A Bugonia története zsigeri kétségbeesést hordoz magában, úgy, hogy egy elég humoros felütésről van szó; semmiképp sem kell Lanthimos új filmjét szokatlanul szorongatónak vagy pesszimistának elképzelni. Két kertvárosi összeesküvés-hívő felnőtt férfi elrabolja, majd foglyul ejti egy gigászi gyógyszercég CEO-ját, mivel teljes mértékig meg vannak győződve róla, hogy űrlény; ráadásul ő és egész űrbéli népe felelősek minden földi gyötrelemért, beleértve a természet pusztulását is, hiszen mindent felülről irányítanak – természetesen minket is.

„Bábu vagy!” – szól a KFT '96-os ominózus zenéje.

Lanthimos stílusának szerves része a bábjáték: egyfelől ahogyan A homár (2015) vagy Az egy szent szarvas meggyilkolása (2017) a végletekig kiüresedett, modellszerű mikrovilágokra építkezik; másfelől, ahogy maga a rendező „bábozik” ezekben a filmekben.

Nem kevesebbet kér a színészektől, minthogy játszanak el valakit, aki nem tud eljátszani senkit – hogy a lehető legrétegeltebben legyenek ők maguk a semmi. Lanthimos mint a színészeket rendező, a lanthimosi dramaturgia pedig mint a vászonra vitt idegen egyaránt embertelenít, és kevés kétségbeejtőbb élmény van annál, mint mikor az embertelenségben ismerjük fel önmagunkat.

A modernség problémái idézték meg a kísértetiesen ismerős idegent. A modernista film még határozottan, jól körvonalazható elvontságban tudta vászonra vinni az embertelent: már Robert Bresson modernista filmjei (Egy halálraítélt megszökött, 1956; Zsebtolvaj, 1959) is bábszerűvé üresítették hőseiket, Antonioni úttörően modern dramaturgiája (A kaland, 1960; Az éjszaka, 1961) pedig az érzelmek, az emberi kapcsolatok fokozatos eltűnésére épült.

A posztmodern mintha elvesztette volna a reményt a nulladik után következő első óra valamilyenségében.

Antonioniék még várták, mi lesz az „eltűnés” után, és talán a 80-as és 90-es évek zenei jelmondatai, címszavai fejezik ki leginkább, hogy semmi; még mindig várunk a valami utánira, és ahogy folyékony-betonridegségében elnyel minket a modellszerű „poszt”-világ, nem marad más, mint a Construction Time Again (Depeche Mode, 1983) és A nagy alakítás.

Meg az, hogy valahogy Add ki magadból a feszültséget (Prognózis, Vörös István, 1996): mert ha nem maradt más, csak a gigászi konstrukció – a maszkok, a bábok, az építkezések kutyavilága – akkor legelemibb emberi (vagy állati, már ezt se tudjuk) szükségletünk lesz lerombolni az illúziót, kilyuggatni a díszletvilágot. Hasonlóan feszült megtorlást hajt végre Az egy szent szarvas… gyászoló gyermeke az apját meggyógyítani képtelen orvoson, ahogy visszájára fordítja az égi csodát: saját erőszakos céljához, mintegy instrumentalizálja az isteni erőt – megváltoztak a játékszabályok, így a Modern idők (After Crying, 1996) istene maga az eszköz, a matematikai hit, amivel megpróbáljuk befoltozni a bennünk tátongó fekete lyukat. Míg Az egy szent szarvas…-ban sosem tudjuk meg az igazságot a műtét körülményeiről, és a motivációk végig kétesek maradnak, a Bugoniában Lanthimos igazságot tesz, kitisztul a kép.

A megtorlás itt minden eddiginél direktebb: hőseink már nem csupán használják az eget, de kíméletlenül le is rántják magukkal a mocsárba, sőt maguk alá; a CEO lekerül a pincébe, átrendeződnek az erőviszonyok, ideje számon kérni Istent, amiért meghalt.

Bár a Bugonia remake – angol nyelvű feldolgozása Jang Joon-hwan 2003-as dél-koreai kultfilmjének, a Save the Green Planet!-nek –, meglehetősen lanthimososra sikerült. A nyers, naturalisztikus ábrázolásmód, a helyenként thrillerszerűen feszítő kegyetlenkedések mind feloldódnak valamiféle lappangó iróniában, ami valójában nem irónia; csak elég rosszul állna a filmnek a tisztán illuzórikus hatáskeltés.

Témáját pont ezen, a rendezőtől megszokott, lebegős határmezsgyén tudja kibontakoztatni: valami ismerős valóság, valami idézőjelbe tett lázálom, amiben a humor is működik.

Jesse Plemons remekül játssza el a kibillent valóságtudatú mániákust, szerepe pedig újszerűen kettősre sikerült. Már a Breaking Bad és az El Camino Todjaként bizonyította, milyen hitelesen fejezi ki a pszichopátiát, a betegséget, itt is valamiféle bizarrul gennyedző sebet látunk az egészségesnek vélt emberi mintázatban, ami bár ismerős, mégis mintha áthágná az ismert lélek szabályait. Míg Todként magától értetődően képviselte a romlást, addig a Bugoniában Plemons rendkívüli alakításának is köszönhető, hogy együttérzünk, megkérdőjelezzük a mintázatot, meg akarjuk érteni a bolondot.

Ezt jól ellenpontozza Emma Stone karaktere és alakítása: a CEO olyan áthatóan hamis, hogy szinte már akarjuk, hogy űrlény legyen, ugyanakkor nagyon valós viselkedésbeli tendenciáit idézi meg a „self made” sikerember kapitalista idoljának és a kamuérzékenyen társadalmi felelősséget vállaló elitnek. Plemonshoz képest az evolúció felsőbb fokaként mutatkozik, de felmerül a kérdés: nem csalás-e ez kissé, ha a fokokat ők maguk határozzák meg – és kik ők, hogy döntsenek fajunk sorsáról? Senkik – ha ők is emberek.

Lanthimos mintha egy tanmese-szerű történetben adna számot arról a katyvaszról, amit ez idáig ábrázolt; ilyen a világ – mondja a Bugonia –, és ez történik, ha leleplezzük.

Nem katarzis; olyasmi ez, ami nem alapozza meg, hogy Lanthimos valami nagyobbat, egészebbet villantson. Mert nem ez történik, ha leleplezzük – de ez is megtörténhet: itt a lehetőség arra, hogy minden töredezett, helyére nem billenő szépség és borzalom kapjon valamilyen kozmikus keretet. De ez is csak játék: élvezzük, izgulunk, elvisszük magunkkal. Szeretjük, elhelyezzük az életműben. Jók a képek, erős az összkép. Hogy ez még mindig a posztmodern-e – és ha igen, jöhet-e még bármi ezután –, továbbra sem tudjuk, de az új Lanthimost szívesen megnézzük.

Bugonia, sci-fi, vígjáték, 2025. Rendező: Yorgos Lanthimos. Forgatókönyvíró: Joon-Hwan Jang, Will Tracy. Zene: Jerskin Fendrix. Szereplők: Emma Stone, Jesse Plemons, Aidan Delbis, Stavros Halkias, Alicia Silverstone. Ország: Írország, Dél-Korea, Egyesült Államok. Premier (HU): 2025.11.06. Forgalmazó: UIP-Duna Film. 18 éven aluliak számára nem ajánlott!

Képek: © 2025 Focus Features, LLC. All Rights Reserved.