Nagy várakozással vettem kézbe Macuie Maszasi: A vulkán lábánál című regényét, amely idén jelent meg a Magvető Kiadónál Vihar Judit fordításában. Még az Építészfórumon is beharangozták, pedig ez a portál ritkán foglalkozik irodalommal. Az ajánlás azt ígéri, hogy bepillantást nyerhetünk egy fiktív, ‘80-as évekbeli japán építésziroda életébe, végigkövethetjük a Kortárs Nemzeti Könyvtár tervpályázatának elkészítését, miközben emberi drámák forrnak a mélyben, akár a magma egy békésen pöfékelő tűzhányó gyomrában. Ez a regény nekem íródott, gondoltam. A gyakornoki éveimet egy jónevű, magyar építészirodában töltöttem, ahol több nívós középület tervén dolgoztam. Ráadásul egy japán sztárépítész, Sou Fujimoto partnerei voltunk akkoriban.

Ismert tény, hogy a japán közgondolkodás és a munkakultúra nagyban különbözik az európai sztenderdtől.

Bár az építészek között még Magyarországon is elvárt a túlóra, és olykor elhangzik a mondat, hogy fel kell áldozni a szabadidőnket a művészet oltárán, azonban még japán léptékkel mérve is túlzásnak tűnik, hogy a regény kezdetén az iroda hónapokra (!) kitelepül egy Nyári Laknak nevezett házba, távol a fővárosi székhelytől, és ott a munkatársak együtt élnek, dolgoznak, és végzik a házimunkát szigorú rend és hierarchia szerint. „Isten a teremtéskor férfivá és nővé teremtette az embert, és azt mondta: Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik a…” felesége helyett a főnökéhez és a cégéhez. Bár a regény analógiaként igyekszik hozni Frank Lloyd Wright 'Taliesin Fellowship' iskoláját, óriási a különbség aközött, hogy valaki a tanulóéveit tölti egy bentlakásos intézményben, vagy termelő munkát végez fizetésért.

Ez egy olyan speciális helyzet, amire reflektálnia kellene a regénynek.

Hiába a Nyári Lak páratlan építészeti kvalitásai, a pazar vacsorák, a csodálatos természeti környezet, mégsem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy itt embereket tartanak fogva. Kapnak érte pénzt, nem is keveset, mondja a narrátor. Pénzen megvehető a szabadság? De hiszen szabadok, önként és örömmel gyűltek a bölcs, öreg professzor köré, sőt, az alkotás elragadtatott érzeményében zavartalanul és önfeledten szárnyalhat a szellemük. Az egyéni boldogulás, a magánélet sokadlagos, a közösségért kell dolgozni. Ki kell szolgálni a professzor zsenialitását, biztosítani kell személyes kényelmét. Egy épületen keresztül valami fontosat adni a társadalomnak.

Ezek az emberek nem azért dolgoznak, hogy éljenek, hanem azért élnek, hogy dolgozzanak. Viszont kizárólag a munkáért és a munkában élni nem emberi.

Ahogy a karakterek is inkább papírmasészerűek, mint hús-vér emberek. Tóru, a frissen végzett építészpalánta, a regény főszereplője és narrátora egydimenziós karakter. A professzor szerint makacs, és ez a makacsság ráadásul annyira fontos, hogy erre alapozta a szerepét az irodában – és azon túl is. Ám a cselekmény alapján ez kimerül annyiban, hogy felvételizett az irodához akkor is, amikor az nem hirdetett pozíciót. Ezen túl önálló akarata sincsen, csak sodródik az eseményekkel és alárendeli magát másoknak. Murai Sunszuke professzor, a Murai Tervezőiroda alapítója szakmailag kikezdhetetlen, bár erkölcsileg nem feddhetetlen. Ezt azonban mindenképp meg kell neki bocsátani, tehát végeredményben mégis hibátlan. Egy hibátlan ember pedig nemcsak unalmas, de nevetséges is. Mariko a főszereplők közül a legösszetettebb (női) karakter. Megismerjük a családi hátterét, a privát tereit, az eredeti hivatását, a kedvenc zenéit. Az emberi kapcsolatai rétegzettek. Jukiko, a másik lány nem kapott ennyi mélységet, ő a szükséges biodíszlet, a nyuszi a kalapban. 

A mellékszereplők már érdekesebbek. Ucsida történetszála esetében az író megtalálta a tökéletes arányt az elbeszélés és az elhallgatás között, pont elegendő teret hagyva az olvasói képzeletnek.

Az irodavezető Igucsiról nagyon keveset tudunk, de vajon miért iszik? Mit mond el ez a tény a hibátlannak beállított munkahelyi dinamikáról? Egy másik mellékszereplő, Szakasini kevés jelenetben bukkan fel, de a szerző néhány vonallal kiválóan megrajzolja a portréját. Olyan tárgyalási képességekkel és meggyőzési potenciállal ruházza fel, amiért bármelyik építész a fél veséjét adná. Ha lenne egyáltalán ilyen, minden más akaratot meghajlítani képes szupererő.

Mert ilyen nincs. De nincsen olyan sem, hogy tökéletesre csiszolt tervezői és rajzolói workflow, fél nap alatt elkészülő szétszedhető makett, minden este kifogástalanul megfőzött és gondosan feltálalt mangalicahere-hab (á lá Bödőcs Tibor) hozzá illő borral, vagy sosem füstölő kályha. A szereplőknek nincs szájszaga, nem állnak sorba reggel a vécénél, de még a szex is csak az elhallgatásban jelenik meg. Az is nehezen elképzelhető, hogy egy tíz éves gyerek kezébe szalagfűrészt adjunk, hogy játékot készítsen magának (játékot szalagfűrésszel?). Mindezek apróságnak tűnnek, de ilyen tömegben rontják a hitelességet. Tulajdonképpen belülről üresítik ki a történetet. Macuie Maszasi regényében vérszegény karakterek fékezett habzású interakcióit láthatjuk egy steril környezetben.

Az építészeti tervezés folyamatának ábrázolása is ebbe a sorba illeszkedik. A cselekmény egyik fő szála a Kortárs Nemzeti Könyvtár „alaptervének” elkészítése. Ez a magyar terminológiában a tanulmánytervnek felelhet meg. Ebben felvázolják többek között az építészeti koncepciót, a tömegformálást, a beépítést, a funkciósémákat, a lényegesebb műszaki specifikációkat. A tervezés menete a regényben az, hogy először a két rangidős építész prezentál egy-egy önálló elképzelést. Kobajasi mester az „alaprajzos”, aki megszállottja a közlekedési útvonalaknak, Kavarazaki mester a „keresztmetszetes”, „tervei a magasságon alapulnak, és általában ugyanazt a sémát követik”. Egyrészt szegény hosszmetszetekkel mi lesz (hogy a homlokzatokról már ne is beszéljünk), másrészt hogy lehet ugyanazt a sémát követni egy lakóépületnél, mint egy könyvtárnál? Eleve kizárólag nézetekben gondolkodni dilettáns megközelítés, amit szerencsés esetben még a diploma előtt ki szokott nőni a reménybeli szakember. Az író sem oldalakat ír, hanem regényt, aminek bár fontos részei az oldalak, a szavak és a mondatok, de ezek önmagukban nem válnak irodalmi művé. Az már releváns kérdés, hogy “Hogyan mozognak, járnak-kelnek, milyen köröket tesznek meg az emberek az épületben”, de ez sem kizárólag a kétdimenziós alaprajz problémája. A mozgás által megszerzett tértapasztalathoz tartozik, ami egy épület befogadásának és értelmezésének immanens része.

Az építész három dimenzióban tervez, és mindegyik dimenzió egyenlő fontosságú. A többi csak ábrázolási kérdés.

A két terv bemutatása után a professzor visszavonul a szobájába, és ott ezeket egybegyúrva megalkotja a saját verzióját. (Az már kérdéses, hogy két egészből létrehozható-e egy harmadik egész. Valószínűbb, hogy egyes elemeket használnak fel.) Sokféle tervezési módszer és stílus létezik, ez is egy elképzelhető stratégia, hogy valaki bemegy a szobájába és kisétál a mesterművel. Izgalmas felvetés, hogy mennyire magányos feladat a tervezés, mennyire közösségi, mit tesz hozzá a párbeszéd, és mit vesz el belőle, hogy egyéni alkotóról vagy alkotóközösségről beszélünk-e? Erre a kérdésre a végkifejlet során, hangsúlyos helyen ad egyféle választ a regény, de teret hagy a továbbgondolásra. Létezik a szerzői építészet? Kié a terv?

Az iroda többi tagja részfeladatokat kap (a regényben konkrétan a bútortervezésről esik szó, ami ebben a fázisban nem életszerű), és valószínűleg a feldolgozás is az ő felelősségük. A terv alakulása során nem járjuk be a „szolgálati utat”. Nem különböztet meg fontosat és lényegtelent, a végeredmény szempontjából próbálja visszafejteni a lehetséges tervezési folyamatot. Kapunk némi információt a tömegformálásról, majd a regény ráközelít a könyvespolcokra, a székekre és a könyvespolcok elhelyezésére. Oldalak szólnak a megfelelő ülőfelület-ív kialakításáról (az nem derül ki, hogy milyen ülepformát vettek számításba), a könyvespolc szellőzéséről, de az elképzelés „szívéről”, a telekről, a környező házakról, illeszkedésről vagy elkülönbözésről, hagyományokról, az alapvető építészeti koncepcióról nem tudunk meg semmit. 

Az nem koncepció, hanem már csak következmény, hogy mondjuk két tömegben fogalmazzák meg az épületet, vagy hogy a polcokat milyen alakzatban rendezik el. Sőt, ebben a fázisban az is kardinális kérdésnek tűnik a regényben, hogy tölgyfából vagy gesztenyefából készüljenek a könyvtartók.

Nem szeretném számonkérni a szerzőn a nyilvánvalóan hiányos tervezői tudását, csak azt sajnálom, hogy a folyamat elképzelése során nem sikerült rátapintania a tervezés valódi drámájára, küzdelmére, elkerülte a lényegest és az érdekest. Helyette üres spekulációkat kapunk és egy rakás építészhablatyot.

Több helyen az értelmetlenségig bonyolódik a szöveg, de nem tudom, hogy ez a fordítás hibája-e, vagy a szerzőjé (esetleg mindkettő). “Fiatalabb koromban sok időt szántam a rajzokra, és lélegzetelállító tökéletességre törekedtem. Ugyanakkor észre sem vettem, hogy az elhanyagolt részek érintetlenül maradtak.” A második mondat tautológia, ráadásul az első mondat tükrében még értelmetlen is. Vagy nézzük meg azt a párbeszédet, ami annyira lenyűgözte a professzort, hogy szándékai ellenére mégis alkalmazta Tórut.

“ - Mi a legnehezebb egy ház tervezésében? [...]

- Talán az, hogy egy korlátozott térben új teret hozzunk létre szorzás és összeadás nélkül. Ez sok osztást és kivonást kíván. [...]

- Mit gondol, milyen építészet jön létre szorzással és összeadással?

- Szerintem ez a szempont a sokemeletes társasházak esetében játszik szerepet.”

Biztosan lehet találni az építészet egészére vonatkozó mélyebb értelmet ebben a metaforában, bár erejét jelentősen csökkenti a társasházakra való leszűkítés. Akkor minden társasház rossz építészet terméke? Ha a megszólaló így is gondolja, a regényben erről több szó nem esik, ami alátámasztaná, kiegészítené vagy kibontaná az elképzelését.

Valódi és fiktív épületek leírását is olvashatjuk a regényben. Ahelyett, hogy az új épületterv születésének hátterét támogatnák meg, inkább csak elnehezítik a szöveget. Az építészet alapvetően nem verbális műfaj, de sokszor még a képek sem elég beszédesek. Ott kell lenni ahhoz, hogy igazán megértsük. Úgy gondolom, hogy egy épületleírásnak ezt a jelenlét-tapasztalatot érdemes megragadni, ami ebben a szövegben csak részben sikerült. Viszont a természeti környezet ábrázolása finom párhuzamban áll a történet alakulásával. A különleges növénynevek, madárhangok elevenné teszik a hátteret, érzéki élményt nyújtanak (pl. a kacurafa anélkül is csodás, hogy tudnám, pontosan hogyan néz ki egy ilyen fa). 

A regény nyelvezete hol gördülékenyebb, hol körülményes, de mindig távolságtartó. A mondatok esetenként zavarosak, néhol szerkesztési hiányosság merül fel: „Az ötvenes évek első felében Fudzsiszava asszony évekig élt Európában, és lenyűgözte a Viola tricolor azonban igényes virág volt.”

Releváns kérdéseket feszeget a regény a lehetséges építész-magatartásokkal kapcsolatban.

Murai Sunszuke rejtőzködő, visszafogott alkat, épületei sem hivalkodók. A nagy ellenfél, Funajama Keiicsi közönségkedvenc a bombasztikus házaival (például a rozsdamentes acélból készült, Noé bárkájára emlékeztető templommal). A szerző Murai professzor emberközeli, érzékeny, környezetére odafigyelő hozzáállást tartja ideálisnak, viszont ez nem a zajos siker receptje. A sztárépítészet (starchitecture) kritikája a jelenkorban egyre élesebb, ám ez az irányzat még mindig fontos része a mainstreamnek. A professzor alkatából következik, hogy behozza az épületek egy másik fontos, kevesebbet tárgyalt dimenzióját, az amortizációt és az épületek halálát is, mint a természetes életciklus részét.

Szintén gondolatébresztőek az iroda felbomlása körüli események. A nagy vezető visszavonulása után folytatódhat-e a munka az ő neve alatt?

Közelmúltbeli magyar példa a Finta Stúdió, amely Finta József halálával sem szűnt meg. Itt időben és tudatosan történt meg a tudásátadás és a generációváltás. Az iroda az alapító nevével, szellemiségét megőrizve működik tovább. De gondolhatunk a Makovecz-tanítványokra is, akik szétszéledtek, és nagyon különböző utakat jártak be. Mára önálló “brandekké” nőtték ki magukat (pl. Ekler Dezső és Turi Attila). A regényben egy harmadik útra látunk példát.

Hogyan tekint a regény az építészre, hogyan tekint arra a társadalom? Azt sejtem, hogy 2025 Magyarországán is valamiféle misztikum leng körbe bennünket.

Kézzelfogható szakmának tűnik, de valójában kívülről nem látszik, hogy mit is csinálunk. Macuie Maszasi építészei műveltek, komolyzenét hallgatnak, remekül főznek, kertészkednek perfektül hegyeznek ceruzát, termelékenyek, tettrekészek. Fizikumuk kifogástalan. Majdnemhogy polihisztorok. Értenek a kivitelezéshez és a festészethez, vállalnak épületkarbantartást vagy tárgytervezést is. Ki vagyok én, hogy leromboljam az illúziókat? Mindenesetre itthon senki se az építészt tárcsázza legelőször, hogyha betörés után ablakot kell javítani. Még akkor sem, hogyha van otthon tea és zselés sütemény. 

Macuie Maszasi: A vulkán lábánál, Magvető, 2025, 432 oldal, 6999 forint.