Elsőként a titokzatos figura, K (Katona László) fogadja a nézőket, akik a generálfényben még keresik a helyüket, fészkelődnek, nézelődnek, miután átlépték a napraforgókból font egyik vonalat. Az egyszerű fekete színházi teret csak ezek a napraforgó-kontúrok keretezik, illetve később a hang- és fénytechnika teszi komplexebbé. De ekkor még csak az ide-oda tébláboló figurát látjuk, aki sárga zakóban, napraforgós kitűzővel nézelődik, léggitározik, vagy éppen nyilazást imitál – bumfordian bájos középkorú Ámorként. Legalábbis így gondolhat rá a közönség, akik olyan előadásra jöttek, mely egyértelműen a párkapcsolati dráma műfajában helyezi el magát.

Katona László színészetének egyedi és utánozhatatlan esszenciája ez az egyszerre felnőtt szerencsétlenséget, sikertelenséget és gyermeki szeretetreméltóságot vegyítő megjelenés. Emiatt kiváló választás ehhez a felnőtt- és gyermeklét határán billegő, a múltbéli, gyerekkori traumáktól szabadulni akaró, de azon túllépni nem igazán tudó, fiatal felnőttekről szóló történethez. Nemcsak az elején segít az ajtó fény-téglalapjában megjelenő kezek egymásra találásában, hanem végigkíséri a párkapcsolatot.

Közben egyszerre tud ott és nem ott lenni, mint passzív megfigyelő, vagy Szofival, Bálinttal néma interakcióba lépő alak. Némasága viszont minden esetben eltávolítja tőlük – velük nem beszélget, mert nem beszélgethet. Nem lehet aktív alakítója a történetüknek. Monológja épp ezért lesz igazán hatásos, amikor egy titokzatos „fenti” lénynek magyarázza „szupervízión”, miért kíséri a két fiatalt ilyen lojalitással. Csak a darab legvégén derül ki, hogy a K megjelölés mit takar: ő a megszemélyesített „kapcsolat”, de egyben egyfajta őrangyal is, aki segíteni viszont (sajnos) nem tud.

Szofi és Bálint jóravaló, jóérzésű, szerelmes fiatalok, akiket Kurta Niké és Georgita Máté Dezső érzékenyen, finom színekkel, kis gesztusokkal, pontos hangsúlyokkal kelt életre. Megismerkedésüktől a szakításig követjük őket, és szurkolunk nekik. Összeköti őket nemcsak a napraforgósárga zokni, vagy a kis puha bábformában megjelenő alteregóik, hanem az igazi, őszinte szerelemre való vágyuk és képességük is. Próbálnak figyelni egymásra, csak nem mindig jókor és nem mindig jól. 

Szofi és Bálint kapcsolata hullámzik, és egy idő után valahogy elcsúsznak egymástól, nem tudnak szinkronba kerülni. Ezt a hullámzást jelzi a sok vízmotívum is: vihar zaja, bugyborékoló hangok, de a kiszámíthatatlan természetre utal a szél is, melyet kék fátylakkal és egy kis szélgéppel is megidéznek. A fátylak, hokedlik, puha „játékbaba” Szofi és Bálint figurák tanúskodnak a rendező bábos látásmódjáról (ebből lehetne több is, olyan, mintha bábos énje direkt visszafogta volna magát ebben az előadásban).

Mint ahogy a való életben, itt az előadásban sem tudni igazán, pontosan hol csúszik át a szerelem valami furcsa nem-szerelembe, és főként milyen okból. Talán a szülőkkel való terhelt kapcsolat (Bálintot nem szereti Szofi anyja, Szofi apahiányát okolja Bálint egy ponton), talán a különböző szociális háttér (Rózsadomb, Újpest vagy vidék), talán más az igazi ok. Ahogy K mondja, „csak a jelent” lehet érzékelni, irányítani, a múltbéli sérülésekkel még egy angyal sem tudna megbirkózni – csak az emberek maguk.

Bálint és Szofi elbukik ebben, de bukásuk nem tragikus, csak szomorúan, esendően emberi. Csodálkozva fordulnak a végén a haldokló K-hoz: „Te ki vagy?” Akkor látnak rá csak a kapcsolatukra, amikor annak már vége van. „We could be heroes”, ’hősök lehetnénk’, éneklik, az örökké tartó szerelem hősei, de itt és most ez nem sikerült. Mégis van egy kis feloldás a végén: az „It’s gonna be a good, good night”-ra táncol újra együtt Szofi és Bálint, ami lehet egyfajta emlék, de talán remény is, hogy egyszer talán sikerül nekik vagy másoknak.

Nem hibátlan az előadás (melyik az?). Néha döccen a ritmus, néha azt érzi a néző, hogy lehetett volna valamit rövidebbre fogni, valamit hosszabban kifejteni. A két fiatal nézőpontja is hullámzóan hol a férfi, hol a női hangsúlyt mutatja elsődlegesnek, először egyenlő eloszlásban, aztán a vége felé mintha inkább csak a női nézőpont dominálna. Mindenek ellenére érdemes megnézni, belemerülni Szofi és Bálint világába egy estére, hogy együtt éljünk-gondolkozzuk azon, hogyan lehetünk jól szerelmesek. Nincs tökéletes előadás, de tökéletes szerelem sem. Törekszünk rá.

Moonlight Pictures

Szofi: Kurta Niké
Bálint: Georgita Máté Dezső
K: Katona László
Szerző, rendező: Podlovics Laura
Dramaturg: Szauer Lilla
Látványkonzulens: Kálmán Eszter
Zeneszerző: Kun Bálint
Bábok: Somogyi Dalma Eszter
Hangtervező: Mészáros Gábor
Fénytervező: Langó Ádám
Rendező munkatársa: Szirtes Lili Lujza
Produkciós vezető: Gulyás Dóra 

Jurányi Inkubátorház
2025. október 13.

Fotók: Jurányi Ház oldala