablakon bedobott gránát tör meg, ami miatt az osztag megpróbálja elhagyni az épületet. Az utcára érve azonban felrobban egy második gránát, amely azonnal végez az egyikükkel; a lakóház legfelső emelete és az utca válik harctérré. Az egyetlen helyszínen zajló cselekménnyel fullasztóan zárt, szinte klausztrofób szituációt hoz létre a film, ami végig fent is tart.

A rendező nem a hagyományos eszköztárral dolgozik, amelyet már a 2024-es Polgárháborúban (kritikánk a filmről itt) is megmutatott. Garland filmje elfordul a háborús filmek bevett elemeitől és radikálisan más utat választ a háború ábrázolására, feszegetve ezzel a háborús filmek műfaji korlátait. A Warfare dokumentarista filmként működik, miközben már az első képkockánál leszögezi, hogy mindez Mendoza és a többiek emlékeit dolgozza fel.

A személyes élmények jelen idejű színre vitelével a film nemcsak a háborúról, hanem az emlékezetről is szól. Egy évtizedes távlatból mutatja be a film egyetlen nap eseményeit, amelyek egyszerre vannak kitéve az időnek és az emlékezet lehetséges torzulásainak.

Hogyan emlékszünk valamire, és azt miképpen befolyásolja az eltelt idő, a környezet, a gyász és az átélt trauma? A Warfare ezeket a kérdéseket is feldobja. A film Elliott Millernek lett dedikálva, aki elvesztette az emlékeit a 2006-os november 19-i napról; Mendoza és a többiek megpróbálták a lehető legpontosabban rekonstruálni ezt a napot Miller számára. Garland filmje tehát egyszerre dokumentarista film is meg nem is, hiszen a legbiztosabban csak annyi mondható, hogy mindez valahogy így történt.

A Warfare nem helyezkedik bele Ray Mendoza nézőpontjába, kívülről látjuk az eseményeket az épületbe való belépéstől kezdve. Kevés kontextust ad a film; nem tudni pontosan, hogy hol zajlik a cselekmény, sem azt, hogy kiket és miért figyelnek az épületből. Azt sem tudni, hogy kik lőnek rájuk vagy ki dobta a gránátot. Az akcióban résztvevő katonák neveit egy-egy megszólalásból vagy elhangzó parancsból megtudjuk ugyan, de a nevükön kívül semmi mást nem tudunk meg róluk. Ez a rendezői döntés akár elidegenítően is hathatna, mivel így nem tud a néző kötődést kialakítani a szereplőkkel, azonban a film egészét tekintve ez inkább a rendező radikális elfordulása a műfaji kliséktől.

A film végig apolitikus marad, és éppen ezért nincs katarzis, és könnyeket sem ejtünk a halottakért, csak összeszorított foggal nézzük mindazt, ami történik.

A film második fele a néző arcába nyomja a robbanásban szétroncsolódott testeket és leszakadt végtagokat, miközben hallani a sérült katonák üvöltését. A film az autentikus ábrázolás mellett nem próbál idealizálni, sem álláspontot foglalni. Bár látjuk és halljuk a fájdalmat, a félelmet és a veszteséget, nincsenek levonható következtetések vagy tanulságok. Egyszerűen ilyen a háború, és ennek abszurditására reflektál az a jelenet, amikor az egyik katona elcsúszik a bajtársa vérében.

A rendező legújabb filmje sok szempontból hasonló az egy évvel korábban megjelent Polgárháborúhoz, amelyben egy csoport háborús fotós és tudósító igyekszik eljutni Washingtonba és közben a lehető legpontosabban dokumentálni az éppen zajló harcokat. A Polgárháború egyik hatásos eleme, hogy a két fotós fekete-fehér képeit vágja be a jelenetek közé. A Warfare esetében is hasonlóan járt el a rendező, azonban itt felülnézeti hőkamerás felvételek képeit látjuk az épületekről és a két tankról, amíg értelmezhetetlen katonai parancsokat hallani a háttérből.

Mindkét film in medias res kezdéssel indul, minimális kontextust adva a nézőnek, miközben mégis képes realisztikus és autentikus képet festeni a háborúról.

Mind a Polgárháború, mind a Warfare ijesztően aktuális alkotások; a rendező mintha ezzel a két filmjével arra az emberi tulajdonságra vagy ösztönre is reflektálni akarna, ami valamiért mindig és minden korban háborúzni akar.

Képek: A24