A cowboyt tradicionálisan az észak-amerikai kultúrkörhöz kötjük, hiszen az olykor cseppet sem romantikus figurát és életmódot a festészetben, az irodalomban és a filmben is jelenlevő western populáris zsánere romantizálta. John Ford Acélparipájától és a Honfoglalóktól a Vörös folyón, az Idegen a cowboyok közöttön, a Tűzkeresztségen (The Culpepper Cattle Co.) és a Cowboyokon át egészen a Yellowstone-ig és spinoffjaiig sokféle módon megjelent ez az archetípus, akinek eredetije alapvetően marhákat terelt, és bár szüksége volt fegyverre a határvidéken, a filmekben, és általában a tömegkultúrában összeforrott a fegyverforgató férfivel.

Ha régen a gyerekek „cowboyosat” játszottak, akkor garantáltan nem tehénpásztorokká akartak átvedleni, hanem inkább olyan mesterlövészekké, mint Clint Eastwood (anti)hősei.

A Yellowstone-ban sok túlzás és romantikus ferdítés érhető tetten, de tekintve, hogy Taylor Sheridan vezető író és producer a saját birtokán szervezett rodeókat és egyéb westernshow-kat, a jelenlegi amerikai cowboykultúra hiteles látleletét nyújtja. Márpedig ennek nem kizárólag a cowboyok a részei, hanem a cowgirlök is, sőt Jimmyt, az öt évadon keresztül „igazi férfivá” érő fiatalembert szerelmei, tehát nők szervezik be rodeókra és más, lovas versenyekre. A Yellowstone ezzel lebontja a maszkulin cowboykultúra mítoszát, és bár a 19. században a marhaterelés tényleg jellemzően férfimunka volt, sok nő kivette a részét belőle, valamint a Buffalo Bill által meghonosított vadnyugati show-kban nők is lóra pattantak, mint az egyik leghíresebb „cowgirl”, Annie Oakley.

Ezek a tények persze nincsenek benne a köztudatban 150 év távlatából, az pedig talán még kevésbé ismert, hogy a cowboy és cowgirl nem csupán észak-amerikai jelenség, Latin-Amerikában ezek megfelelője a gaucho. Mint azt Michael Dweck és Gregory Kershaw (Szarvasgomba vadászok) legújabb, díjnyertes dokumentumfilmje, a Gaucho Gaucho bemutatja, ebbe a férfiközösségbe is bebocsátást kér egy nő, ráadásul egy igen fiatal nő, aki még az érettségi előtt áll. Nem csak róla szól ez a doku, ami jó is, meg nem is.

A gaucho az egész latin-amerikai kultúrkörben jelen van Brazíliától Chilén át Argentínáig. Ezek a lovasok és marhaterelők is beépültek a helyi folklórba, akár a cowboyok az USA-ban.

Vándorló életmódjuk vonzónak, a szabadság romantikus szimbólumának tűnt a külső szemlélő számára, és a gauchók például Argentínában részt vettek a különféle háborúkban is, sokszor persze kényszersorozás eredményeként. A 20. században már kevésbé éltek, élhettek nomádként, jellemzően letelepedtek és birtokokat hoztak létre, valamint a gauchók ugyanúgy szerveznek különféle show-kat, vetélkedőket, akár az észak-amerikai cowboyok. Ezek közül láthatunk is néhányat a Gaucho Gauchóban. Ettől függetlenül nem csupán látványosságról vagy szakmáról van szó, mert aki a lovasok közé áll, az egy életre elkötelezi magát a közösség mellett, vállalja az ezzel járó szabadságon túl a különféle nehézségeket, amelyek akár az éghajlatból, akár a borjakra újra és újra lecsapó keselyűk támadásaiból következnek.

A Gaucho Gaucho cselekménye – cselekménye, mert bár dokumentumfilmről van szó, alkotói történetté szervezték jeleneteit – Argentína északnyugati vidékén, a Calchaquí-völgyben játszódik. Ide utazni egyben időutazást is jelent, megelevenedik a „vadnyugat”, a civilizáció és a vadon közti határvidék („la frontéra”).

A gauchók teszik a dolgukat, mint száz évvel ezelőtt: állatokat terelnek, földet művelnek, versenyeket szerveznek, amelyek lényege ugyanaz, mint az észak-amerikai rodeónak, azaz be kell törni a lovat, illetve minél tovább a hátán kell maradni. Guada, a még iskolába járó tinilány itt folytat küzdelmet nemcsak avégett, hogy a férfiak befogadják őt, hanem egyáltalán azért, hogy ne dobja le magáról a hátasa. Ez a harc olykor mulatságos, és általában véve a Gaucho Gaucho nem komoly dráma, hanem realista, de pozitív szemléletű körkép arról, hogy ezek az emberek miként őrzik és viszik, illetve örökítik tovább az évszázados hagyományt.

Michael Dweck és Gregory Kershaw dokumentumfilmje viszont nem hagyományos, „beszélő fejes” doku, hanem igen közel áll a magyar Budapesti Iskolához (Tarr Béla: Családi tűzfészek, Schiffer Pál: Cséplő Gyuri), mivel Guadából kiindulva történetté szervezi a gauchók életképeit. A nyár (és a vakáció) kezdetétől őszig, a tanév indulásáig tart a cselekmény, ez alatt pedig Dweck és Kershaw szépen felrajzolják Guada fejlődése ívét, valamint vissza-visszatérnek más karakterekhez is: az élete alkonyán járó idős marhahajcsárhoz vagy egy apához és kisfiához, aki ugyanúgy gaucho akar lenni, akár Guada.

A készítők azért nem érlelik a Gaucho Gauchót dokumentum-játékfilmmé, mint amilyenek a Budapesti Iskola klasszikusai, mivel a felnőtté válási drámát rengeteg, pusztán a lovasok életmódját dokumentáló képsorokkal lazítják fel.

Ám sok drámai, illetve küzdelmes jelenten érződik, hogy akár a Családi tűzfészek vagy a Cséplő Gyuri egyes szituációit, úgy ezeket is alkotói nem pusztán megfigyelték, hanem megrendezték. Ilyen például az a fontos epizód, amelyben Guadát arra tanítja édesapja, hogyan üljön fel egy felszerelés nélküli lóra, majd szálljon le róla. Egyetlen, oldalnézetből rögzített hosszú beállításról van szó, azonban így is roppant feszült az egész, mivel ismerjük a téteket, hiszen Guadának duplán kell bizonyítania rátermettségét, minthogy 21. század ide vagy oda, ebben a kultúrában még mindig ritka a női lovas. Ráadásul egy korábbi jelenetben egy tapasztalt férfi kifejti a főhős lánynak, hogy a rodeó és pusztán a lovaglás nem veszélytelen tevékenységek, sőt az életébe is kerülhet, ha a megvadult vagy kontrollját vesztett ló megrúgja vagy ráesik. Így a kérdéses jelenetet úgy nézzük, hogy hiába békés a jószág, mint azt az apa is mondja, elég egy elhamarkodott mozdulat, és máris megijed az állat.

Ezekhez hasonló feszült jeleneteket szép számmal láthatunk a Gaucho Gauchóban, de Dweck és Kershaw nem mellőzik a humort ebben a történetben, legyen szó akár a morbidabb humorról. Éppen a lovas életmód veszélyeivel összefüggésben groteszk Guada első (vagy legalábbis a film nézője számára először bemutatott) rodeója, amelyet a dokumentumfilmre jellemző minimalista módon, egy beállításból, inkább statikus kamerával rögzítettek. Így amikor a lány elkezdi a veszélyes mutatványt, a felvevőgép nem követi a lovát, mindketten képen kívülre kerülnek, és egy vágás után szembesülünk azzal, hogy Guada két mankóval biceg a karám előtt, alatta ironikus zene szól. Nem feltétlenül mulattató képsor ez, az alkotók viszont nem is gúnyolódnak a főhősön, hanem ezzel inkább azt hangsúlyozzák, hogy még sokat kell tanulnia, talán túl korán vetette bele magát a gaucho életmód sűrűjébe. Nevetni ér, mert nagy baj nem történt, és örülhetünk is, hogy nem fagyott arcunkra a mosoly, mert egy lóbetörés során bármi megtörténhet, akár egy ilyen ígéretes fiatal nő karrierje, sőt élete is derékba törhet.

Az alkotók nem ragaszkodnak végig a minimalizmushoz, vannak kifejezetten teátrális, már-már operai jelenetei, mint rögtön a lassított felvételű nyitány, amelyben, komolyzenére vágtatnak a lovasok. Szédítő és erőt áraszt az a szubjektív képsor, amelyben a ló szemszögéből láthatjuk a rodeót, így érzékeljük, az állat milyen hatalmasakat dobbant.

Ezek tehát remek ötletek, amelyekkel Dweck és Kershaw képileg is izgalmassá teszik a dokumentumfilmet. Egyetlen stilizáció nem működik: a fekete-fehér képi világ. Ennek ugyanis nincs igazán funkciója, nem érződik indokoltnak, inkább öncélúnak hat, mintha a készítők azt gondolták volna, hogy így jobban mutat ez a világ. Csakhogy a fekete-fehér ez esetben nemhogy nem tesz hozzá a történethez semmit, még el is vesz belőle valamit. A Gaucho Gauchónak ugyanis éppen az a lényege, hogy bár sok nehézséggel és lemondással jár ez az életmód, valamint kérdéses, hogy Guadához és az említett kisfiúhoz hasonlóan más fiatal is motivált lesz-e abban, hogy továbbvigye a hagyományt, a film inkább pozitív szemléletű. A fekete-fehér – ami filmtörténetileg a múlthoz, a letűnt némafilmhez és a korai hangosfilmhez kötődik – viszont azt sugallja, hogy nem egy aktuális, élő kultúrát látunk, hanem egy olyat, ami már eltűnt, amelyet Michael Dweck és Gregory Kershaw megörökítettek az utókornak. Ez egyértelműen tévút, hibás értelmezés felé visz, ellentétben áll a történet jelentésével és az alkotók küldetésével, hogy bemutassák a gauchók nagyon is aktív és élő kultúráját.

Mint már említettük, a történet sokkal kevésbé drámai annál, mint amilyennek a szinopszis sejteti. Azaz Guada miatt Dweck és Kershaw dokumentumfilmje nem alakul át egyfajta harcos feminista (melo)drámává. Az alkotók egy-két jelenetben érzékeltetik, hogy a társadalom még ma is inkább rossz szemmel nézi, hogy egy nő ilyen, tradicionálisan „férfias” szakmát, illetve életmódot választ magának.

Dweck és Kershaw szépen elkerüli a nyilvánvaló klisét, vagyis éppenséggel nem a gauchók „vetnék ki” közösségükből a lányt, hanem a makroközösség nem akarja elfogadni Guada szenvedélyét és elhivatottságát, a külvilág „taszítja ki”, nem a „cowboyok”.

Az iskolában tanára megfeddi, amiért egyenruhája helyett gaucho-öltözetben jelenik meg. De ennél sokkal frappánsabb, valószínűleg szintén megrendezett jelenet, amelyben egy csapat iskolai egyenruhás lány beszélget háttal Guadának, a főhősnő pedig tőlük távolabb, magányosan, falnak támaszkodva, egykedvűen néz a semmibe, lábával lassan, de érzékelhetően idegesen dobol. Ez a hosszú beállítás sokat elárul arról, amit a Gaucho Gaucho készítői nem kívántak túl direkten és drámaian bemutatni, ha mégoly’ színpadias és nélkülözi is a természetességet.

Valószínűleg Guada magányos, amiért ilyen „különc”, hogy nem úgy öltözködik és él, ahogy a többi, korabeli lány. Feltehetően kevesen fogadják el szenvedélyét, és azért a férfi lovászokkal folytatott interakciók során is érződik, hogy hosszú utat kell megtennie még, hogy végleg el-, illetve befogadják, hiába ül egyre magabiztosabban a lovon. A gauchók nem kirekesztők, nem is gúnyolódnak Guadán, nem sütnek el szexista poénokat sem, tehát Michael Dweck és Gregory Kersahw ezen a téren is szembehelyezkedik az elvárásokkal, illetve a sztereotípiákkal. Ám az nyilvánvaló, hogy a „cowboyok” túlságosan is óvják, túlságosan is vigyáznak a tinilányra, csak mert fiatal és nő. Ez abban a jelenetben érződik a leginkább, amelyben a rodeót gyakorolja egy négy kötéllel rögzített, felnyergelt hordón ülve, amelyet a kötelekkel mozgatnak a lány „edzői”. Tapintható a feszültség amiatt, nehogy Guada túl nagyot essen, holott lehet, éppen az faragna belőle igazi gauchót, az tenné szívósabbá, ha ugyanakkorát esne, mint a férfiak. Ráadásul élesben, a rodeón csak rajta múlik, hogy egyáltalán „biztonságban” le tud-e zuhanni a lóról.

A dokumentumfilmben a komoly sérülésekkel összefüggésben elhangzik pár nőspecifikus veszély, így felmerül, hogy adott esetben Guada akár olyan ütéseket vagy rúgásokat is elszenvedhet, hogy meddővé válhat, nem lehet gyermeke. Ám ennek kapcsán megfogalmazódhat a nézőben a kérdés, hogy miért kényszer ez, miért ne választhatná ebben az értelemben is a teljes szabadságot, hiszen ugyanolyan emberi lény ő is, mint az az idős, már visszavonult cowboy, aki büszkén meséli, mennyi szeretője volt nomád élete során, a „hőskorában”?

Sőt, a felvetés, a női test mint a reprodukció „eszközének” védelme, illetve féltése arról is elgondolkodtat, hogy miért összeegyeztethetetlen egyesek szerint a nő hagyományos biológiai „funkciója” és társadalmi szerepe a gaucho életmóddal.

Tényleg összeegyeztethetetlen, vagy csak az évszázadok során megcsontosodott patriarchális ideológia szerint az? Ha egy apa lovakat tör be és marhákat terel, egy anya miért ne lenne képes erre? A Gaucho Gaucho nézése közben ráeszmélünk, hogy ezekre a kérdésekre csak a patriarchátus normái mentén lehet negatív válaszokat adni, és Guada az élő példa arra, hogy egy tinilány is képes helytállni a rodeók és a lovasok világában.

Történetszinten egy nagy gond van a Gaucho Gauchóval: bár Guadáról szól, alkotói érezhetően nem akarták, hogy csak róla szóljon. Van, hogy több jeleneten keresztül nélkülöznünk kell az érdekes főhősnőt, és bár maga a lovaskultúra izgalmas, főleg egy európai ember számára, aki nem ebben a közegben szocializálódott, ám kétséges, hogy ehhez a koncepcióhoz a szűk másfélórás játékidő passzol-e. Kétségtelenül színesíti a cselekményt az idős gaucho filozofálgatása és merengése a múlton, illetve az, ahogy megbékélve az elmúlással nyugalomban várja a halált, ha jönnie kell, viszont sem ez, sem a másik mellékszál, az apa-fia párosa nem elég izgalmasak Guada történetéhez képest, sőt mi több, dezorientálják a Gaucho Gauchót. Ettől függetlenül Michael Dweck és Gregory Kershaw dokumentumfilmje szerethető alkotás, ami lebilincsel és elgondolkodtat például arról, mi a maszkulin és mi a feminin, egyáltalán van-e értelme még ezeknek a megkülönböztetéseknek. Guada sztorija példázza, hogy nem igazán, inkább az akaraterő és az elhivatottság számít, ami nemtől függetlenül a sikerhez és önmagunk megtalálásához vezethet.

Gaucho Gaucho – színes, feliratos argentin dokumentumfilm, 85 perc, 2024. Írta, rendezte és fényképezte: Michael Dweck és Gregory Kershaw. Zene: Jonathan Finegold. Szereplők: Guada Gonza, Taty Gonza, Jony Ávalos, Solano Ávalos. Forgalmazó: Mozinet. Bemutató: 2025. július 31. Korhatár: 12 éven aluliak számára a megtekintése nagykorú felügyelete mellett ajánlott!

A cikkhez felhasznált képek forrása: Mozinet