Závada Péter szövegkönyve lehetővé teszi, hogy a kortárs magyar irodalmi és színházi életre reflektáljon a darab, vagyis igazi kulturális kavalkádban született ez az előadás: a XVII. századi Cyarno de Bergerac történetét meséli el a XIX. század végén Rostand, ezt dolgozza át a brit Martin Crimp 2019-ben, majd 2025-ben magyar vonatkozásokat is nyer, Závada Péter interpretációjában. Ezek a kulturális érintkezési pontok fontos szervezőelvet jelentenek az előadásban, de ami még ezeknél is fontosabb, az a nyelv. A darabban teret nyer a slam poetry, a nyelvi kreativitás és szellemes leleményesség adja a történet sodrását. Beépülnek kortárs magyar írók, költők és előadók szövegei, így Simon Márton, Kemény Zsófi, Szabó T. Anna, Balla Gergely, Beton.Hofi és Oriza sorait is halljuk, de Závada Péter még egy önironikus, saját költészetéről szóló ítéletet is belecsempészett a Cyrano-átdolgozásba. Olyan módon uralkodnak a szavak és a nyelviség az előadásban, hogy mindeközben a történet, az üzenetek és a színészi teljesítmények sem sikkadnak el. Ez egyrészt annak köszönhető, hogy Závada szövege virtuóz, nem csupán nyelvileg, de abban az értelemben is, hogy egyetlen pillanatra sem tűnik kimódoltnak, a modoros kifejezésmód legfeljebb szándékoltan beillesztett humorforrásként jelenik meg, a szöveg egészében a mindennapokba illeszkedik. Másrészt rendezői és színészi bravúr is, hogy egy ilyen erős és lebilincselő nyelvi élmény mellett sem a cselekmény, sem a látványvilág nem szorult háttérbe.

A történet főbb szálai Rostand színdarabjára épülnek, sőt, olykor utal is az előadás a XVII. századra. Azonban erre szinte rögtön válaszol egy-egy kortárs világunkra történő utalás, s ezáltal rögtön a jelenünk kerül előtérbe. Cyrano történetének témái frissen, mai nyelven és reflexív módon jelennek meg. Nem csupán a történelmi korok, de a kulturális miliők is összefonódnak, a XVII. századi francia kulturális közeg átcsúszik a kortárs magyar kultúra terébe. Ezek a kronológiai, térbeli és kultúraközi mozgások magukban rejtik azt a veszélyt, hogy az átváltások és az összekapcsolódások céltalannak, átláthatatlannak tűnnek és nem hézagmentesen zajlanak le, de Pelsőczy Réka rendezése elűzi ezt az aggályt. Ebbe az előadásba a többrétegű váltakozások különleges dinamikát csempésznek.

Az összefüggések és összekapcsolódások nem azzal az igénnyel törnek felszínre, hogy felbukkanásukkal örök igazságok rangjára emelkedjenek, sokkal inkább az univerzalitás (újra)értelmezésére és folytonos reflexióra késztetik a nézőket. Ennek pedig döntő jelentősége van, ugyanis ebben az előadásban a néző nem kívülálló, a kétfelvonásos előadás kezdete előtt a darabban szereplő színház dolgozóit alakító színészek a nézőtéren végzik az előkészületeket. Lignière (Juhász Vince) és Alastair (Németh Áron Valentin) még az előadásba ágyazott előadás, vagyis az önelégült, de esetlen és tehetségtelen Montfleury (Takács Zalán) színre lépése előtt bevonni, megszólítani igyekszik a közönséget. Vagyis végső soron az is kérdéses, hogy mikor veszi kezdetét az előadás – talán a terembe érkezéssel. Majd az előadás elején, a „színház a színházban” jelenetben nem a Cyrano korabeli francia színházi helyszínről folyik a szó, hanem a színházat alapjaiban meghatározó jelen idő válik hangsúlyossá, a saját tér- és időbeli jelenünkként a Budaörsi Latinovits Színház nézői vagyunk az előadáson belüli színdarab felől tekintve is. Már a javaslatként megjelölt dress code is a Cyrano-csapathoz való tartozás jelképe, vagyis nemcsak nézők vagyunk, hanem többszörösen megszólítottak is, az előadás mégsem válik részvételi színházzá, ám a nézőkhöz való közelséget, amelyet a T-alakú színpad is jelképez, mindvégig megőrzi.

A rendezés strukturális mozzanatai, a kiszólások és a színpad kialakítása mind-mind azt jelzi, hogy az előadás nem egyszerűen feldolgozza és kortárs köntösbe bújtatja Cyarano de Bergerac történetét, hanem párbeszédet is kezdeményez a jelennel, reagál arra. A gyakori reflexió az előadás első felvonásában többnyire ironikus, a mai magyar politikai közélet és kulturális élet működésére, illetőleg visszásságaira tett fanyar humorú kiszólásokban mutatkozik meg.

Az első felvonást reflexív játékosság hatja át, már itt is kibontakoznak komoly témák is, mint az elitizmus problémája, az irodalmi-kulturális közeg bennfentessége, a politikai érdekek és elfogultságok. A fiatal értelmiségiek gyülekezőhelye, a Librikóka kávéház pedig szimbolikus tere az éppen aktuális étkezési trendeknek, akárcsak az irodalmi divatnak. A kávéházat Leila (Bohoczki Sára) üzemelteti, aki irodalmi influenszerként is tevékenykedik. Látszólag közvetítői szerepet tölt be a magaskultúra és a hétköznapi emberek között, de Bohoczki Sára alakítása megmutatja, hogy valójában a szereplési vágy és a siker hajtja Leilát. Bizonyos értelemben az ő karaktere is a kulturális és közélet visszásságait testesíti meg, ám benne nincs semmi fenyegető. Ugyanez már nem mondható el De Guiche-ről – akit Mertz Tibor hitelesen formál meg –, aki a hatalmi pozíció képviselőjeként áll előttünk, számára csak az önös érdekei, a bírvágy és a pénz számítanak, mások életét, érdekeit és érzéseit egyszerűen zárójelbe teszi. Azonban az előadás azt is megmutatja, hogy ezeket a személyiségvonásokat valójában a rendszer termeli ki, mert csak így érvényesülhet. De Guiche és a tehetségtelen, de önhitt színész-aspiráns Montfleury – akinek esetlenségét Takács Zalán rendkívül szórakoztatóan viszi színre – egyaránt Cyrano (Böröndi Bence) ellenpontjaiként jelennek meg, mintegy előkészítve a terepet a szavakkal és a karddal egyaránt ügyesen bánó kadétnak.

Cyrano meg is érkezik, szinte akciófilmbe illő hősként szakítja meg Montfleury erőltetett, és egyre kínosabbá váló Hamlet-monológját. Böröndi Bence Cyranója az első pillanattól fogva óriási energiákat mozgat meg a színpadon, mind fizikális aktivitásban, mind pedig a nyelvi lehetőségek kiaknázásában felejthetetlen alakítást nyújt. Cyrano a saját morális iránytűje szerint él, hatalmas tisztelet, sőt rajongás övezi, tehetsége alapján sok mindenre hivatott lenne, nagy és népszerű író válhatna belőle, de ő nem hajlandó élni olyan lehetőségekkel, amelyek akár egy kicsit is kívül esnek az értékrendjén. Első pillantásra egy magabiztos fiatal férfit láthatunk, de Böröndi Bence alakításában fokról fokra kibontakoznak Cyrano személyiségének rétegei. Cyranóban mindent elsöprő szenvedély tombol, amelyet még a nyugodt és racionális érvkészlettel rendelkező barátja, Le Bret (Sas Zoltán) sem képes visszafogni. Cyrano hatalmas műorr és egyéb, a külsejét torzító elemek nélkül lép színpadra, vagyis a nyelv teremtőereje az, ami mindent meghatároz, a nyelvi megnyilvánulások alapján pedig Cyrano nagyorrú, előnytelen külsejű figura, így az erre vonatkozó jelzők az egész karakterét áthatják. Szürkés, fekete és khaki árnyalatú öltözete ugyancsak arra erősít rá, hogy személyének jelentőségét ne a külsőségekben keressük. Juristovszky Sosa jelmezei egyébként is hétköznapiságot sugároznak, a szereplők öltözéke olyan, mintha egy átlagos hétköznapon sétálnának Budapest utcáin, ami tökéletesen illik a darab mondanivalójához, ahhoz, hogy ez a történet – párbeszédben a XVII. századdal – végső soron a mindennapokat mutatja meg. A jelmez még a földöntúli szépségű bölcsészlányt, Roxane-t sem emeli ki a hétköznapiságból.

Koós Boglárka Roxane-ja az előadás leghatározottabb karaktere, egy erős és céltudatos nő, aki számára a műveltség és a nők elismerése, tárgyiasításuk elleni küzdelem elsőrendű. Ugyanakkor vágyai és céljai el is vakítják. Olyannyira vágyik arra, hogy az ifjú kadéttal, Christiannal egymáséi legyenek, hogy észre sem veszi, mennyire epekedik utána Cyrano, pedig kis híján le is lepleződik Roxane előtt, amikor a lány bevallja neki, hogy beleszeretett az új kadétfiúba és megkéri Cyranót, hogy vigyázzon Christianra. Christian (Fröhlich Kristóf) személyében pedig egy újabb bizonytalan férfikaraktert látunk. Igaz, az ő kétkedése és benső vívódása Cyrano tétovaságának komplementere, ugyanis Christian a külső megjelenését illetően magabiztos, de szofisztikáltság, műveltség és költőiség terén érez magában némi hiányosságot, kiváltképp azért, mert Roxane igen magasra helyezi az intellektuális lécet. Fröhlich Kristóf már sokszor bizonyította, hogy mennyiféle karaktert és személyiséget képes megformálni. Ezúttal Christian karakterének lassan kibontakozó komplexitását is hibátlanul feltárja, remek színészi alakítással bemutatva a vidéki fiú komplexusait, a kifejezőerőt kereső mély érzelmeit, a szerelmi vágyát és azt, hogy szíve mélyén saját maga szeretne lenni. Ám ha önmagát adná, Roxane-t veszítené el, így kénytelen kompromisszumra jutni saját vágyaival.

A kompromisszum lényege pedig az, hogy elfogadja Cyrano ajánlatát, és hagyja, hogy érzései Cyrano hangján, az ő szavaival és az ő lelkéből szóljanak Roxane-hoz. Roxane úgy szeret bele Christianba, hogy valójában Cyrano lelkét szereti meg benne. Ez szimbolikus jelenetben csúcsosodik ki, amikor is Roxane bekötött szemmel, a mozgó díszleten egyensúlyozva hallgatja az elrejtőző Cyrano mondatait, miközben Christian testéhez ér hozzá. Talán ez az a pont, amikor végérvényesen beleszeret Christianba, vagyis abba a fiatal férfiba, akit Cyrano leleménye és Roxane fantáziája költővé változtat. A nyelv teremtőereje új karaktert alkot meg, miközben Cyrano és Christian érzelmi vívódásait is láthatjuk. Az előadás nagy erénye az is, hogy a két férfi trükkjei és látszólagos magabiztosságuk hátterében megpillantjuk a benső, érzelmi küzdelmeiket, néhány pillanatra feltárul lelki életük legmélye, dacolva a keménység és az erő felmutatásának napjainkban is élő társadalmi elvárásával.

A második felvonásban is kitart a rímes beszéd, egészen az utolsó jelentig, ám itt a nyelvi- és szójátékok funkciója megváltozik: a cselekmény borús jellegét kell ellensúlyozniuk. Cyranóéknak háborúba kell vonulniuk. A környezet és a díszlet megváltozik, Tihanyi Ildi sárga, szögletes elemekből és egy boltíves, hídszerű elemből álló, mozgatható és sokféle színpadkép lehetőségét magukban rejtő díszletelemeinek dominanciáját megtörik a sötét színű díszletek. Ugyanakkor a rímek játékossága a háborús jelenetekben sem törik meg, de olykor közegidegen módon hat, a rímes beszéd itt veszít abból a természetességből, ami az egész darabon végigvonul. A front közeledése néhány lövés hangjában és rövid ideig villódzó fényekben mutatkozik meg, harcjeleneteket nem látunk, még Christian halála is olyan, mintha egy lassítást látnánk, és azt is metaforikusan ábrázolva. Ráadásul mindez épp akkor történik, amikor Cyrano az időközben a háborús övezetbe érkező Roxane előtt leleplezné, hogyan játszott össze Christiannal. Az ifjú kadét halála viszont elodázza Cyrano vallomását is.

Azonban ami késik, az Cyrano történetében sem múlik. A háború után ismét Leila kávéházában látjuk a szereplőket, hosszú évek teltek el – Crimp szövegkönyve szerint tizenöt év –, sok változás következett be az életükben, az irodalmi trendek is átalakultak, Leila is egészen más attitűdöt képvisel, másképp tekint már a világra, elmélyültebbé és komolyabbá vált. Egy valami viszont nem változott, Cyrano még mindig igen népszerű, irodalmi ízlésében pedig Roxane – akivel továbbra is jó barátságot ápol – is maradéktalanul megbízik. Cyrano ajánlotta neki azt az autofikciós kötetet is, amelyet épp a kezében tart (ez a borító és a sommás összefoglalás alapján Kemény Lili Nem című kötete). A kávéházban összegyűlt társaság emlegeti és hiányolja Cyranót, akit baleset ért, fejsérüléssel érkezik meg. Cyrano fejből idézi Christian leveleit, és bevallja Roxane-nak, hogy mindet ő írta. Végül Cyranót nem csupán a rímek, de a szavak is elhagyják. A darab befejezetlen mondattal zárul, ami értelmezhető a költészet halálaként is, ahogy arra is gondolhatnánk, hogy a slam poetry ideje lejárt, de sokkal inkább arról van szó, hogy van az emberi léleknek egy olyan mélysége, és az identitásnak, a vágyaknak, az érzéseknek egy olyan összetettsége, amelyet már a költészet eszközeivel sem ragadhatunk meg. Az emberi élet, ez esetben Cyrano életének lényege nem sűríthető bele néhány mondatba, legyenek azok bármilyen tökéletesen megformált mondatok is.

Szereplők
Cyrano: Böröndi Bence
Roxane: Koós Boglárka
Christian: Fröhlich Kristóf
Leila: Bohoczki Sára
Lignière: Juhász Vince
Le Bret: Sas Zoltán
De Guiche: Mertz Tibor
Színházigazgató, Carbon kadét: Ilyés Róbert
Valvert: Atlasz Barnabás e.h.
Montfleury: Takács Zalán m.v.
Alastair: Németh Áron Valentin e.h.
Kadétok: Németh Áron Valentin e.h., Atlasz Barnabás e.h., Takács Zalán m.v., Sas Zoltán, Juhász Vince, Ilyés Róbert
Jegyszedő: Bot Ádám m.v.
Alkotók
fordító: Závada Péter
dramaturg: Németh Nikolett
díszlettervező: Tihanyi Ildi
jelmeztervező: Juristovszky Sosa
világítás: Sokorai Attila
zene és sound design: Bocsárdi Magor
mozgás: Bodor Johanna
súgó: Haselbach Ivett Gabriella
ügyelő: Urbanek Attila
a rendező munkatársa: Szekeres Vanda
rendező: Pelsőczy Réka
fotók: a Budaörsi Latinovits Színház oldaláról