Az est házigazdája Tarr Ferenc volt, aki köszönetet mondott a Petőfi Irodalmi Múzeumnak, azon belül pedig Erlitz János főigazgató-helyettesnek, amiért az intézmény ismét biztosította a fesztivál létrejöttét. Továbbá kifejezte háláját a Goethe Intézet és a Pagony Kiadó felé. Általuk jöhetett létre a Rajzolj nekem egy vicceset! című, német kortárs illusztrációkat bemutató kiállítás. A Szekeres Nikoletta kurátori gondozása által megvalósult tárlat célja, hogy bemutassa azon képi elemek jelentőségét, amelyek nemcsak a szöveg kísérőjeként, mint díszítőelem érvényesek, hanem önmagukban is hordozzák a történetet. Az expo november 30-ig látogatható a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Az est másik fénypontja az a beszélgetés volt, amelyben Kovács Eszter, a Pagony Kiadó főszerkesztője által betekintést nyerhettünk Ole Könnecke különleges világába. A játékos karaktereket és humoros történeteket illusztráló alkotó munkásságát Győri Hanna fordítói munkája révén ismerhette meg a magyar közönség.

A fesztivál megnyitóján Miriam Bruns, a Budapesti Goethe Intézet igazgatója és Urbán Bálint, luzitanista irodalmár és fordító köszöntötték a közönséget, majd Szekeres Nikoletta nyitotta meg a tárlatot. Az estét Darvas Kristóf zongorajátéka kísérte. A kiállítás egy része Jutta Bauer emléke és munkássága előtt teszi tiszteletét, aki szintén az est meghívott vendége lett volna, de tragikus hirtelenséggel bekövetkezett halála miatt sajnos már nem jelenhetett meg.

A műfordítók nevében Urbán Bálint nyitotta meg a fesztivált. Beszédében kiemelte, hogy az utóbbi évtizedekben a társadalom döntő többsége a fesztivál szó hallatára egyből a nyári időszak több napon át tartó könnyűzenei programjaira asszociál. Emlékeztette a közönséget, hogy ezeknek a programsorozatoknak őseseménye az 1969-es Woodstock, amely a későbbi fesztiválok deziderátumaként íródott be a kulturális emlékezetbe. Kulturális választóvonalként hivatkozik rá, hiszen felmutatta, hogy a polarizált világban létre lehet hozni egy eseménysorozat keretein belül egy olyan utópikus közösséget, amely teret ad a kreativitásnak, és amelynek alapja a szabad önkifejezés, az elfogadás. Felhívta továbbá a hallgatóság figyelmét arra, hogy a különböző kulturális szférákat és művészeti ágakat érintő eseményekre egészen a mai napig ugyanazzal a szóval hivatkozunk, hiszen a fesztivál mögött felsejlő latin kifejezés egy olyan, alapvetően szakrális és rituális konnotációkat hordozó ünnepet jelölt, mely megszakította a hétköznapok logikáját, kiszakította az embert a szokásos rutinjából, és ideiglenesen rendezte mind az ember és ember közötti viszonyokat, mind az ember és isten közötti kapcsolódást. A szakrális horizont ma már csak korlátozottan képezi részét a fesztiváloknak. "Az istenek eltűntek, kíséretükkel együtt" - idézte Novalist. A mai fesztiválokkal ellentétben a PesText széles közönség számára elérhető, hiszen programjai ingyenesek, illetve eredeti étoszához hasonlóan képes arra, hogy kiemeljen minket nyelvünk, kultúránk, ízlésünk és világlátásunk komfortjából. Arra, hogy átemeljen minket egy olyan utópikus térbe, ahol lebomlanak a határok, és megtapasztalhatunk valami mást. Valami újat, valamit, ami megrendít, elgondolkoztat, megnevettet, elszomorít, vagy egyszerűen csak megváltoztatja a világhoz való hozzáállásunkat.”

Ezt követően Ole Könnecke mesélt arról, hogyan születnek meg a karakterei, milyen szerepe van a humornak és az iróniának, illetve a letisztult ábrázolásmódnak a képein, továbbá arról, hogy mi inspirálta őt leginkább az alkotásban. Ole Könnecke 1990 óta közel ötven könyvet adott ki, amelyeket maga írt és rajzolt is. Számos nemzetközi és német díjjal értékelték. Többek között sikeresen szerepelt a 2025-ös Bologna Ragazzi Award-on a Gutenachtgeschichten für Celeste című kötetével. A jelenleg Hamburgban élő író-illusztrátor Göttingenben született, de gyerekkorának meghatározó részét Svédországban töltötte, ahova édesapja riporteri munkája révén került. Nagy hatást gyakorolt rá a skandináv gyermekirodalom. A helyi képregényekből tanult meg olvasni, majd Németországba visszatérve továbbra is ezekkel a kötetekkel tartotta fenn megszerzett svéd nyelvtudását, amely azért is volt különleges, mert Németországban jellemzően nem voltak elérhetőek ezek a képregények. Ole Könnecke alkotásaiban partnerként kezeli az olvasókat, adott esetben a gyerekeket, amely viszonyulási attitűdje szintén Svédországban alakult ki, mint alapélmény. „Úgy gondolom, hogy másképp szólítják meg a fiatalokat a svéd és a német gyermekirodalomban. Akkoriban, hét évesen megszoktam, hogy Svédországban nagyon barátságosak, sőt udvariasak a gyerekekkel. Németországban ez akkoriban még nem terjedt el. A szülőhazámba visszatérve kultúrsokként ért a felnőttek barátságtalan hozzáállása.”

Művészetére hatott továbbá Astrid Lindgren és Uwe Johnson, és az Asterix képregénysorozat. Főként francia, svéd és amerikai képregényekből táplálkozott az ábrázolásmódja. Meghatározó élményei közé tartozik a Harold és a lila varázskréta című kötet, amelyben gyerekként saját rajzzal egészítette ki az adott grafikákat. Arra a kérdésre, mikor kezdett el alkotni, azt válaszolta, hogy mindig is rajzolt, mint a többi gyerek, csak ő nem is hagyta abba. Tanulmányait a hamburgi főiskolán szerette volna elvégezni, illusztrátori szakon, de nem nyert felvételt, amit utólag szerencsés fordulatnak tart, mert így került végül germanisztikára, amit bár nem fejezett be, de az egyetemi órái alatt készítette el azokat az illusztrációkat, amelyekkel végül több pályázatot is megnyert. Egy verseny adott lehetőséget többek között a Lola und die Piraten című kötet kiadására, amely képregényes stílusú ábrázolásmódban mutat be egy történetet Loláról, a kislányról, az ő nagypapájáról és egy kalózról. „Én mindig is történeteket szerettem volna elmesélni. Az, hogy egy szép képet fessek vagy rajzoljak, engem sosem érdekelt. Tehát logikusan következett, hogy ebbe az irányba megyek. Persze fontos volt számomra, hogy jók legyenek a rajzok is, mert az a tapasztalatom, hogy az illusztrációk jobban tudják közvetíteni a történet mondanivalóját.”

Ole Könnecke szerint a rajzolás is egyfajta írás. „Vannak vázlatfüzeteim, ahol fejlesztem a történeteket. Kezdetben csak odafirkálok valamit. Ebből válik számomra láthatóvá, hogy nagyjából hogyan alakul majd a cselekmény. Meglehet, hogy ezeknek a kezdeti alakzatoknak a jelentését rajtam kívül senki más nem tudná kibogozni. Én azonban ekkorra már tudom, hogy mit szeretnék mondani a történet egészével. Ilyenkor már nem gondolkozom, tervezek, hanem automatikusan cselekszem, párhuzamosan alkotok.”

Az író, illusztrátor beszámolt arról, hogy az alkotás nála egy pozitívan értelmezendő belső kényszer hatására jön létre. A német alkotó a beszélgetést megszakítva, illetve kiegészítve a színpadra helyezett táblához lépett, hogy egy, a közönségnek készített rajzzal szemléltesse az elmondottakat. Felrajzolta Doktor Dodo figuráját, aki az első és egyetlen képregényének főhőse (Doktor Dodo schreibt ein Buch). A performansz által a közönség is betekintést nyerhetett abba, miként is fejlődik ki egy Ole Könnecke- féle kulcsfigura karaktere. A képregénybe foglalt történet egy olyasfajta tanmese, amelyet végigolvasva vicces stílusban lehet elsajátítani a különböző, irodalommal kapcsolatos ismereteket, például, hogy mit jelent a narráció, vagy melyek a különböző irodalmi műfajok.

Az Anton-sorozatról is szó esik, amely meghozta a nemzetközi sikert a német szerző számára. Magyarul két rész jelent meg, amelyekben a főhős neve Anton helyett Marci lett, hogy könnyítsék a magyar anyanyelvű gyerekek történetbe való bevonódását. A számos nyelven kiadott kötetben válik láthatóvá igazán az a fajta minimalista stílus, amivel rendszerint illetjlk Ole Könnecke munkásságát. Kevés szereplős történetekről van szó, a Marci dicsekszik című részben összesen két kisfiú jelenik meg. A környezet és a színvilág is redukált. A figurák körülötti tér hiánya lehetővé teszi, hogy vizuálisan se legyen korlátozva a térélmény, ezzel is fokozva az olvasóban azt a benyomást, hogy ő maga is a történet részese. „A Marci/Anton-sorozat egykötetes történetnek indult. Az volt az első könyv, amely a címszereplő kisfiúról szól, aki találkozik a homokozóban egy kislánnyal. Szeretne játszani a lánnyal, mély benyomást tenni rá, de valahogy nem jön össze neki. Ez valóban egy megtörtént eseten alapszik. Amikor a fiam kétéves volt, egyik este komppal mentünk át Svédországba. Számos gyerek ült a hajón. Ő is szeretett volna valakivel játszani, de a többi gyerek idősebb volt, és svédül beszéltek, ő meg akkoriban gyakorlatilag még semmilyen nyelven nem tudott. Ekkor hát végső megoldásképp produkálni kezdte magát, hogy felfigyeljenek rá. Ugrált, nehéz dobozokat próbált felemelni, és ezt érdekesnek találták a többiek. Végül azonban nem alakult ki barátság, ami miatt szomorú is volt. Ez az eset belém égett, és innen jött Anton ötlete. Ez egy olyan könyv, amelyet nagyon gyorsan, negyedóra alatt írtam meg. A kezdetektől tudtam, hogy mit szeretnék megfogalmazni, szemléltetni.”

Ole Könnecke kézzel készíti rajzait, majd a színezést már számítógéppel oldja meg, amelyet saját elmondása szerint ezért tanult meg használni. Mindössze három-négy színnel dolgozik, azokat kombinálva, szitanyomat benyomását keltve hoz létre vizuális verseket.

Készített továbbá műfajátiratokat, paródiákat, de itt fontosnak tartotta kiemelni a szerző, hogy csak olyan műfajt érdemes választani, amelyet annyira szeret az alkotó, hogy annak minden rezdülését pontosan érzékeli, ezáltal jól tudja megragadni, kiemelni és eltúlozni annak jellegzetességeit. Ezek közé a kötetek közé tartozik a Dulcinea im Zauberwald és a Desperado. Az első egy tündérmesére hajaz, a második pedig egy westernre. A kötetborítón megjelenik a műfajleírás is, amely részben a humor eszköze, részben pedig egy jellegzetes német szokás. A humor magját itt a tautológia adja.

Szó esik a német író, illusztrátor ismeretterjesztő köteteiről is. Az első ilyen jellegű könyv egy egészen kis gyerekeknek szóló ismeretközlő, amelyben képek vannak: például egy labda, alatta az ábrázolt tárgy nevével. Szavakat lehet belőle tanulni. „Az volt a tervem, hogy ezzel a könyvvel együtt nőhetnek a gyerekek, hiszen miután a tárgyak rögzültek, a történet áttért a tárgyakkal való interakciók megnevezésére. Például megjelenik a labda, amint az a dobás hatására elrepül.” A zene is foglalkoztatja. Készített egy zenével kapcsolatos ismeretterjesztő könyvet is a fia segítségével, aki zenész. „Ez olyan könyv, ami elmagyarázza a hangszereket. Ez eddig a legszínesebb munkám, a benne levő rajzokat illetően pedig a legmonumentálissabb. Az előzetes tervezés szempontjából sem mindegy, hogy az ember mekkora felületet fog megtölteni. A rajzolással az a gond, hogy, amikor az ember már éveken keresztül, sokadjára csinálja, akkor túlságosan rutinossá válik, és ez oda vezethet, hogy hiába lesznek maguk az ábrák jól formáltak, egyre tökéletesebbek, ezzel egyidőben merevvé, unalmassá és élettelenné is válnak. Erre jelentett számomra megoldást a formátum megváltoztatásával a komfortzónámból való kilépés. A nagyobb kompozícióval való operálás elősegíti azt, hogy a kényelmet, a megszokást leküzdve történjen is valami.” Az oktató jellegű, hangszereket ismertető kötet úgy épül fel, hogy a leírás és az illusztráció mellett szerepel egy QR-kód is, amelyet megnyitva meghallgathatjuk, hogy milyen akusztikus tulajdonsággal rendelkezik az adott eszköz. Részben a fia alkotta meg a darabokat, de a szaxofon és a hegedű esetében más zenészek is közreműködtek. Az illusztráció vonatkozásában lényegi szempont, hogy nem önmagukban jelennek meg a tárgyak, hanem egy történet kerekedik köréjük, ami által érzékelteti a szerző, hogy ez is egy kommunikációs eszköz, ami nemcsak öncélúan létezik, hanem szól valakihez, van közönsége.

Készített továbbá rengeteg könyvet dömperekről (Ole Könnecke, Dömper, daru, buldózer: Kicsi mesék nagy gépekről, Pagony Kiadó, 2024), amelyeknek az az érdekessége, hogy nem tudta a szerző, hogy hogyan kell szakszerűen ábrázolni azokat, és szándékosan így állt neki az illusztrációk elkészítésének. Minden járműhöz igyekezett egy történetet kitalálni, amely a tárgy illusztrálása mellett egy jókedélyű sztoriba is bevonja az olvasót. Ezek a stílusparódiák, műfaji játékok szándékos elemei Ole Könnecke művészetének. A legfrissebb kötetének bemutatására (Nicholas Heidelbach, Ole Könnecke, Gutenachtgeschichten für Celeste, Carl Hanser, 2024) is sor került. Ebben a rajzolás folyamatába bevonta a szintén német, Kölnben élő illusztrátor barátját, Nicholas Heidelbachot. Kettejük ellentéte, Nicholas Heidelbach rovarszerű, az olvasóban nyugtalanságot keltő grafikája és a mellette kontrasztot állító gyermekek képe új horizontot nyitott a hamburgi művész munkásságában. A történet egy testvérpárt jelenít meg, ahol az idősebb kisfiú mond esti mesét a húgának, aki már unalmasnak tartja a jól ismert kedves, humoros gyermekmeséket. Ez az alapötlet csak egy indok volt arra, hogy a két, eltérő művészeti stílusban alkotó barát együtt dolgozhasson. Ole Könnecke úgy keretezte a történetet, hogy kiválasztott tizenegy képet Nicholas Heidelbach tervei közül, azokat, amelyekről valami olyasmi jutott eszébe, ami egy lineáris eseménysorozat egymásutániságában értelmezhető. A hamburgi művész az együttműködés legnagyobb kihívásának kettejük egyenértékű érvényesülését vallotta. Úgy véli, két, hozzájuk hasonlóan öntudatos szerző esetében az egyenlő mértékű megnyilvánulás ritkán válik hitelessé, egymással szimbiózisban élő egységgé. Illusztrációinak szabad jellege, nyitottsága teret adott Nicholas Heidelbach szigorúbb keretek közé konstruált statikus elemeinek. A dinamikus, oldott rajzok nem kioltják a gyermeki félelmet megjelenítő illusztrációkat, hanem úgy érvényesül az egyik a másik mellett, hogy amíg a riadalmat keltő elemek validálják a félelem érzését, addig a könnyed vidámság, a felszabadultságot sugalmazó képek feloldják azt.  „Lehet nevetni olyan dolgokon, amelyektől félünk, amelyekről azt állítják mások, hogy attól félnünk kellene. Ez egy autoritásellenes könyv” – vallja Ole Könnecke. A tervük szerencsére működött, amelyre az előadó a „diplomácia mesterműveként” hivatkozott.

Fotók forrása: a PesText fesztivál facebook-oldala