Legmonumentálisabb előadásuk – a 2003-as New Yorki Sleep No More – Shakespeare Machbeth történetét vette alapul, mely egy több emeletes, az utolsó szobáig berendezett hotelben valósult meg. A néző-résztvevők egyenmaszkot viseltek, és eldönthették, hogy milyen útvonalon és tempóban szeretnék felfedezni az épületet. Egyszerre több helyszínen játszódtak a cselekmény foszlányok, így minden résztvevő egy egyedi élménnyel gazdagodhatott a meghozott döntéseik alapján.

A 2024-es Londonban bemutatott Viola’s room azonban lényegesen eltér a csapat eddig megismert formai jellegzetességeitől. A legszembetűnőbb újítás a színészek hiánya az installált térben. A néző-résztvevők ugyanis magukra vannak hagyva, maximum hat fős csoportokat alkotva indulnak el felfedezni a több mint tizenöt szobából álló egykori raktárépületet. A szobák között bolyongva megtaláljuk Viola hálóját több alkalommal is – más-más berendezési tárgyakkal és rendezettséggel feldíszítve – de egy kápolnába, egy ebédlő helyiségbe, és a történet egyik legfontosabb helyszínéül szolgáló labirintusba is beléphetünk. 

Barry Pain The Moon-Slave novellája szolgált ennek a produkciónak az alapjául, de a csapat a történetet a kilencvenes évekbe helyezte át. Egy fiatal tinédzser lány otthonából menekülést keresve a Hold fogságába kerül, így saját akaratán kívül akkor és addig táncol az erdőben lévő labirintusban, ameddig azt ura elvárja tőle. Az instrukciók a néző-résztvevők számára csak az első szobában hangzanak el a mesélőtől (miszerint helyezzük magunkat kényelembe Viola ágyán, avagy a földön elhelyezett matracok egyikén), ezután az útvonalat a felvillanó fények alapján kell követnünk.

A fények és a sötétség dinamikája központi szerepet játszik az egész alkotás során. A fényforrások között találhatunk az installált szobákba elhelyezett lámpákat, de találkozunk megvilágított felhőkkel, színes karácsonyi égősorokkal és rózsaablakon átszűrődő holdfénnyel is. Az egyetlen játékszabály, amivel végig tudunk haladni a szobákon, a fényekhez kapcsolódik, ugyanis ezek vezetnek tovább az előadás berendezett terein. Amikor érzékeljük a következő fény felvillanását, akkor kell elindulnunk irányába, és úgy elhelyezkedni a szűk terekben, hogy a lehető legközelebb álljunk a világításhoz. Többször is teljes feketeség lepi el a termet, amikor megállva, csakis a hanghatásokra és a többi érzékszerv által felfogott ingerekre figyelve folytatódik az út. 

Az egy órás játékidő során négy érzékszerv által felfogott ingerek folyamatos összhatását érzékelhetjük. Lenyűgöző installációkat láthatunk, minden egyes szoba lehengerlő aprólékossággal berendezett, a megszólalásig valósághű és grandiózus elemekkel díszített. Több száz, plafonról lógatott menyasszonyi ruha, gazdagságot tükröző palota végtelen folyosói, (rém)álomba illő lepedőkkel és ágytakarókkal szegélyezett labirintus. Majd végül balettcipőkkel teleakasztott, teljes szobát betöltő fa, mely felett vihart megjelenítő felhők fényjátékával zárul a látvány. A vizualitás sötétségével és monumentalitásával a narrátor elbeszélésmódja és a hangok játéka tökéletesen összhangban van. A történetet fejhallgatókban hallva a narrátor, Helena Bonham Carter által közvetítve ismerjük meg, kinek hátborzongató beszédhangja mellett hol sikolyok, kilencvenes évekből származó rockdallamok, hol szimfóniák katarzisa hatja át a néző-résztvevőket.

Azonban a tapintás, a hőérzet és a szaglás is ugyanolyan fontos szerepet töltenek be az előadásban. Viola világába ugyanis csak mezítláb léphetünk be, a talaj minősége így nem kevésbé jellemzi a tereket, mint a többi felfogott inger. A hálószobákban padlószőnyegen, a kápolnában hideg kövön, a labirintusban pedig világos matracokon sétálunk végig. Megjelennek ezen kívül érdekesebb textúrák is, az erdőben bolyongva sárban és vizes füvön, majd az ösvényt megtalálva egyenetlen térköveken járunk. A záróhelyszínen pedig homokos talajra érkezünk meg, amely mélysége miatt az előadás tereinek elhagyása meglehetősen nehezített. Az ebédlőben sültek, fűszerek, italok szaga és bódító meleg, a kápolnához érkezve hideg levegő és dohos templomok szaga csap meg. Az erdőben nedves fű és rohadó növények illata és hideg, párás szél járja át a teret. 

A Viola’s room alkotói nem egy klasszikus sétaszínházra invitálnak. Már rögtön az elején, Viola hálóját elhagyva egy, a szobája részét képező gyereksátor alatt kell átkúsznunk, hogy megérkezzünk a labirintusba. 

Ahhoz, hogy a fények által diktált tempót megtartsuk, több helyen érdemes növelni a kellemes sétatempót. Az erdőből menekülve a nedves, saras talajon, majd a palotába beérkezve a kanyargó folyosókon kifejezetten futni kell. Az erdei futás után közvetlenül egy szűk, matracokkal párnázott akadályba ütközünk, ahol a falak és azokból kilógó egyenetlen sziklaszerű képződmények között átpréselve magunkat haladhatunk tovább. 

Az élő szereplők hiányából következően Viola jelenléte érdekessé válik. Nem a narrátor, de nem is a néző-résztvevők válnak a történet főszereplőjévé, mi csak egy útitársi szerepben követhetjük végig a cselekményt. Viola elképzelt szellem a résztvevők mellett, aki mellett sétálva (vagy futva) tapasztaljuk meg az ő valóságát (vagy rémálmát). 

Az épületben eltöltött óra alatt a résztvevők valóságérzékelése teljes mértékben megszűnik. A kezdeti hétköznapinak és átlagosnak hitt szobák és történet a cselekmény előrehaladtával a résztvevőket is belekényszerítik abba az elveszettségbe és kilátástalanságba, ami Viola világát jellemzi. A Hold részegítően erős hatalmi befolyása, Viola zaklatott lelki világa, és az egymást követő szobák folyamatos szürrealista elemei által a résztvevők is pont annyira megszállottjává és közben rabjává válnak a labirintusnak, akár csak a követett főszereplőnk. A helyszínek és a történet rapszodikus, látszólag össze nem függő váltakozása egy alternatív, párhuzamos valóság létezését feltételezi, melyre a képtelennek tűnő és hátborzongató berendezési tárgyak is ráerősítenek – például a semmiből előtűnő matrac akadály, vagy a fára aggatott rengeteg balettcipő megjelenése. 

Az egész előadás alatt rengeteg inger és feldolgozandó információ bombázza a befogadókat, így a hiány, a lemaradás tapasztalata a dramaturgia alapvető elemévé válik. Intenzív feladat folyamatosan mozogni a térben, figyelni a felvillanó fényeket, megpróbálni feldolgozni a különböző érzékszervek által közvetített ingereket és ezzel párhuzamosan a történetre is koncentrálni.

A mindenre kiterjedő élmény átéléséhez nem elég egyszer végigjárni Viola világát. Személyenként eltérő értelmezései és élményei lehetnek minden néző-résztvevőnek, ugyanis hiába van egy előre meghatározott útvonal, a komplex hatások és egyéni választások miatt mindenki mást visz haza magával. A Punchdrunk társulata egy eddig tőlük szokatlan, de intimebb és sokoldalúbb előadással lepte meg londoni helyszínükön a közönségüket.