Miközben az olaszországi Velence történelmi óvárosa a globális turizmus egyik legismertebb desztinációja, és mára egy olyan világhírű kulturális branddé vált, amelynek jellegzetes szimbólumait – mint a gondolák, a Szent Márk tér vagy az évente közel egymillió látogatót vonzó Biennále – a világ szinte minden táján ismerik, a közigazgatásilag a városhoz tartozó Mestre kulturális szempontból szinte teljesen láthatatlan maradt a nemzetközi figyelem horizontján.

Ez az egyenlőtlenség különösen szembetűnő annak fényében, hogy Velence település (Commune di Venezia) lakosságának többsége ebben a városrészben él, és jellemzően a kedvezőbb szállásárak miatt a turisták egy jelentős része is itt száll meg. A jelenség jól példázza azt, amit a városfejlesztési szakirodalom a kulturális tőke városon belüli egyenlőtlen területi eloszlásaként, illetve a centrum–periféria viszonyrendszer lokális megnyilvánulásaként ír le. Ennek okai jelen esetben elsősorban a történelmi fejlődésbeli különbségekre vezethetők vissza.

Noha Mestre területe már az ókor óta lakott, az egykor önálló települést csak az 1920-as években csatolták Velencéhez, majd a második világháborút követően gyors ipari jellegű növekedésnek indult, és a régió gazdasági motorjává vált. Gazdasági súlya ugyan megnőtt, de ezzel párhuzamosan funkcionálisan alárendelt szerep alakult ki, amelyben hosszú időn át csupán háttérinfrastruktúraként szolgálta a globális jelentőségű történelmi központ működését.

Az utóbbi években azonban megfigyelhető, hogy Mestre egyre tudatosabban építi kulturális identitását, és igyekszik növelni saját vonzerejét. Ennek legfőbb eszközei a célzott városfejlesztési stratégiák, valamint az építészeti és közösségi fejlesztések. A cél nem a történelmi Velencével való versengés, hanem a komplementer városi szerep, illetve a helyi lakosság kulturális önazonosságának megerősítése. E folyamat zászlóshajója az M9 – Museo del ’900, amely nem csupán múzeumként, hanem városi megújulási projektként is funkcionál.

Az M9 épületegyüttest a berlini székhelyű Sauerbruch Hutton építésziroda tervezte, új és régi épületek, valamint egy 16. századi kolostor átalakításával. A múzeumi projekt egy új nyilvános teret – olaszosan egy piazzát – és egy diagonális tájolású gyalogos sétányt is létrehozott, amelynek utcaszintjén kávézók, éttermek és üzletek teszik élővé és befogadóvá az új múzeumi negyedet.

A múzeumépület földszintjén közösségi funkciók kaptak helyet, mint például a médiatár, az előadóterem, a múzeumi bolt és a kávézó. Innen egy hosszú, látványos lépcsősor vezet fel a kiállító- és rendezvényterekhez. Az első két szinten található kiállítótereket az építészek „fekete doboznak” nevezik, utalva arra, hogy ezekben gyakorlatilag nincs természetes fényforrás. Jelenleg ezek a terek adnak otthont az intézmény állandó kiállításának. A legfelső emeleten ezzel szemben az úgynevezett „fehér doboz” nevű tér kapott helyet, amelyet természetes fény is megvilágít, így az időszaki kiállítások mellett oktatási és egyéb rendezvények befogadására is alkalmas.

Az állandó kiállítás az olasz társadalom 20. századi történetének átfogó bemutatására törekszik, nyolc tematikus egység mentén tárva fel az 1900 és 2020 közötti időszak demográfiai, társadalmi, politikai, környezeti és kulturális változásait. A kiállítás további célja, hogy mindezt szoros párhuzamba állítsa a jelenkor hasonló jelenségeivel, elősegítve ezzel azt az identitásképző folyamatot, mely a múzeum koncepciójának megszületését is alakította.

Az intézmény önmagát a múzeumok „új generációjának” képviselőjeként pozícionálja, amit a tapasztaltabb, múzeumi kommunikációval foglalkozó szakemberek első olvasatra gyakran fenntartásokkal fogadnak, hiszen ez a megjelölés a gyakorlatban sokszor inkább marketinges hívószóként, semmint valódi szemléletbeli vagy módszertani megújulásként jelenik meg.

Ugyanakkor a kiállítás kommunikációs eszközrendszerét vizsgálva valóban érzékelhető bizonyos elmozdulás a hagyományos néprajzi kiállítási gyakorlatokhoz képest. Ez elsősorban abban nyilvánul meg, hogy nem az eredeti műtárgyakra épülő, vitrinekbe rendezett bemutatási forma dominál. Sőt, ezek szinte teljesen hiányoznak. Éppen ezért egyes források olykor Olaszország első „tárgy nélküli múzeumaként” is emlegetik, amelynek célja annak bemutatása, hogy a történeti és társadalmi emlékezet nemcsak tárgyak, hanem vizuális, auditív és élményszerű források révén is megőrizhető és átadható.

A múzeum alapfilozófiája szerint az M9 olyan intézmény, ahol a tárgyak megérintése és felfedezése a mindennapok természetes része. A látogatókat kifejezetten arra bátorítják, hogy „annyi mindent érintsenek meg, amennyit csak akarnak”. A kiállítás így nem pusztán szemlélődést kínál, hanem játékos, interaktív felfedezést is. Ez pedig sok tekintetben rokon a science centerek vagy a tudományos játszóterek logikájával, amelyek olyan élményalapú terek, ahol az interaktív, tapasztalati szórakozást és az azon keresztül megvalósuló tanulást helyezik előtérbe, ezáltal lehetőséget teremtve arra, hogy a látogatók saját élményeiken keresztül kapcsolódjanak a kiállítás tartalmához.

Az M9 kiállítása ugyanebben a szellemben épít az élményszerűségre, ugyanakkor megőrzi múzeumi jellegét azáltal, hogy olyan tudásanyagot tesz hozzáférhetővé, amely több mint negyven olasz szakértő közreműködésével készült. Ennek forrása közel 150 olaszországi és nemzetközi levéltár, illetve könyvtár anyaga, amelyekhez a nagyközönség jellemzően csak ritkán fér hozzá.

A 20. századi kulturális örökség bemutatása itt nem eredeti tárgyakra épül, hanem mintegy 6000 fotó, 820 videó, 400 hangfelvétel, 10 órányi digitális filmanyag, 500 nyomtatott dokumentum, valamint számos interaktív játék, immerzív tér és virtuális valóságtechnológia segítségével válik elérhetővé a látogatók számára.

A kiállítás magas műszaki színvonalú megvalósítása alapján aligha érheti a várost az a kritika, hogy sajnálta volna az erőforrásokat a múzeum létrehozására. A Gris+Dainese belsőépítészeti iroda munkáját külön grafikai stúdió, valamint öt multimédiás fejlesztőcég támogatta. Bár jelen írás nem vállalkozik a kiállítás technikai és műszaki megoldásainak részletes elemzésére, a téma iránt érdeklődők számára mindenképpen érdemes figyelmet fordítani az installációk technikai hátterére. Sőt, olykor a mennyezetre is érdemes felpillantani, hiszen az ott elhelyezett berendezések sora bizonyára lenyűgöző élményt nyújt majd.

Ebben a leírásban olyan megoldásokat szeretnék kiemelni, amelyek a hazai kiállítás-látogató közönség számára kevésbé megszokottnak, újszerűnek számítanak. Ilyenek például az úgynevezett immerzív terek, amelyek másfél ember magasságú, vetített felületek segítségével vonják be a látogatót egy-egy téma élményszerű feldolgozásába. Ezek közé tartozik például egy régi olasz családfotó köré épülő tér, vagy a történeti lakásbelsők és a mai otthonok közötti párhuzam vizuális megjelenítése.

A kiállítás egyik különleges eleme egy interaktív, immerzív zeneszoba, amelyben a látogató egy hatalmas, zenedoboz szerű installációba léphet be. Itt a 20. század különböző zenei stílusai közül – például swing, rock’n’roll, diszkó stb. – választhat, amelyek nemcsak hangban, hanem látványban is megelevenednek. A falakat körbeölelő vetített vizuális anyagok révén a zenehallgatás valódi időutazássá válik, amely során megelevenednek az adott korszak színei, formái és hangulata. Így a látogatók nemcsak hallják, hanem szinte át is élik a zenetörténet egy-egy pillanatát.

Érdekes megemlíteni azt a megoldást is, hogy az interaktív játékok vezérléséhez telefonokból és számítógépes játékokból ismert mozgásérzékelő és gesztusfelismerő kontrollereket építettek be. Ennek köszönhetően a látogatók sokkal szabadabban és természetesebben, pusztán kézmozdulatokkal irányíthatják az egyes interaktív tartalmakat. Kifejezetten izgalmas volt az a megoldás is, amelyben a fejlesztők a látogatót próbálták kontextusba helyezni azáltal, hogy az alkalmazás a látogató arcképét illesztette be olyan korabeli fotókba, amelyek különböző társadalmi státuszú embereket ábrázoltak. Vagy említhetjük azt a megoldást is, amelyben a látogatók egy életnagyságú vetítéssel jelenített korabeli alak segítségével figyelhették meg és hasonlíthatták össze a különböző korszakok öltözékeit.

Hogy az M9 valóban a múzeumok „új generációjához” tartozik-e, azt jelen írás keretében még nem lehet egyértelműen megítélni. Az azonban mindenképpen izgalmas és figyelemre méltó kísérletként értelmezhető, ahogyan az intézmény új formákkal igyekszik tágítani a hagyományos múzeum és a látogató közötti kapcsolat határait.

A szerző véleménye szerint az M9 nyitottsága és élményalapú szemlélete hosszú távon megalapozhatja a múzeumba járás iránti pozitív attitűdöt, különösen a fiatalok körében, valamint azoknál, akik a hagyományos múzeumi élményt inkább távolságtartással kezelik. A helyi közösség bevonódását tovább erősítheti az a gesztus is, hogy a város lakói minden nap délután három órától ingyenesen látogathatják a múzeumot. A turisták számára pedig izgalmas lehetőséget kínálhat egy velencei városnézés vagy családi tengerparti nyaralás színesítésére, különösen egy esős vagy szelesebb napon.

M9 - MUSEO DEL '900
Via Giovanni Pascoli 11
30171 Venezia Mestre

https://www.m9museum.it/

Fotók: A szerző jóvoltából.