Az ötödik alkalommal megszervezett esemény célja, hogy a diákok, pedagógusok és szakemberek párbeszédén keresztül a színházi nevelés eszközeinek segítségével és alkalmazásával hangsúlyozza: a bántalmazás megelőzése és a kezelése közös felelősségünk.

Szeptember 19-én, az első napon 14:00-ra kihívás volt megérkezni, sokakkal tanítás után igyekeztünk pontosan betoppanni. Ugyanakkor a hét fáradalmait félretéve, lelkesen, kíváncsian érkeztünk a Csokonai Fórum előcsarnokába. A konferenciát a három szervező – Gemza Melinda, Madák Zsuzsanna és Varga Nikolett – nyitotta meg. Elhangzott, hogy immár ötödik éve rendezik meg a programot, és nemcsak a szervezők, hanem a korábbi és idei résztvevők is izgatottan várták ezt a két napot.

A megnyitó után Sall-Tóth Zsófia tartott előadást a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány képviseletében. Az alapítvány célja, hogy ismertté tegye a gyerekjogokat és segítséget nyújtson azok érvényesítésében. Sokkoló adattal indított: míg a tanárok szerint tíz bántalmazásból hetet észlelnek, addig a diákok úgy látják, hogy tízből mindössze egy eset jut el a pedagógusokhoz. Ez utóbbi már önmagában is indokolná a konferencia témaválasztását. Zsófia bemutatta az alapítvány Útmutató című kiadványát, amely gyakorlati segítséget kínál az iskoláknak a bántalmazás kezelésében. Kereteket ad az iskolának, szabályokkal és magyarázatokkal segíti az iskolai bántalmazás felismerését és kezelését. Szó esett a Nemecsek-programról is, amely pedagógusoknak, szülőknek, sportszövetségeknek és egyesületeknek kínál szakmai anyagokat, videókat és workshopokat. Az előadó hangsúlyozta a gyerekek aktív bevonásának fontosságát is, hiszen sokszor ők látják testközelből a problémákat. Az ő felelősségük az, hogy jelezzenek, ha látják, hogy bántják a tásaikat.

Ezt követően kerekasztal-beszélgetés zajlott Adler Katalin, a Békés Iskolák Program vezetője, Gazsó Hanna pszichológus (Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány), Papp Ágnes iskolapszichológus, dr. Juhász Zoltán rendőr alezredes, valamint két fiatal, Abigél és Kinga (a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány kiskorú kollégái) részvételével. A résztvevők több nézőpontból közelítették meg a bántalmazás fogalmát. Dr. Juhász minden szándékos testi vagy lelki sérelmet erőszaknak tekintett. Adler Katalin a szisztematikus visszaélést emelte ki, míg Gazsó Hanna arra mutatott rá, hogy a bántalmazó gyakran maga is áldozat egy másik helyzetben. A beszélgetés során szó esett a jelzőrendszerek hiányáról, a rendőrség ritka bevonásáról, sőt az öngyilkossági kísérletek megelőzhetőségéről is. Dr. Juhász Zoltán kiemelte, hogy Magyarországon a második vezető halálozási ok kiskorúak körében az öngyilkosság. A fiatal hozzászólók a szemlélők felelősségét hangsúlyozták, szerintük sokan inkább a bántalmazók közzé próbálnak integrálódni, hiszen a félelem meggátolja őket abban, hogy akár a bántalmazott társuk mellé álljanak, akár egy felnőttnek „árulkodjanak”.

Minden résztvevő egyetértett abban, hogy nem szabad elbagatellizálni még a legapróbb sértéseket sem, és kiemelten fontos a bizalom, a kommunikáció, valamint a megfelelő segítő anyagok (pl. Útmutató, Kék Vonal tananyagok) alkalmazása.

A kerekasztal után három workshop közül választhattunk: Drámafolyam a közösségért, Tévhitek és bizonyosságok a bullyingról, valamint Az intézményi dráma lehetőségei az osztályközösségben. Én az elsőn vettem részt, amelyet Gyombolai Gábor és Patonay Anita, a Perspektíva Drámaműhely tagjai vezettek. A program célja az iskolai közösségek megerősítése drámajátékokon keresztül. A gyakorlatok során közösen gondolkodtunk a közösséghez tartozásról, a kényszerközösségek (például munkahelyi közösség, tanfolyamokon részvétel, iskolai osztály) sajátosságairól, és játékos feladatokon át jobban megismerhettük egymást. A foglalkozás elején egy lapot kaptunk, amelyre azt a magyar várost kellett felírni, amelyik valamilyen szempontból fontos számunkra. A kis cetlit egy térképre helyeztük rá, és elmondtuk röviden, miért esett arra a városra a választásunk. Kiderült, hogy vannak közös kedvencek, van, ami összeköt bennünket még akkor is, ha egyébként nem ismerjük egymást. Volt egy olyan játék is, amely az előítéleteken alapult. Szabadon sétáltunk, miközben alaposan megfigyeltük egymást. Patonay Anita kérdéseket tett fel nekünk (Ki az, akivel szerinted a legjobban lehet vitázni, akivel vitatkoznál, akinek a legjobb a humora, aki képes összetartani egy közösséget), nekünk pedig ki kellett választani egy embert, akire igaz lehet, és a vállára tenni a kezét. Kíváncsian vártuk, vajon melyik állításnál kerül kéz a vállunkra. Milyennek látnak a többiek? Mit üzenek magamról egy idegennek?

Egy rövid vacsoraszünet után az Ady Endre Gimnáziumban tekintettük meg a Kerekasztal Színházi Nevelési Központ Szörnyfogócska című előadását. A történet krimiszerű nyomozás keretében bontakozott ki, ahol a közönség is aktív részesévé vált a konfliktus felgöngyölítésének. Kihallgattuk a gyanúsítottat, belebújtunk az ügyvéd szerepébe, mi magunk is alakíthattuk a történetet. Az előadás érzékletesen mutatta be, milyen nehéz feltárni az igazságot a diákok közötti bonyolult helyzetekben.

Másnap reggel a Csokonai Fórum színpadán Romankovics Eda Para című darabját láthattuk Bethlenfalvy Ádám rendezésében. Az előadás iskolai környezetben játszódott, ahol hétköznapi helyzetekből feszültségekkel teli eseménysor bontakozott ki. A színészek többféle szerepben is feltűntek: amikor a történet szereplői voltak (diák, tanár, szülő), egy-egy kellék felvételével jelezték (fejpánt, fejhallgató, sapka). Amikor lekerültek a kellékek, külső szemlélővé váltak, véleményt formáltak az eseményekről.

A történet azzal indul, hogy megtudjuk, valaki feltörte a KRÉTA Elektronikus Naplót, és matekjegyeket írt be több diáknak is. A darab fokozatosan teremtette meg a bizonytalanság és a gyanakvás légkörét, a nézők hol megdöbbenhettek, hol felnevettek – a mű ugyanis ügyesen váltogatta a komoly, nyomasztó jeleneteket könnyedebb, ironikus pillanatokkal.

A feszültség végül egy váratlan fordulatban oldódott fel: a történet lezárása egyszerre volt meglepő és fájdalmasan ismerős. A nézők rádöbbenhettek arra, hogy a bántalmazás gyökere gyakran az elfogadás utáni vágyban rejlik, s hogy milyen szélsőséges tettekre képes valaki a beilleszkedés reményében.

Tanárként fontos tükör volt számomra ez az előadás. Az üzente, hogy a gyerekek világától nem szabad eltávolodni, tájékozódni kell az aktuális szokásokról, trendekről, hiszen így nehezebben tudnak félrevezetni a diákok. A Para igazgatónője (Oláh Zsuzsa) például rögtön elhitte az egyik diáknak, hogy tollal rajzolta a kezére a tetoválást, holott az valódi volt. Ijesztő volt a tornatanár (Komlódy Márk) viselkedése, aki meg volt győződve arról, hogy tudja, ki a tettes, teljesen kifordult magából, ordított a tanulóval, és csak azért gyanakodott rá, mert már korábban is sok hülyeségben vett részt.

Az iskolai bántalmazás kapcsán kiemelt jelentőségű a felelősség kérdése is. Ezt a témát járták körbe az előadást követő kerekasztal-beszélgetés résztvevői: Halasi Dániel rendező, Kricsfalusi Beatrix színháztörténész, Romankovics Eda író és színház nevelési szakember, Szivák-Tóth Viktor író-rendező, valamint Komlódy Márk színész.

A beszélgetés során mindenki megemlített néhány számára meghatározó ifjúsági előadást (például Szülőjavító, Cyber Cyrano, Onlife, Hullám, Lili és a bátorság), majd a diskurzus visszavezette a résztvevőket az ifjúsági színház gyökereihez.  Szivák-Tóth kiemelte a bábszínház és a felnőtt színház közötti hatalmas szakadékot, amelynek áthidalása is az ifjúsági színház feladata. Ugyanakkor egy ilyen előadás létrehozása óriási felelősséggel jár, nemcsak íróként, hanem rendezőként is. Romankovics számára az írás során a keretek meghatározottsága fontos: tudnia kell a résztvevők számát, korosztályát és a témát, mert szerinte ő abban profi, hogy adott keretek között tudja, mi lényeges annak a korosztálynak. Ezzel szemben Halasi rámutatott arra, hogy a felkérések gyakran széles korosztályt érintenek, ami komoly kihívás számára. Azt gondolja, hangzatos cím kell ahhoz, hogy a gyerekeket elhozzák az előadásra.

A beszélgetés végül a Para című előadásra fókuszált, amelyet öt évvel ezelőtt rendeztek meg a Csokonai Nemzeti Színházban, idén pedig felújítottak. A darab szövegén alig kellett módosítani, a témája sem veszített aktualitásából, a beszélgetésben résztvevők kiemelték az érzelmi hatás kapcsán felmerülő rendezői felelősséget. Halasi szerint az előadással előre mentek egy problémának, ami 5 évvel ezelőtt még nem volt aktuális, az mára aktuálissá vált (harmadik világháború, honvédelmi nap). 

A délután további workshopokkal folytatódott. A Káva Kulturális Műhely Játszótér című drámafoglalkozásán egy fiktív történeten keresztül vizsgáltuk meg, hogyan lehetne segíteni egy szorongó, bántalmazott gyermeknek, és milyen szerepe van ebben a kortársaknak, szülőknek, pedagógusoknak. A workshop során egy fontos szabály volt: amikor belépett valaki a kijelölt térbe, onnantól szerepben volt. A főszereplő kisfiút, Áront Bori Viktor (színész-drámatanár) alakította. Egy némajátékon keresztül úgy láttuk, hogy szomorú, döntésképtelen, dühös és bántja valami. Később kérdezhettünk Árontól, próbáltuk kideríteni, miért dühös, mi történt vele. A történetnek csak a keretét adta meg Takács Gábor (színész-drámatanár), a többit mi, résztvevők találtuk ki. Miután kiderült, hogy Áron azért dühös és döntésképtelen, mert most is (egy csütörtöki nap) ki kell mennie a játszótérre, ahol ismét történik vele valami (bántják). A résztvevők három csoportra oszlottak, egy-egy csoport kitalálta, hogy mi történt Áronnal hétfőn, kedden, szerdán, majd el is játszották. Jelképesen kialakítottuk a játszóteret, beléptünk mi is abba a világba, ahol Áron él. Mi lettünk Áron bántalmazó osztálytársai. A szerepből kilépve, Gábor vezetésével megpróbáltuk felfedni, vajon miért bánthatják Áront, milyen lehet a bántalmazó gyerekek családi háttere, és kinek lett volna a feladata, hogy megvédje Áront. Nem voltak kész válaszok, kérdés viszont annál több.

A konferencia zárásaként a Kamaszok című Netflix-sorozatról rendeztek kerekasztal-beszélgetést, amelyen kritikusok, írók, filmesek és diákok vitatták meg a produkció erényeit és hiányosságait. A diskurzus középpontjában a kamaszokat érintő nyelvezet, az álidentitások veszélyei, a média felelőssége, valamint a sorozat népszerűségének okai álltak.

A beszélgetést Jászay Tamás színikritikus, a Revizor főszerkesztője vezette, aki elsőként arra volt kíváncsi, kinek mi tetszett vagy nem tetszett a sorozatban. Gemza Villő középiskolás diák összességében élvezetesnek találta a szériát, míg Nyáry Luca író inkább az áldozat szemszögére lett volna kíváncsi. Romvári Boldizsár filmkészítő „okos dolognak” nevezte a sorozatot, Schwechtje Mihály rendező és Nagy Tamás pszichológus viszont egyaránt kiszámíthatónak, leegyszerűsítettnek és „zavaróan együgyűnek” ítélték. Jászay azt firtatta, hogyan lehet ennyire népszerű egy alkotás, amelyet szakmailag sokan kifogásolnak. Nyáry szerint a sorozat befogadható módon szólalt meg egy fontos problémáról, ugyanakkor inkább „szülőriogató” hatású. Szóba került a fiatalok által használt nyelvezet is: a kifejezések sok felnőtt számára érthetetlenek, de Villő és Luca magabiztosan magyarázták azok jelentését. Schwechtje rendezőként különösen a szereposztást kritizálta: szerinte a főszereplő választása nem volt szerencsés, bár ez nem a színész tehetségének hiányát jelzi. Úgy vélte, a család karakterei átlagosak, a kisfiú azonban túlzottan „cuki”, ráadásul hasonló típusú gyerekeket gyakran láthatunk más produkciók főszerepében is, így ebben sincs semmi különleges. Nagy Tamás pszichológus a kamaszokat érintő veszélyekre hívta fel a figyelmet: a fiatalok olyan kifejezésekkel címkézik magukat és egymást, mint például az incel (vagyis önkéntelen cölibátus, azokra a férfiakra mondják, akik képtelenek párkapcsolatot kialakítani, mert ők maguk úgy gondolják, hogy nem elég jók, és ezért a nőket teszik felelőssé), vagy a 80-20-as szabály (a nők 80%-a mindösszesen csupán a férfiak 20%-ához vonzódik). Ezek álidentitásokhoz vezetnek, és serdülőkorban, egy gyorsan változó életszakaszban kifejezetten kockázatos ezekre a kifejezésekre támaszkodni. 

Két rendkívül tartalmas, inspiráló napot tölthettünk a Csokonai Nemzeti Színházban. Új nézőpontokkal és ötletekkel gazdagodtunk, amelyek segíthetnek az iskolai bántalmazás megelőzésében és kezelésében. Nagy szükség van az ilyen típusú közös gondolkodásra és tudásmegosztásra. Nemcsak szemlélői és hallgatói voltunk az előadásoknak, hanem mi magunk is aktív szereplővé válhattunk a workshopokon. Játszottunk, álarcok mögé bújtunk, vitatkoztunk, érveltünk, testközelből tapasztaltuk meg, milyen érzés áldozati és bántalmazói szerepben lenni, és milyen nehéz a jó kérdést feltenni. A színházi nevelési előadások gyors nézőpontváltásokra késztetnek, közös játékra invitálnak, miközben súlyos problémákról gondolkodtatnak.

Fotók: Máthé András, Gálos Mihály Samu, Kerekasztal Színházi Nevelési Központ honlapja