A posztapokaliptikus, vagyis a civilizáció összeomlását, illetve valamilyen globális katasztrófát követő sci-fik vagy akciófilmek népszerű alműfajt képeznek a disztópiákon belül. Olyan alkotások tartoznak ide, mint a Mad Max 2., a Mátrix, a tavalyi különleges magyar animációs film, a Műanyag égbolt, sőt a The Walking Dead és az újonnan bemutatott és hatalmas sikert aratott Fallout-sorozat az Amazontól. Legyen szó atomháborúról, a mesterséges intelligencia emberellenes hadjáratáról vagy gazdasági válságról, az antiutópiák annál félelmetesebbek, minél reálisabbnak tűnnek, minél inkább hétköznapi realitásunkban és valós társadalmi-politikai problémáinkban gyökereznek.

Így vitathatatlan, hogy az ausztrál, majd ausztrál-amerikai koprodukcióban készült Mad Max-filmeknél hatásosabb a Guy Pierce és Robert Pattinson főszereplésével forgatott, szintén ausztrál-amerikai Országúti bosszú, amelyben nem újbarbár maszkos őrültek, hanem átlagemberek esnek egymásnak a puszta túlélésért. Ugyanígy rémületesebb George Orwell 1984-e és annak 1984-es filmadaptációja, mint a Mátrix, hiszen egy olyan diktatúrát mutat be, amely például Kínában megvalósulni is látszik: a hatalom a modern technológián keresztül gyakorol totális kontrollt az egyén élete felett. Talán még ezeknél is riasztóbb Alex Garland (Ex Machina, Expedíció) legújabb filmje, a Polgárháború jövőképe, amely nagyon is lehetségesnek tűnik az Amerikai Egyesült Államok társadalmát jelenleg megmérgező konfliktusokat és tendenciákat látva.

A Polgárháború nem magyarázza meg, hogyan és miért tört ki a fegyveres konfliktus, illetve miért szakadtak ki az USA-ból bizonyos államok (például Kalifornia, Texas, Florida), amelyek szövetségekbe (Nyugati Erők, Floridai Szövetség) tömörültek, hogy megbuktassák az Egyesült Államok elnökét. Annyi bizonyos, hogy ez az elnök végleg letaszította a demokrácia útjáról az amerikai társadalmat, autoriter rendszert épített ki, habár az ellene lázadók sem különbek, mint az a cselekmény során felbukkanó szélsőségesek megnyilvánulásaiból sejthető.

Garland bedobja a nézőt az események sűrűjébe a díjakkal elismert fotóriporterrel, Lee-vel együtt, aki megment egy zöldfülű és feltörekvő újságírólányt, Jessie-t egy New York-i összecsapás során. Jessie nagy csodálója Lee-nek, úgyhogy követi őt, sőt arcátlanul befurakszik kis csapatába, a New York Times veterán riportere, Sammy és a Reuters cikkírója, Joel mellé, hogy eljusson Washingtonba. Ugyanis Lee-ék azt tervezik, hogy ott lefotózzák a zsarnoki elnököt, sőt exkluzív interjút kérnek tőle, holott az államfő hírhedt arról, hogy lelöveti az újságírókat. Persze nemcsak emiatt kockázatos vállalkozás a több mint nyolcszáz kilométeres utazás, hiszen a Polgárháborúban Amerika a szélsőséges militarista csoportoknak és katonáknak „köszönhetően” már maga a pokol.

Garland műve rendkívüli módon bátor, feszült és izgalmas film, amelyet bizonyos szempontból természetesen nem jó nézni, hiszen egy ilyen háborús helyzetben a főszereplőkkel együtt a néző is sok kegyetlenségre számíthat. A Polgárháború hősei nem hősök, hanem átlagemberek, akik a túlélésért és nem mellesleg erős képekért küzdenek, beavatkozni nem is tudnak az eseményekbe, egyetlen „fegyverük” a felvevőgépük.

A Polgárháború nem „művészfilm”, nem bocsátkozik nagy fejtegetésekbe és filozofálgatásokba. Garland alkotása intelligens zsánerfilm, feszes és lineáris thriller, illetve road movie, cselekménye során A pontból B-be kell eljutnia a hősöknek, akiknek világos céljuk van. Ilyen módon a néző egy pillanatra sem fog unatkozni, sőt rengeteg akcióban, lövöldözésben, rizikós helyzetben részesül a főszereplőkkel együtt. Abszolút moziélmény, inkább a The Last of Us sorozat (és videójáték) juthat az eszünkbe róla, semmint az Apokalipszis most mint lassan csordogáló szerzői háborús film. Főleg, hogy a cselekmény centrumában itt is egy idősebb szülőfigura (Lee) és egy kvázi „gyermekévé” fogadott karakter (Jessie) kapcsolata áll a társadalmi-politikai kommentár és az újságíróetika kérdései mellett. Ennek ellenére a Polgárháború nem abba a kategóriába tartozik, mint akár az említett The Last of Us, hogy szívesen újranézzük, mivel nyomasztó és fájdalmas, rémisztő és szomorú élmény. Valójában nem szórakoztat, hanem felráz, felkavar, mivel végig tudatosítja, hogy amit látunk, az a lehetséges jövő.

Garland nem is titkolta a film kapcsán adott interjúiban, hogy ez volt a célja, tükröt tartani nemcsak az USA, hanem a világ társadalmának, így a mi régiónknak, Kelet-Közép-Európának is. Bár a történet Amerikában játszódik, egyik premisszája pedig a Capitolium 2021-es elfoglalása Donald Trump uszítására, a cselekmény során megjelenő magatartásformákra, szélsőséges ideológiákra ráismerhet az európai néző is. Az egyik jelenetben például a Jesse Plemons által megformált szélsőséges katona megkérdőjelezi, hogy az újságírócsapatból ki amerikai és ki nem, hiába beszélik a nyelvet, hiába születtek az Egyesült Államok területén. Szerinte a colorádói és missouri születésű szereplők az „igazi” amerikaiak, a floridaiakat viszont már kizárja, aki pedig ázsiai származású, annak az élete semmit sem ér számára. Garland nem hangsúlyozza, hogy ez a katona a szemben álló felek közül hová tartozik, az alkotót nem az érdekelte, hogy szélsőjobbos vagy szélsőbalos-e valaki, hanem az, hogy szélsőséges és kirekesztő.

A „te nem vagy amerikai, így nem is vagy ember” állításba pedig behelyettesíthető az „amerikai” helyére bármi, akár az is, hogy „magyar”, ha a mi országunkra vetítjük ki a Polgárháború történéseit. Azért is volt okos döntés az alkotó részéről, hogy művében nem rágja a néző szájába, pontosan miért robbant ki a fegyveres konfliktus az USA-ban, illetve hogy elmossa a határokat a szemben álló felek között, mert így a Polgárháború univerzálisabb parabolaként fogadható be. A populista politikai retorika és a szélsőjobboldal nemcsak az Egyesült Államokban kapott erőre, részben az ottani menekültválság kapcsán, hanem Európában is több kérdés (a migránsok mellett az LMBTQ és a nőjogok, specifikusan az abortuszhoz való jog) mentén.

Elég csak a nemrég bemutatott Most vagy soha! körüli vitákra gondolni, amelyek kapcsán a kreatív producer és ötletgazda, Rákay Philip több ízben azt nyilatkozta, hogy hazafias kötelesség megtekinteni ezt a történelmi kalandfilmet, avagy aki elhatárolódik tőle, az „baloldali liberális”, tehát nem is „igazi” magyar. A szomszédos országban pedig már ki is robbant a háború, többek között ideológiai alapon, Putyin, az orosz elnök révén nacionalista lózungokkal körítve (az orosz államfő és propagandagépezete szerint az Ukrajna elleni agresszió „válaszcsapás” az ukrán neonáci militáns csoportok ellen).

Azaz a Polgárháborúban éppen az a félelmetes, hogy minden ízében hiteles, fájóan valószerű és ismerős, így tényleg több mint másfélórás figyelmeztetésként funkcionál, amelyen persze sajnos valószínűleg éppen azok nem gondolkodnak majd el, akiktől a háborúk függenek.

Alex Garland alkotása a háborús helyzetet is roppant autentikusan ábrázolja, és éppen az orosz-ukrán háború miatt aktuális és szomorú, de könnyen „ellenőrizhető” a hitelessége. Mint már említettük, Garlandnél szinte mindegy, hogy ki, kivel és miért küzd, mivel egyik oldalt sem idealizálja, romantikus ködösítés nélkül mutatja be a feleket. Mivel nem ismert, miért szakadt szét az USA, miért vált zsarnokká az elnök, és egyáltalán, mi motiválja a lázadókat azon kívül, hogy megöljék ezt a diktátort, így a néző is objektívebben tud a háborús helyzetre tekinteni. Azaz nem hat ránk semmilyen  (fiktív) propaganda, a nyers valóságot látjuk, amelyben a hullákat egy teherautó platójáról öntik tömegsírba, vagy egyszerű emberek felfegyverkezve üzemeltetnek benzinkutat, amelynek az autómosójában összevert, megkínzott „bűnösöket” kötöztek ki. Ez utóbbi rendkívül erős jelenet: az egyik fiatal fegyveres bevallja, hogy az áldozata az osztálytársa volt, de akkor levegőnek nézte – hát most már nem nézi levegőnek! A háborús helyzetben, a fegyverek révén a senkiből valaki lett, és ennek eredményeként személyes bosszút állhat. Így működik a háborús gépezet is, csak nagyban: ideológiákkal és magasztos lózungokkal ámítják a tömegeket, igazolják az agressziót a támadók, és adott esetben a védekezők is, de valójában hatalmi, sőt személyes érdekek motiválják a minden esetben értelmetlen vérontást. Valószínűleg Nick Offerman elnöke is hasonló módon került hatalomra, illetve hasonló módszerekkel próbálta igazolni, hogy felrúgta a kétszázötven éves amerikai demokráciát.

A Polgárháború persze legalább annyira szól az újságíró szerepéről, feladatáról és moralitásáról, mint a háborúról vagy az USA helyzetéről. Alex Garland szépen kidolgozta a karaktereket, nem esett abba a hibába, hogy politikai parabolájában csak típusfigurákat mozgasson, ilyen módon a színészek is kitettek magukért. Habár Kirsten Dunst nem rossz a lelki válsággal küzdő Lee szerepében, de jobb nála Wagner Moura Joelként, és még jobb Jessie szerepében a feltörekvő sztár, Cailee Spaeny. Utóbbiak persze hálásabb, harsányabb karakterek, különösen a lelkes zöldfülű Jessie, aki a cselekmény során elkezd olyan hűvös profivá válni, mint Lee volt fiatalabb korában. Eleinte még meghatják őt a borzalmak, a véres összecsapások, hogy ott süvít el a golyó a feje mellett, de később már ugyanolyan szenvtelenül kattintgat, mint társai. Ellentétes utat jár be Lee, akinek egyre több gondja van a „ne avatkozz be” elvvel, sőt a háborút megjárt emberek jellegzetes mentális betegségének, a poszttraumás stressz zavar tüneteit produkálja. A kettejük közötti kontraszt indukál több kérdést is az újságíró szerepével és feladatával kapcsolatban.

Garland művében a fotóriporter feladata, hogy akár az élete árán is dokumentálja a háború borzalmait, beleértve a legvéresebb vagy legkegyetlenebb jeleneteket. Ehhez kell „gyomor”, azaz egy olyan mentalitás, amelynek köszönhetően a felvevőgép mögött álló ember ki tudja zárni a gondolatot a fejéből, hogy akár ő is meghalhat, és helyette a legjobb beállításra törekszik. A kamera maga a fegyver, amelynek persze akkor lesz igazán hatása, ha egyrészt jól sikerül a kép, másrészt azt publikálják, így pedig tömegek véleményét orientálhatja.

Garland szerint tehát összetett és ellentmondásos ez a szakma, hiszen egyfelől megköveteli a művészi értelemben vett empátiát és küldetéstudatot, másfelől, már csak a túlélés érdekében is hűvös szakmaiság és az érzelmek kizárása szükséges hozzá. Ám a Polgárháború felteszi a kérdést, hogy meddig lehet közömbösnek maradni? Hol az erkölcsi határ? Ott, ahol egy kolléga halálát kell(ene) végignézni és szenvtelenül dokumentálni? Egyáltalán, az újságíró képviseli-e az igazságot? Objektív-e, amit megmutat, vagy az által, hogy egyezkedik bizonyos csoportokkal, hogy közelebb jusson az elnökhöz, nem válik-e maga is a propagandagépezet részévé? A film legutolsó képe, amely átnyúlik a stáblistába is, egy lassan előhívott fotó, amelyen egy tökéletes beállítást láthatunk boldog, diadalittas katonákkal. Háborús pillanatkép, de a megfelelő körítéssel, tehát cikkel propagandafotóvá alakítható.

A Polgárháború rétegzett, összetett alkotás, amely úgy képes komoly kérdésekkel foglalkozni, hogy megmarad feszült, izgalmas zsánerfilmnek. Ezt a bravúrt Alex Garlandtől el is vártuk korábbi alkotásai alapján, amelyekhez nemcsak felér ez az új film, hanem bizonyos értelemben meg is haladja azokat. Kár, hogy a rendező – legalábbis egyelőre – felhagy a filmkészítéssel, pedig nagy szükség lenne ilyen alkotókra a fősodorban.

A cikkben szereplő képek forrása: Fórum Hungary.