A humor forrása nem az eredeti dráma szövegének átírása vagy teletűzdelése viccekkel, pont az ellentéte történik; a klasszikusból ismert mondatok sértetlenül hangoznak el olyan jelenetekbe ágyazva, melyek nevetségessé teszik a szereplők mondanivalóját. A Duncan Macmillan és Thomas Ostermeier adaptálta dramatikus szövegbe több monológ is kerül, amelyek a dráma problémafelvetéseit felhasználva jelölik ki az előadás hangsúlyos pontjait. Három monológ válik tetőpontjává a darabnak, amelyek az egész produkció legfőbb kérdését járják körül; mi az értelme és a célja a művészetnek a jelenlegi világunkban?

Trepljov (Kodi Smit-McPhee) és Szorin (Jason Watkins) párbeszéde során hangzik el a színház létjogosultságát megkérdőjelező gondolatsor a fiatal író szájából, melyben a színház irrelevanciáját, elitizmusát és ignoranciáját boncolgatja a világban zajló szerinte sokkal nagyobb problémákkal szemben (például a klímakatasztrófa). Erre a kiábrándult narratívára Trigorin (Tom Burke) is rákapcsolódik az első felvonás zárójelenetében, csak ő az irodalmat veszi vizsgálata alapjául. Trepljov véleménye, hogy a horkolás az egyetlen őszinte reakció a színpadon történtekre, Trigorin szerint pedig egy könyv csak abban az esetben tud változtatni a világon, hogyha lángolva kidobják egy ablakon keresztül. Trepljov még egyszer megerősíti gondolatait, Nyinával (Emma Corrin) való utolsó találkozásukkor – már befutott íróként – szintén az irodalom halott és tehetetlen mivoltáról beszél. A kiábrándultságot és elkeseredettséget kihangsúlyozó monológok közé is bekúszik a humor, amely vagy egy mini-show formájában, vagy egy szereplő váratlan betoppanásával zökkenti ki a nézőt. 

Több ponton vesz egy koncert-showra hasonlító fordulatot az előadás, amelyek során a nézők a teljes passzív megfigyelő szerepből átkerülhetnek látszólag aktív résztvevővé. Mind a két felvonás kezdete egy rockegyüttes frontemberének berobbanására emlékeztet, Zachary Hart – még nem Medvegyenko bőrébe bújva – elektromos gitárral a nyakában begurul egy quadon, és a mikrofont maga elé kapva belecsap egy Billy Bragg számba. Felkonferálja magát, majd a teljes produkciót és felteszi a kérdést a közönségnek: ki szereti Billy Bragg-et? Erre a kérdésre válasz is érkezik a közönség soraiból, a válaszadók onnantól kezdve részeseivé válnak az eseményeknek, többször kiszólnak a szereplők nekik, énekeltetik őket, sőt a második felvonás elején fel is invitálja Hart az egyik lelkes rajongót a színpadra. Gitárszóló közben elhangzik a kérdés Harttól „ki szeretne egy kis Csehovot?” és ezzel meg is kezdődik a történet elmesélése. 

A másik nézőkhöz intézett kérdésekkel teli rész Trigorin az irodalom fontosságát fejtegető monológja során következik, amikor is Tom Burke ledobva Trigorin karakterét magáról odafordul a nézők felé és felteszi a kérdést „pontosan mi az értelme jelenleg az irodalomnak életünkben?”. Gondolatok tömkelege érkezik a közönségtől, a színpadról közvetített elkeseredett érvekre a felszólalók saját élményeikkel és reményteljes mondataikkal reagálnak. A diskurzust Nyina töri meg, aki a közönséggel egyetértve hisz még a művészet erejében és minden kiábrándult ellenérvet félretéve meg szeretne próbálni előadóművészettel foglalkozni. Az előadás során a nézők és a szereplők közötti kölcsönös figyelem és kapcsolódás valójában többször történik meg, mint maguk a színpadon ábrázolt karakterek mindennapjaiban. 

Ez az egymás felé mutatott ignorancia a jellemükből is adódik, ugyanis a szereplők alapvetően is merőben eltérő személyiségjegyei még jobban túl vannak tolva. Irina „túlsztár”, Trigorin túlbefolyásolható, Nyina túlkarrierista, Trepljov túlgyerekes, Mása túldepressziós, Szorin túlsznob. Az egyértelmű főszereplő a Cate Blanchett játszotta Irina Arkagyina, egy végtelenül buta, egyszerű, nem kicsit beképzelt, de közben valahogy nagyon szerethető karakter, aki nagyon komikusan rettenetesen sok. Mindig és mindenben. Amikor ő fent van a színpadon, az előadás egy Irina Arkagyina egyszemélyes show-parádéba csap át; hatalmas teatrális mozdulatokkal gesztikulál, mindig idegesítően hangos, nem bírja elviselni, hogyha egy percig nem rá figyelnek, emiatt mindent megtesz, hogy a lehető legnagyobb hatást érje el (mindegy, hogy az milyen hatás). Énekel, sztepptáncol, spárgázik, vetkőzik és mindeközben mindig rosszkor van rossz helyen. Látszólag ő az egyetlen, akinek nincsen mélysége a szereplők közül, a Trigorinnal való veszekedésük során egy pillanatra ledobja a hiperaktív, hiperboldog álarcot, de valódi érzelmeket nem találunk, a fájdalom is csak egy effekt volt a figyelemért cserébe. 

Tom Burke Trigorinja tökéletes párost alkot Blanchett Arkagyinájával, öntelt, de közben irányítható, senkivel nem törődő, de a világ problémáit túlságosan is magán viselő karakter. Ahogy alapvetően mindenki, ő is csak Irina körül forog, ennek ellenére ő fordít a legkevesebb tényleges figyelmet és törődést párja iránt. Emma Corrin Nyinája még a legkomolyanvehetőbb mindenki közül, így ő különcként és észrevehetetlenként mozog a térben. Nem találja a helyét, de nem is akarja, neki csak a karrierjét befolyásoló interakciók számítanak, akkor, azzal és annyit beszél amennyi feltétlenül szükséges ahhoz, hogy az őt körülvevők elismerjék és előrejuttassák a színház világában. Minden szereplő önmegvalósít, vall az érzéseiről és közben nem történik sem megoldás, sem feloldozás, csak lecsupaszított sorsok egymás mellé sorakoztatva.

Magda Willi díszlete ezt a fajta bezárt, sivár, menekülési útvonal és búvóhely nélküli állapotot, tökéletes ábrázolja; a grandiózus színpad közepén egyetlen nádas található, a hátsószínpadot pedig egy félkörívben meghajlított vetítőfólia fedi. A nádasból érkeznek a színpadra a szereplők, majd abban hol bolyonganak, hol pedig esőtől áztatva öntik ki a lelküket egymásnak. A vetítőfólián alig észrevehető színátmenet változások jellemzik az éppen történteket, Irina és Trigorin összeszólalkozásakor pedig kitüntetetten fontos szerepet játszik. Megváltozik az addig megszokott képi világ, a nádas hirtelen sokszorosára nőtt árnyékként jelenik meg a vásznon, az addig javarészt melegszínek dominálta látvány egy horrorfilmbe hajlik át. Ijesztővé válnak a színészek arcai, a nádas mintha egyre csak növekedne és sűrűsödne a háttérben. A feszültséget pedig még extrán fokozza az elektromos gitár folyamatosan erősödő és egyre torzuló visítása, amit Hart színpad széli játéka közvetít. A felvonások kezdetén megismert show-elemek és a fülsiketítő gitárszóló mellett a The Stranglers Golden Brown című száma eredeti valójában, vagy többször torzítva visszatérő elemként van jelen a produkcióban. 

A színészek teljesítményének és a nem megszokott olvasatnak köszönhetően Csehov örökérvényű(nek hitt) igazságai egy igazán komplex és nem mindennapi előadásba kerülhettek be. Komédia, melyben az utolsó pisztolylövés sem tud értelmet és feloldozást nyújtani a színpadra sorakoztatott várakozásoknak.

Szereplők:
Dorn: Paul Bazely
Arkagyina: Cate Blanchett
Polina: Priyanga Burford
Trigorin: Tom Burke
Nyina: Emma Corrin
Medvegyenko: Zachary Hart
Samrajev: Paul Higgins
Mása: Tanya Reynolds
Trepljov: Kodi Smit-McPhee
Szorin: Jason Watkins
Alkotók:
Adaptálta: Duncan Macmillan
Rendezte és adaptálta: Thomas Ostermeier
Díszletervező: Magda Willi
Jelmeztervező: Marg Horwell
Világítás: Bruno Poet
Zene és sound design: Tom Gibbons
Casting: Jim Carnahan
Casting: Liz Fraser
Dramaturg: Maja Zade
A rendező munkatársa: Alice Wordsworth
A rendező munkatársa: Oliver Hurst
Fotók: Marc Brenner