Visy szerint számos kiindulópontból értelmezhetjük a kötetet: az anya-, illetve gyászvers műfaja felől, a címet megközelítően és a versekkel párbeszédbe lépő grafikákat értelmezve egyaránt. Az érdekelte, mitől minősül arcadásnak a kötetegész, megrajzolható-e az anya portréja. Áfra szándéka az volt, hogy olyan címet adjon a kötetnek, amely szabadon hagyja az olvasói értelmezést. Két különböző interpretációt vetett fel, amelyek közül az egyik ágenssé ‒ „kitakart (engem) az anya” ‒, a másik pácienssé ‒ „a kitakart anya” ‒ formálja a versek központi karakterét.

A grafikákat illetően kiemelte Balogh Kristóf József munkáját, aki Áfra családi archívumából származó fotói alapján készítette el a kötet illusztrációit Imreh Menetmen Sándor ajánlására. Beszámolt a grafikák és szövegek létrejöttének szimbiotikus jellegéről is:

bár Balogh Kristóf József a legtöbb illusztrációt úgy készítette el, hogy egyúttal az eredeti fényképről szóló verset is ismerte, a kötetírás utolsó szakaszában volt olyan illusztráció is, amely Áfrát inspirálta a költői munka folyamatában.

Elmondása szerint hiába próbálta a jelen kötetben körülírni az anya képét, az jóval komplexebb, mint ahogyan a versekben sikerült érzékeltetnie. Kiemelte egyúttal Vigh Levente segítségét, aki a szövegek mélyelemzésében és az apró nyelvi részletek elsimításában vállalt fontos szerepet.

A későbbiekben Áfra megemlítette egyik fő inspirációs forrását, Juhász Ferenc 1969-ben megjelent, Anyám című verseskötetét, amellyel kötetének utolsó verseiben a ritmika szintjén lép párbeszédbe. Külön kiemelte, hogy erre a kapcsolódásra Csehy Zoltán rögvest fel is figyelt, és diskurzusba is helyezte az Élet és Irodalom hasábjain június 13-án közölt kritikájában.

Visy megjegyezte, hogy a kötetben megjelenő számos grafika ellenére a versek szintjén nem találkozhatunk képleírásokkal, legfeljebb a Hibátlan arc című darabnak tud ekphrasztikus jelleget tulajdonítani ‒ arra volt kíváncsi, milyen szinten bontakozik így ki a kép és szöveg viszonya a kötetben. Áfra alátámasztotta a Visy által is érzékelt feszültséget a két médium között, és

a képekre ellenpontokként hivatkozott a szövegekkel szemben, ütköztetve a grafikák meseszerű, gyermeki atmoszféráját a versek árnyalt világával.

Külön megemlítette, hogy számára az emlékezés inkább küzdelem: szüleit fiatalon elvesztette, így családi múltjához a fotográfiák és különböző írásos dokumentumok révén tudott hozzáférni.

Ezt követően a Kályha és lefolyó, A lehetséges életek topográfiája, a Kivezetés a dolgok birodalmából és a Juhász Ferenc-stílusban írt Áttörve hullámon, ködön című verseit olvasta fel.

Visy a továbbiakban arról kérdezte Áfrát, hogy ciklusokban gondolkodik-e, illetve arról, hogy miért fontos neki egy efféle elrendezésen alapuló koncepció. Áfra viccesen kényszeres rendcsinálási hajlamára hivatkozva azt állította, hogy alapjáraton könyvként gondolt a versek sorozatára, a kötet darabjai végig rendszerben lebegtek a szeme előtt, amelyet valamilyen szinten igyekezett mégis rugalmasan kezelni.

Az eddig megjelent versesköteteivel kapcsolatban Áfra azt állította, hogy a Glaukóma (2012, majd 2021) mozaikos élettörténetének darabjai összeolvashatók az Omlás (2023) és a Kitakart anyám néhány versével. Elmondása szerint e jelenlegi kötetben az anya hívása ugyanolyan ellehetetlenült vállalkozásnak minősül, mint amilyeneket a Glaukómában vázolt fel.

Mi a tétje az öt különböző kultúrkörből származó istenanya szerepeltetésének? ‒ Visy kérdésére Áfra azzal válaszolt, hogy fő célja az anya megszólítása volt az aposztrophé különböző eszközeivel. Azzal kísérletezett, hogyan lehetséges különböző kultúrák szűrőjén keresztül megszólítani az eltérő istenanyákat; ennek érdekében különböző verseléseket és motívumhálózatokat használt a kötet misztikus invokációként olvasható verseiben.

Az Egy ifjú Démétérhez, Védőima önmagam ellen és Ki elveszi a bűnöket című versek felolvasását követően Visy a hallgató grafikák versbeli szóra bírásának sikerességéről kérdezte Áfrát. A szerző azt válaszolta, hogy

a képek verssé fordítása magán hordozza az anyától származás kollektív tapasztalatának spirituális vetületeit,

ő maga közös forrást feltételez, miszerint létezik egy olyan egység és teljesség, amelyet az ember efféle szakrális megélése révén képes megélni.

A beszélgetés a Légsötét, Az áradó várakozás, illetve a kötet kronológiailag utolsó, Anyám 1972-es emlékkönyvéből című versek felolvasásával zárult, amellyel a közönség számára is a tetőpontjára hágott a szerző elveszítés- és feldolgozás-története.

A fotók forrása: Áfra János Facebook-oldala / Székelyhidi Zsolt