Már a Ráth György utca sarkán érzem a szarvasragu illatát. Károlyi Csaba könyvbemutatójára tartok a Nyitott Műhelybe, ahol az ismeretlen arcok is hamar ismerősökké válnak. A legtöbb résztvevőt valójában ismerem, készültem az egyetemi vizsgáimra a szakirodalmaikból, hivatkoztam rájuk a beadandóimban, láttam őket konferenciákon, olvastam a cikkeiket különféle folyóiratokban, illetve Margócsy István esetében, középiskolai négy évem alatt mindennap elsétáltam a büszkeségfalon lévő portréja mellett. (Valószínűleg még soha senki nem köszöntötte ezzel, hiszen annyi sokkal izgalmasabb dolgot vitt véghez azóta, azonban számomra ez tette őt ismerős-ismeretlenné, ez volt az első „találkozásom” az ő személyével.)

Finta László csengettyűje és a rövid felkonferálás után a beszélgetés első kérdése az irodalomhoz kötődő kapcsolat eredetét tárja fel. Károlyi Csaba fiatalkorában több karrierlehetőséget is fontolgatott (például mozdonyvezető, matematikus vagy történész), annak függvényében, hogy pedagógusai mintái közül melyik volt az adott pillanatban legkiemelkedőbb számára. „Aztán jött a Balassa Péter, és elvitt az irodalom felé” – folytatja. Felidézi, amikor először bement az órájára, és lenyűgözte őt a meggyőző tanítási stílusa.

„Szerintem a tanárokon múlik minden. Meg a mondatokon – utal újonnan megjelent kötetének a címére szellemesen. – Meg azon, hogy milyen mondatokat mondanak a tanárok. És hogy hogyan mondják.”

Balogh Endre megjegyzi, hogy ő egy középiskolai osztálytársától hallott először Balassa Péterről és Margócsy Istvánról, majd amikor elkezdett az óráikra járni, a két tanáregyéniség szintén meghatározóvá vált számára. Deczki Sarolta filozófusnak készült, Vajda Mihály volt az „ő Balassa Péterje”. Elárulja, hogy egy munkalehetőség okozta véletlen vette rá, hogy az irodalommal kezdjen foglalkozni.

A Mondatokon múlik minden – ÉS-beszélgetések című kötetben szereplő interjúalanyok közül hárman vannak jelen az eseményen (Margócsy István, Deczki Sarolta és Szolláth Dávid). Balogh Endre azt a kérdést teszi fel Károlyi Csabának, hogy min múlik az, hogy valakivel interjút készít. „Az interjúnak mindig van egy apropója” – jön a válasz. A szerző megjegyzi, hogy azokat keresi fel, akiket érdekesnek tart szakmai és emberi szemszögből is, emellett az új megjelenések is gyakran alakítják ezt. Tudatosan nem választott be a Városmajor 48 Alapítványban készített életmű-interjúkat a kötetbe, más műfajnak tartja őket. Általában hangfelvételre veszi a beszélgetéseket, és azokat gépeli be utólag, azonban arra is volt már példa, hogy e-mailen keresztül zajlott a folyamat (például a Deczki Saroltával készült interjú is ilyen).

Balogh Endre másik beszélgetőtársához fordul, arról kérdezi, hogy milyen Károlyi Csabának interjút adni. Kiderül, hogy már több alkalommal is beszélgettek közösen irodalomról, köztük az ÉS-kvartettben és a Városmajor 48 sorozatban is, így összeszokott beszélgetőpartnerek. „Mindig találunk valami témát” – jegyzi meg mosolyogva Deczki Sarolta.

Balogh az írók és irodalomtörténészek interjúadási szokásairól kérdezi a szerzőt. „Az író esetében arról van szó, hogy megírja a könyvét és utána ad interjút, amiben nyilván az új regénye apropójából kérdezik, ő meg elkezdi elemezni a saját művét” – feleli Károlyi Csaba, hozzátéve: nem evidens, hogy a szerző elképzelései meg is valósultak a műben.

„Innentől kezdve jön a kérdező, aki egyben kritikus is, aki meg azt mondja, hogy ő nem így olvasta ezt a regényt. Ebből pedig lehet egy termékeny beszélgetés.”

Kiemeli azt is, hogy az író, miután megjelenik a műve, ugyanolyan olvasójává válik annak, az ő olvasata is csak egy lesz a sok közül.

Balogh Endre szerint az interjú egyik feladata az irodalom közvetítése, familiárisabbá tétele is lehet. Ismerteti a tartalomjegyzéket, kiemelve a kötet két részét: Tudomány és élet, illetve Irodalom és élet. Mindkettő az Élet és Irodalomra játszik rá, jegyzi meg a szerző, majd megemlíti a Szegedy-Maszák Mihállyal készített interjút, melyben arról is szó esik, hogy valójában az irodalomtudomány is az irodalom része. „Én azért is érdeklődöm bizonyos irodalomtudósok munkássága iránt, mert látom azt, hogy ők másként, más nyelven, más eszközökkel, de ugyanarról beszélgetnek, mint én” – foglalja össze, hozzátéve, hogy még sok más emberrel is készíthetett volna interjút, de ennek időbeli korlátai is vannak. Emiatt leginkább szépirodalmi szerzőkkel foglalkozik, például Nádasdy Ádámmal, Kemény Istvánnal vagy Biró Zsombor Auréllal.

Balogh Endre a következő kérdését Deczki Saroltához intézi, amely az irodalomolvasásból fakadó különbségekre vonatkozik. „Vannak olyan emberek, akikkel pont az egyet nem értés vagy egyetértés inspirál” – fogalmazza meg a kérdező. Deczki Sarolta válaszában kiemeli, hogy Károlyi Csabának széles olvasottsága van a kortárs irodalom terén, és bár nem mindig ugyanazon a véleményen vannak, megértik egymás álláspontját. Szakmai beszélgetéseiken túl a magánbeszélgetéseikben is rendszeresen előkerülnek a friss olvasmányélmények.

„Az a legjobb, ha nem értünk egyet.”

– egészíti ki Károlyi Csaba a választ, felhívva arra a figyelmet, hogy azért lehetnek az ilyen szakmai beszélgetések érdekesek az emberek számára, mert tudatosítják, hogy egy műnek lehet több olvasata is. „Ez egy teljesen normális állapot. Felejtsük el azt, amit az iskolában tanítanak, hogy így kell olvasni, vagy így kell érteni ezt a művet” – teszi hozzá.

Károlyi Csaba az irodalmat „szenvedélybetegségnek” aposztrofálja, mert az egész életét kitölti azoknak, akik ezzel bármilyen módon is foglalkoznak, akár a négy fal közé is beszoríthatja őket. „A művek hozzák be a világot” – jegyzi meg. Balogh ezután az irodalom jelenkori funkciójáról kérdezi beszélgetőtársait. Deczki Sarolta szerint a krimiirodalom és a traumairodalom a két legerősebb vonulatok a kortárs magyar irodalomban. Utóbbi kapcsán kiemeli, hogy „az irodalom terápiás jellegét erősítik”, és nem mindig tudnak poétikai és esztétikai újszerűséget felmutatni. „Én ezzel kapcsolatban megengedőbb vagyok. Inkább ezt olvassanak az emberek, mint Wass Albertet. És inkább olvassanak Wass Albertet, mint tévét nézzenek” – fűzi hozzá ehhez a diszkurzushoz. Károlyi Csabának Wass Albert említése kapcsán eszébe jut, hogy új kötetében nyolc erdélyi származású író is szerepel. Ezt, bár nem tudatosan válogatta így össze, mégis úgy véli, az erdélyi kortárs irodalom kiemelkedő, és ő maga is érdeklődéssel követi.

Balogh Endre a magánélet és irodalmi szakma elkülönítését hozza fel témának. Károlyi Csaba a „saját szoba” kifejezéssel él (Virginia Woolf nyomán), majd kiemeli, hogy életének jelentős része olvasásból és írásból áll. Deczki Sarolta egyetért vele, úgy fogalmaz, hogy nagyon kevés szegmense van az életének, ahol nem jelenik meg valamilyen formában az irodalom. A kérdező azzal folytatja a gondolatmenetet, hogy ennek a „tizenhatórás önkizsákmányolásnak” a társadalmi hasznosulása nem mindig érhető tetten; azt a kérdést teszi fel, hogy vonzó lehet-e valaki számára „egy egész életre szóló őrület”, amelyet az irodalmi pálya ígér? Károlyi Csaba válasza az egész este tézismondata:

„Akit az irodalom megfertőz, annak annyi.”

A beszélgetés utolsó pár percében a szerző felhívja a figyelmet a könyvborító szimbólumaira. A Nádler István Feketebács szeptember I. című képe felhasználásával készített borító Szabó Imola Julianna munkája. A piros-fekete színek egyszerre jelképezik a Prae, illetve az Élet és Irodalom színvilágát.

Balogh Endre végső összefoglalásul a kötetet a „diverz szellemi élet tükrének” nevezi, melyet Deczki Sarolta kiegészít azzal, hogy átfogó képet is ad a jelenlegi irodalmi életről.

A bemutatót vacsora követi. Erdei gombás szarvasragu a menü, és bár én nem szeretem a gombát, olyan kedvesen kínálják, hogy végül megkóstolom, és természetesen nem csalódok Deczki Sarolta ezen alkotásában (sem). A közös étkezést követően Károlyi Csaba és Szolláth Dávid között foglalok helyet a nagyasztalnál összegyűlt körben, és még körülbelül másfél órán át beszélgetünk az életről és az irodalomról is. Tényleg igaza van Károlyi Csabának, gondolom, akit egyszer megfertőzött az irodalom, annak annyi.

A Mondatokon múlik minden elérhető a Prae Kiadó webshopjában, illetve országszerte a könyvboltokban is. A könyvet Balogh Endre szerkesztette, olvasószerkesztő L. Varga Péter volt.

Fotók: Kardos Dániel / L. Varga Péter