A 2025-ös irodalmi Nobel-díj eredményén töprengve léptem be a Nemzeti Táncszínházba. A Margó díj átadójára készültem – az épületben fogadó jazz muzsika fokozta az ünnepi hangulatot.

Díjátadó van idebenn

A Könyves Magazin Színpadnál Valuska László, a Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár fesztiváligazgatója köszöntötte a vendégeket, majd felvázolta az est menetét. Természetesen a Nobel-díj és Krasznahorkai László nevének említése nem maradhatott el, melyet (korántsem az utolsó) tapsvihar követett. Ezt követően röviden ismertette a Margó-díj velejáróit a győztes szerző számára (1 millió forint pénzdíj, kereskedelmi és médiatámogatás, önálló irodalmi est a Müpában), majd az eddigi tíz győztes nevét is felsorolta: Totth Benedek, Milbacher Róbert, Szöllősi Mátyás, Mécs Anna, Fehér Boldizsár, Harag Anita, Halász Rita, Vonnák Diána, Visky András és Kemény Lili.

Ezután a rövidlistás szerzőkkel következett egy beszélgetés, első körben Breier Ádámot, Dorosz Dávidot, Falcsik Marit, Jehan Paumerot és Nagy Mihályt láthattuk a színpadon. Valuska első körkérdése arra az útra vonatkozott, amely elvezette az alkotókat első prózakötetükig. A válaszok színesek voltak, Dorosz Dávid bevallása szerint akármit is csinált, mindig történetekkel foglalkozott, és azért választotta a krimit, mert kemény témákról szeretett volna beszélni, de könnyen befogadható módon. Nagy Mihály életében is korán megjelent a történetmondás gondolata, majd a régészet és muzeológia világában döbbent rá, hogy a számára fontos történelmi korszakot regény formájában kellene bemutatni.

Falcsik Mari verseiben már ott rejtőztek a történetek, ám a prózában rejlő millió lehetőség sokszor szorongató – mesélte a szerző. „Filmes családból jövök, de mindig volt egy romantikus elképzelésem a regényírásról” – kezdte Breier Ádám. A nyelv birtoklását kellett megtanulnom, ez volt más a filmekhez képest – foglalta össze. Jehan Paumero francia szerző egy felkérésre írt meg egy fejezetet, és a munkafolyamatot annyira élvezetesnek találta, hogy úgy vélte, szívesen foglalkozna ezzel. 2003 óta él Magyarországon, ittléte történetét szerette volna elmesélni, melynek úgy érezte, a magyar a nyelve – emelte ki. Helycsere következett a színpadon, Ongjerth Hanna, P. Szathmáry István, Schillinger Gyöngyvér, Tóth Marcsi és Vecsei Márton foglaltak helyet. P. Szathmáry István újságíróként tevékenykedett, amikor egy krimi ötlete megfogalmazódott benne. A krimi az a narratív műfaj, ahol tényleg létezhet morális kielégülés – válaszolta arra, hogy miért pont ezt a műfajt választotta. Vecsei Márton 2010-ben került az ELTE bölcsészkarára, ahol elkezdett rövidebb műveket írni, ekkorra tenné az út kezdetét. Egy 2015-ös amerikai út adott inspirációt a kötetéhez.

Schillinger Gyöngyvér a jog világából került az irodalom világába, ám az írás iránti vágy nagyon régóta jelen van az életében. 

Nem számított a siker, hiszen az írás, az önkifejezésnek e módja a fontos – foglalta össze. 

Tóth Marcsi 14 éve publikál, mindig is írónak készült. Konkrét koncepciója volt a kötettel kapcsolatban, amihez szigorúan tartotta magát – árulta el. Ongjerth Hanna bevallása szerint klasszikus bölcsész karriert mondhat magáénak, már kamaszként is gyakran tollat ragadott, ha feszítette valami, ez a kötete is ugyanígy kezdődött – mondta.

A short listre került szerzők után Valuska a zsűri tagjait szólította. Arról kérdezte Vitáris Ivánt, Jakab Julit, Ott Annát és Totth Benedeket, hogyan élték meg a zsűrizés folyamatát. Az olvasott művek sokszínűségét, érvényességét emelték ki és a bemutatott világokat méltatták.

A beszélgetéseket a díjak átadása követte. Elsőként a Margó x Erste Higgy magadban különdíját adták át, idén harmadjára. A díjat Murányi Linda, az Erste marketing és PR kommunikációs vezetője, valamint Valuska László nyújtotta át Jehan Paumeronak, A hazám és az otthonom című kötetéért. A különdíj kihirdetése után már nem kellett sokáig izgulnia az íróknak. A dobogóra P. Szathmáry István Bánatos férfiak kézikönyve című kötete, Schillinger Gyöngyvér Rohadjon meg az összes című regénye és Tóth Marcsi Erdő van idebenn című műve került fel. 

A 11. Margó-díjat, a legjobb első prózakötetért a zsűri Tóth Marcsinak ítélte oda, Erdő van idebenn című munkájáért.

Tóth Marcsi mosolyogva és könnyes szemmel vette át a díjat, majd megköszönte a Magvető Kiadónak, Szegő Jánosnak, aki a könyvet szerkesztette, valamint Dávid Annának, a kiadó igazgatójánal a támogatást. A díjak átadása után Pálos Hanna színésznő olvasott fel a nyertes kötetből egy részletet.

Egy nem tervezett program

A díjátadó után sok-sok benyomással hagytam el a Könyves Magazin Színpadot és engedélyeztem magamnak fél óra szünetet, amit egy perec és egy baracklé társaságában töltöttem el. Uzsonnámat követően a Kávézószínpadnál foglaltam helyet, amikor megkaptam Horváth Florencia sürgető üzenetét: Gyere a Könyves Magazin Színpadhoz, rögtönzött program van a Nobel-díj tiszteletére! A nem tervezett program végére zuhantam be, de sikerült elcsípnem, ahogy Valuska László Dávid Annát és Szegő Jánost kérdezte arról, hogy kiadóigazgatóként és Krasznahorkai szerkesztőjeként milyen érzés a szerző Nobel-díját ünnepelni. Dávid Anna elárulta, a Sátántangó a kedvenc műve Krasznahorkaitól, Szegő Jánosnak pedig a Seiobo járt odalent.

Ezt követően Szikszai Rémusz olvasott fel a Fenn az Akropoliszon című szövegből. A spontán program rövidsége ellenére remekül megtestesítette azt az örömöt és izgatottságot, ami a Nobel-díj kapcsán átlengte az egész napot.

Halva született irodalmi bébi

A Krasznahorkai Lászlóról szóló örömbeszélgetés után az első sorban vártam kíváncsian Bartók Imre beszélgetésére Nemes Z. Márióval a szerző Irgalom és számonkérés című kötetéről. Ízelítőként felolvasással indult a program, A költészet másnapja és a Disznósajt című verseket hallhattuk. Számomra ismeretlenek voltak a szerző szövegei, így külön öröm volt, hogy elsőként így találkozhattam velük.

Bartók Imre első kérdése a Barokk femina kötetet követő időszakra vonatkozott. Nemes Z. Márió bevallotta, valóban úgy érezte, hogy az a könyv bevégződés és újjászületés egyszerre.

„Úgy éreztem, vége van az irodalomnak, és lehet, hogy elkezdődött egy új irodalom, de abban nincs senki más, csak én” – mondta. „Kérdéses volt, hogy hogyan éljek tovább a halva született irodalmi bébimmel, aztán rájöttem, hogy fel kell nevelnem” – foglalta össze a szerző.

Az Irgalom és számonkérés az első könyv ebben az új irodalomban. A halmozott metaforák után ismét Bartók kérdezett, a szövegek provokatív mivoltáról. A szerző válaszát az Örömteli igazság című versének felolvasásával kezdte. Nemes Z. visszakanyarodott az előző gondolatmenethez: „ha egyedül vagyok az irodalomban, akkor nincs kit provokálni, ez így egy nem működő paradoxon. (…) A közélet, a valóság, amiben élünk és a személyes vonatkozások kapcsolata egy olyan összefüggés, amin régóta reflektáltan dolgozom” – foglalta össze. „Ez a kötet a legérzelmesebb kötetem, ez egy egész emós dolog lett” – folytatta.

„Az én felfogásomban azért jönnek elő sokszor olyan problémák, amiket közéleti kontextusban is tudunk értelmezni, mert a versbeszélő számára ezek a vonatkozások nem elkülöníthetőek, mintha megszállásról lenne szó. Sokáig azt hittem, istenes verseket írok, de rá kellett jönnöm, hogy ez talán politikai sátánizmus – emelte ki a szerző.”

Bartók ezután a költői nyelv témakörére terelte a beszélgetést. A szerző válaszából kiderült, a beszélő és a nyelv magában hordozza a mérgező irodalmi örökségeket. A hagyomány is démoni megszállásként irányít és ural. A cím elemzésével folytatódott a program. Nemes Z. elmesélte, olyan címet szeretett volna, ami tőle szokatlan és nem illeszkedik a kortárs címadási trendekbe. Nagyon jól összefoglalja a kötet belső hasadtságát,

az irgalom és számonkérés frigye mindig paradoxon, egyszerre nem valósulhat meg a kettő. „Ez a tétkérdése a könyvnek” – emelte ki a szerző.

Démoni megszállás, irodalmi hagyomány és Disznósajt; a sokrétű beszélgetés alatt próbáltam lépést tartani a komoly és összetett témákkal, amit szerencsére Nemes Z. Márió könnyed és közvetlen stílusa lehetővé tett. Kihasználtam a következő program kezdetéig lévő pár percet és sorba álltam egy kávéért. A körülöttem zajló beszélgetésekből elcsíptem egy-egy szófoszlányt, és mosolyogva nyugtáztam, hogy a nap legizgalmasabb pontja kétségkívül a Nobel-díj eredménye. A lattémmal egyensúlyozva siettem fel a lépcsőn, és épp időben érkeztem a Prae Kiadó programjára.

Írás, irgalom, iszony és imádat

Kornis Mihály Minden ember című, frissen megjelent kötetéről a szerzővel Forgács András és Péczely Dóra beszélgetett. Kezdésként Kornis a címről elmondta; nagyon szereti, kettő szóban teljesen kifejezi, amiről a könyv szól. Az alcímben (i könyv) megjelenő „i” egyszerre jelöl írást, irgalmat, iszonyt és imádatot. Forgács első kérdése a szerző által használt szinguláris nyelvezetre vonatkozik. „Mindegyik szöveg kulcsszöveg” – emeltr ki Forgács, majd Kafka lehetséges hatása került szóba. Kornis kifejtette, hogy ha hatással is van rá másik szerző vagy alkotás, az nem tudatos, csak ösztönös. Elismerte, Kafka valóban tehetett rá benyomást, az Átváltozást olvasva azt érezte, nincs egyedül.

Ezután az 1956-os élményeiről és azok hatásáról mesélt. „Igaz élményekkel szerettem volna bemutatni a zűrzavart, ami akkor nem csak bennem lehetett” – foglalta össze. Az ezt követő kérdést Péczely Dóra, a könyv szerkesztője tette fel: miért pont az élet kezdeti szakaszáról szól a regény? A szerző válaszából kiderült, mindig is ez az időszak foglalkoztatta a leginkább. Forgács ismertette, hogy a regény részletei először a Litera irodalmi portálon jelentek meg.

A szerző következő gondolatmenetéből megtudtuk, az elhangzott szó nagy jelentőséggel bír a számára. „Én beszélve írok” – jelenti ki. Megerősítve ezt, a szerző felolvasta a regény második részének előhangját. „Aki ír, az folyamatosan megmutatja a hátsó felét mindenkinek” – reflektál az elhangzottakra. Aztán írásmódja kapcsán azt is leszögezte, úgy leplezi magát, hogy leleplezi magát.

„Belső éneket igyekszem követni és aszerint írni. Erős volt bennem a bizonyosság, hogy ezt én tényleg el fogom mondani”

– mondta a regényről. A szerkesztési folyamatokról is szó esett. Már öregen az embernek nem gond kihúzni akármennyit, ha ettől jobb lesz, ez csak fiatalon probléma – állítja cinkosan Kornis.

Egy pillanatra a beszélgetés visszakanyarodik a választott életszakasz kérdésére. A szerző így foglalta össze: „12 éves korom után már sikerekben volt részem, amiket unalmasabb lenne megírnom, mint a szenvedéseimet. Igazán az élet a születésemtől kezdve hatodikos koromig volt forró és igaz.”

Az elbeszélő hangjára terelődött a beszélgetés, Forgács felhívta fel a figyelmet arra, hogy teljes egységben van, hiszen a csecsemő és a tizenéves szereplő is ugyanazzal a szellemi felkészültséggel rendelkezik. „Az én fejemben az öt éves énem és a hetvenéves énem ugyanaz” – magyarázta a szerző. Ezek után Kornis egy tanácsot osztott meg: bízz az ihletben, és csak abban bízz meg. A beszélgetés végéhez közeledve ismét felolvasott, majd Forgács a regényben szereplő házkutatásról kérdezett. „Miközben írtam, az volt az érzésem, hogy én ezt megéltem, de valójában az volt az érzésem, hogy álom és ébrenlét határán járok. A családi legendárium az embernek olykor saját élményként jelenik meg” – foglalta össze Kornis.

Fotók: Kováts Zsófia, Fekete-Hinsenkamp Celesztina/ Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár Facebook oldala