Néha érezzük, akkor járunk jó helyen, amikor már az utcán is érezni lehet a popcorn illatát. Így volt ez most is, amikor egy hosszabb kihagyás után újra a Művész Moziban találtuk magunkat. Felemelő volt érezni a mozi közösségépítő erejét és érdekes volt már sokadszor szembesülni azzal, hogy tulajdonképpen milyen sok külföldi is él Budapesten, akik vágyhatnak arra, hogy végre a saját anyanyelvükön nézhessenek filmeket. Ez a fesztivál – többek között – erre is kiváló teret biztosít.

Masha Schilinski A zuhanás hangja című filmje egyszerre tud hétköznapi és letaglózóan brutális lenni. A film helyszínéül egy szászországi tanya szolgál, ahol a nagyjából száz évet felölelő, látszólag egymáshoz nem kapcsolódó cselekménysoron keresztül négy nő sorsa rajzolódik ki. Eleinte kicsit nehéz ráérezni a film ritmusára, hiszen alapvetően arra vagyunk kódolva, hogy valamiféle kapcsolatot próbáljunk keresni az előttünk játszódó események között, ok-okozati összefüggésre vágyunk, hogy megérthessünk, mit is jelent ez az egész, miért így van felépítve a film, vagy legalább megpróbáljuk metaforikusan értelmezni a látottakat. Itt mindez szükségtelenné válik, a filmszerkezet – klasszikus értelemben – teljesen felbomlik.

Nem tehetünk mást, minthogy átadjuk magunkat a jelen történésnek és elfogadjuk azt, hogy a látottak sokszor nem jelentenek többet önmaguknál, olyan ez a film, mintha véletlenszerűen fel-felbukkanó emlékképeknek lennénk megfigyelői.

Akaratlanul is Tarkovszkij Tükör című filmje juthat eszünkbe, annyival megspékelve a dolgot, hogy itt nem egyetlen ember visszaemlékezéseibe tekintünk be, hanem négy életnek lehetünk szemtanúi. A filmben titkos és valamiképp intim szövetség alakul ki köztünk és a szereplők közt, hiszen bepillantást kapunk a legrejtettebb emlékeikbe, amelyeket a néző kicsit úgy élhet át, mintha mindez a sajátja is lenne.

A film hordozhatja azt a jelentést, hogy még ha sokszor nem is lehetünk tisztában vele, mégiscsak függünk a felmenőinktől, az ő múltbéli tapasztalataiktól, traumáiktól. Hiszen a történelem, a háború, a szenvedés nem csak egyetlen generációt érint, ezek az élmények tudtunkon kívül öröklődhetnek, de hogyan dolgozzuk fel őket, ha még csak nem is vagyunk ennek tudatában? A kollektív emlékezet az, amely mint szivacs, szívja magába ezeket a fájdalmas élményeket,

Mascha Schilinski a hétköznapi egyszerűség megrendítő erejével ábrázolja azt, ami kimondhatatlan.

A vetítés után Sárossi Bogáta, a Goethe-Institut munkatársa beszélgetett a film forgatókönyvírójával, Louise Peterrel. A közönség többek között megtudhatta, hogy A zuhanás hangja eredetileg a Napba nézni címet kapta azért, mert a nap fényforrás, éltető meleget ad, de mégis fájdalmas, ha belenézünk, illetve egy utóképet kapunk utána, leképeződését annak, amit valójában látunk. Hozzátette, hogy szoros barátságban vannak a rendezővel, egy egész nyarat ezen a szászországi tanyán töltöttek, itt kezdtek el gondolkodni a filmben megjelenő témákról, amelyeknek maga a helyszín adja meg a keretet.

Mindkettejüket az érdekelte leginkább, hogy mik azok a benyomások, amelyek a testben rögzülnek, milyen élmények ivódnak belénk?  

Beszélt arról is, hogy közösen kezdték el írni a forgatókönyvet, azonban kezdetben túlzottan irodalmi szöveget kaptak, és nagyon nehéz volt elképzelni, hogyan tud majd összeállni egy cselekménnyé. A munka kezdetén még klasszikus formákat kerestek, de hamar rájöttek, hogy ez hiábavaló és a film akkor működik jól, ha a cselekmény asszociatívan, álomszerűen jelenik meg, mintha egyik szereplő álmodná a másikat.

Szerinte azok a legizgalmasabb jelenetek, amikor valaki úgy érzi, hogy most megértett valamit az életből, de aztán történik valami, ami miatt megint kicsúszik a lába alól a talaj.

Majd mesélt egy kicsit a forgatás technikai oldaláról is, elmondta például, hogy a vágás sokat változtatott az elképzeléseiken, az a jelenet például, ami végül utolsóként került be, eredetileg az első lett volna. Több jelenetet le sem tudtak forgatni az időjárási körülmények miatt, és nevetve elmesélte, hogy amikor az egyik vízben játszódó jelenetet vették fel, annyira hidegre fordult az idő, hogy a stáb télikabátban ült a parton.

A közönség egyik tagja megkérdezte, van-e szimbolikus jelentése a légynek, ami több jelenetben is visszatér. Louise elmondta, hogy nincsen, ők egyszerűen azt akarták bemutatni, hogy

egy helyszínen egyszerre történhetnek megrázó és banális dolgok, illetve hogy a legyek teljesen közönyösek aziránt, mi történik az emberekkel.

Nevetve elmesélte, hogy megpróbálták idomítani is a rovarokat, volt olyan, amikor az egész stáb befőttesüvegekkel járkált, hogy elkapják őket. Az volt a tervük, hogy miután kiveszik őket a fagyasztóból, a körülbelül egy percig tartó bénultságukat megpróbálják felhasználni a forgatáson – ám sajnos nem bizonyultak jó idomárnak, a legyek nem hallgattak rájuk, a filmben végül animált egyedeket láthatunk. 

Mascha Schilinski Oscar-jelölt filmje a fesztivál után a Vertigo forgalmazásában november 13-tól lesz a magyar mozikban. 

Fotó: neuevisionen