Talán érdemes egy vallomással indítanom: sokat hallottam már erről a darabról a premier előtt. Ennek egyszerű oka, hogy az egyik alkotó, Pap Gábor Papesz tanít engem egyetemen is – az elmúlt félévben sokat hallottam azt tőle, hogy igazából ez a darab az, ami önmagába foglalja az általa átadni kívánt tudásanyagot, ebben van minden gyakorlati megvalósítása annak, amit ő a színház és zene kapcsolatáról gondol. Ennek tudatában mocorogtam izgatottan a székemben az előadás előtti percekben.

Sötétség. A nézőtér zajai lassan elhalnak. Hallom a mögöttem-mellettem-előttem ülők fojtott lélegzetvételét, szinte tapintani az előadás előtti pillanatok izgatott feszültségét. „Miért játszott a szíved, te szerencsétlen / rombolva magad szüntelen télben, / s kifúlva / kigyúlva, ésszel mérhető pontokon is túlra / tudatod mért nyilalt?” – zendül fel Nagy László József Attila! című versének nyitánya a Kar előadásában. A V alakban körülállt, középre helyezett láda ajtaja kivágódik, és kimászik belőle József Attila (Szabó Bence), ki talán pont ugyanannyira rácsodálkozik saját feltámadására, mint mindenki más. Vargha Viktor játssza továbbá az időmúlást érzékeltető kezdődallamot is.

Az előadás keretét a Curriculum vitae adja, melyet József Attila a halála évében írt meg. A költő hangját Vargha Viktor adja, aki recitatív kántori hangnemben és orgonakísérettel adja elő az önéletrajzi dokumentumot. Távolságtartó és érzelemmentes előadásmódja ellenpontozza Szabó Bence József Attila szerepét, aki az érzelmek széles skáláját járja be a darab során – előbbi a józan ész, utóbbi pedig az emberi esendőség jelképeként értelmezhető.

A női szerepek Nadrai Zita játékában összpontosulnak – az udvarló gesztusoktól eljutunk a párkapcsolati fizikai erőszakig is, akár perceken belül. Ennek jó mintája a darab első felében, amikor József Attila karaktere Flórának kezdi szavalni az Anyám című verset, majd egy dulakodás közben Flóra a földre kerül, a férfi pedig felékerekedik. Ekkor azonban, ahelyett hogy bántaná, a kezét nyújtja felé, közben pedig felcsendül az Áldalak búval, vigalommal gitárkísérettel Varga Simon Kristóf előadásában, aki szinte suttogva kezdi a dalt, majd kirobban belőle a második versszak szövege, melybe bekapcsolódik Pap Gábor Papesz énekelve és fuvolával is. „Istennek tégedet felellek” – mantraszerűen ismétlődik egymás után többször a kinyilatkoztatás erejével.

Nem Flóra az egyetlen, aki József Attila szerelmei közül megjelenik; visszamegyünk az időben, Vágó Mártát látjuk, aki hasonló kettőséget tapasztal meg a költő érzelemvilágából. Itt leginkább a levelezés dominál: a férfi számonkérései és magánya, illetve a nő tehetetlensége és szégyenkezése sorai hallhatóak. Majd kibukik Mártából a szakítás egy hosszú monológ során: minden szava késszúrásként éri a költőt, melyek a testén ütés formájában mutatkoznak meg. Ehhez kapcsolódnak  a hangszerek, illetve a Kar is – már alig lehet érteni Márta levelét, mintha már nem is számítana, József Attila továbblépett, már más foglalkoztatja. A ritmusból kibomlik A kanász című vers a gyimesi Kettős jártatója tánclépéseivel a Kar előadásában, mely utalásként szolgálhat József Attila költészetének folklorisztikus vonásaihoz.

A Kar több funkciót is betölt a darabban. Egyrészt képviseli a nép hangját, a szereplőkön túlmutató értékítéletét, hasonlóan az antik drámákhoz. Másrészt szereplők helyettesítésére szolgál, például az öcsödi nevelőszülők, Horger Antal vagy Ignotus esetében. Nem mellékes a nyomatékosító funkciója sem, melyet a szakralitásból eredeztetnék: a Kántor hangsúlyos mondatainak megismétlése (pl. a „Csodagyereknek tartottak, pedig csak árva voltam” 4-5 alkalommal elhangzik egymás után) szertartásjelleget kölcsönöz az előadásnak. Benne van az is, hogy ezeket a kijelentéseket a nép csak elfogadja, elismétli, miközben sokszor végig sem gondolja, csak automatizálódik egy idő után. A Nagy László-verset is az ő előadásukban ismerhetjük meg, amely a Curriculum vitaehez hasonlóan, körülöleli az előadást – ők szimbolizálják az utókor véleményét is József Attila személyéről és költészetéről.

Különleges jelenet, vagy nevezhetném nyugvópontnak is, amikor József Attila ráfekszik a láda tetejére, magához ölelve szerelmét, aki lehet Flóra, Márta vagy a soron következő Szántó Judit is – mintha nem is a nő konkrét személye számítana, hanem az a pillanat, mely akkor megszületik. Ebben a mozdulatlanságban hangzik el a fuvola és gitár egyvelegéből kibuggyanó Nem emel föl című vers, melynek előadásmódjában a düh és a könyörgés találkozik.

A dal után a nő képében Szántó Judit ébred fel, akit mesélésre kér a költő, azonban végül folyamatosan megszakítja azt (valójában az Indiában, hol éjjel a vadak… című művet hallhatjuk). A vers végére a mese ordibálássá torzul, melynek kiteljesedése a Nem én kiáltok metálzenei feldolgozásában valósul meg, melynek koncerthangulatát fokozzák a villódzó fények és a Kar bekapcsolódása is. Különös ellentét születik meg így a tett és a szöveg között.

Megrendítő a Mama-jelenet: József Attila arról beszél Juditnak, hogy kiásná az édesanyját és összezúzná a koponyáját. Beszéde egyre erőszakosabbá és inkoherensebbé válik, majd a Szabad Ötletek Jegyzéke passzusaival folytatja, a nőkről és anyákról téve ízléstelen megjegyzéseket. Ezután pedig megírja Mama című versét teljesen más hangnemben. Miközben Judit hangosan felolvassa a verset, Attila folytatja szitkozódását a világ és önmaga ellen is, mely alatt az előbbi Nem én kiáltok basszusdallamát játssza a Kar egyik tagja, Nógrádi Gergely, mely kontrasztba állítható a szép, kellemes dallammal, melyet a Mama alatt hallhatunk.

A passió nem csak egy ember szenvedéstörténete – fogalmazódik meg bennem annál a jelenetnél, amikor Judit hazaérvén megtalálja az Óda című verset, mire a költő kijelenti, hogy hiába olvassa, mert nem ő volt a múzsája. Judit távozni készül, Attila azonban kijelenti: „Itt kell maradnod, és te is végig kell szenvedd azt, amit én szenvedek!” A keresztfa szögeiből Juditnak is jut – a szenvedés kiterjesztése egészségtelen sorsközösséget teremt kettejük között.

A krisztusi párhuzam legerősebben abban a jelenetben dominál, ahol a „nézz a szemembe” Nagy László-sort visszhangozza a Kar, körülállva József Attilát. Mindenki a figyelmét, a reményt és érintését akarja – ez a Messiás-szerep végletekig feszül, kergetőzésbe és megszállottságba torkollik, tőle várják a megváltást. A költő mikrofont ragad, majd elrappeli a Reménytelenül sorait, mely váratlan modern stílusváltást a rajongói kultúra messianizmusára is rá lehet lapolni. Az ezután következő akusztikus és sebezhető Gyermekké tettél ellenpontja az előbb említetteknek – lehull a bálvány, marad a gyámoltalan, a szeretetre éhes költő.

Gyömrői Edit következik. Nadrai Zitának egy teljesen más karaktert kell hoznia Szántó Judithoz képest; a pszichoanalitikus kimért, hűvös viselkedése képes egyedül fölülemelkedni a költő személyiségén a darabban, még akkor is, amikor elátkozza őt vagy késsel fenyegeti. A zene igazodik a szöveghez: lecsupaszított, bátortalan kinyilatkoztatás, vallomás.

Majd visszatérünk Flórához, akit grandiózus szerenádban részesít a Kar – minden hangszer „őt dicsőíti”. Nevüket összefűzi, hogy a kórus férfi tagjai Flóra nevét ismételgetik, a női tagok pedig Attilát. A nőt először lenyűgözi, majd kétségbe is ejti a szerelmi vallomás és az azzal járó teher.

A Curriculum vitae lezárásával közeleg a darab vége. Az utolsó mondat után a Kar egy Ámennel „hitelesíti” az elhangzottakat. Gyászzene következik, Flóra jelenik meg a színen, aki vallomást tesz József Attilával való kapcsolata jellegéről. A Kar különféle sértésekkel illeti őt, gyilkosnak is nevezik, miközben a nőt teljesen ledönti a betegség. József Attila Flórának szóló utolsó pár levele hangzik el, majd zenei kíséret nélkül egy latin Kyrie-dal. Ezt követi Az Isten itt állt a hátam mögött… című vers akusztikus gitárral előadott verziója. Hosszú csend követi ezt, mely József Attila néma döntéshozatalát mutatja be. A gitárt a fuvola egészíti ki a Talán eltűnök hirtelen… feldolgozásában.

A halál megjelenítésére a Kar táncolni kezd a költő körül a Megy a gőzös Kanizsára… dallamára. Mikor a rengetegből újra kitűnik a láda, József Attila már eltűnt. A Kar visszaáll a kezdőképnél is látott V alakzatba és Nagy László versét kezdik énekelni. Ezzel idézik vissza József Attilát, aki kijelenti, hogy „Föl kéne szabadulni már!”, majd a krisztusi keresztrefeszítés pozícióját veszi fel. A „szép szóval a száj!” befejezést a Kar többször elismétli, először halkul, majd elcsúsznak a hangok egymástól, végül pedig tátogássá halnak el, annak jelképéül, hogy magával vitte ezt a „szép szót” a költő.

A zárlatban Nadrai Zita a Könnyű fehér ruhában című verset adja elő – ezáltal nyer értelmet és válik szimbólummá az általa viselt fehér ruha. Csendes, visszafogott előadásmódban hangzik el ez az önreflexív vers, mely egyszerre szólt József Attila korának, illetve az utókornak is, és talán válasz is lehetne Nagy László versére, illetve az egész darabra is.

Szép szóval és tiszta szívvel – Bepillantás az alkotói folyamatba

A darabot követően alkalmam nyílik beszélgetni Nagy L. Tamással és Pap Gábor Papesszel, akik dramaturgként és rendezőként jegyzik az alkotói folyamatot. Többször is kiemelik a közös munka fontosságát: már az is különlegessé tette a folyamatot, hogy a szereplőgárda több különálló csoportosulásból állt össze. A Nagy L. Tamás Kód Teátrum-beli társulatának, a Pesti Bárdok és Kódorgók zenekarok tagjainak, illetve Pap Gábor vörösmartys tanítványainak egyvelegéből álltak össze az alkotók.

Először arról kérdezem őket, hogy miért pont József Attilával és a passió műfajával kezdtek el foglalkozni. Pap Gábor így fogalmaz: „Engem nagyon régóta foglalkoztat, hogy van egy műfaj, ami le van védetve egy adott személyre és témára: Jézus Krisztus életére. Közben pedig színházilag nagyon izgalmas dolgok születtek a passió műfajában, vagy akár ha Bach-passiókat vesszük zeneileg, amik sokkal inkább predesztinálnak arra, hogy más személyek is megjelenhessenek ilyen hősként. Nyilván valamilyen módon szakrálisnak kell lenni – ez volt a kihívás ebben. Megteremteni a szakralitást úgy, hogy ne blaszfémia legyen, vagy ha blaszfémia lesz, akkor az legyen direktben az.”

Nagy L. Tamás bevallja, nem József Attila és nem is a passió miatt kapcsolódott be ebbe a projektbe, hanem a Pap Gáborral közös korábbi munkáik okán. A kutatómunka részét mégis legnagyobb mértékben ő végezte, melyhez a verseken és az életrajzokon túl, a levelezéseket, a Szabad Ötletek Jegyzékét és más emberek – különösen a szerelmei – visszaemlékezéseit olvasta el.

Ez a több forrás több nézőpontot is eredményez természetesen. Arról kérdezem őket, hogy volt-e olyan pillanat, amikor bővült a József Attila-értelmezésük, akár a darab megalkotása közben, akár a próbák alatt. „A versekre született dalok már interpretációnak számítanak.” – válaszolja Pap Gábor. „Több nézőpontból nézhetjük meg ezt a történetet. Megnézhetjük női szempontból is, megnézhetjük a Curriculum vitae szemszögéből – ahol próbál valamiféle képet közvetíteni magáról, de aztán kibukik a szög a zsákból, hiszen túl személyes –, majd az az izgalmas, hogy ezt hogyan kötjük egy vallásos formához is.” Hozzáteszi, hogy nincs annál csodálatosabb, amikor bekerül egy költői univerzumba, annak minden szépségével és mélypontjával együtt.

Nagy L. Tamás elmesél egy történetet a próbafolyamatok kezdetéről: „Amikor elkezdtük a próbafolyamatot, akkor a főszereplő színészekkel, illetve Gáborral leültünk beszélgetni az anyagról. Gábor feltette azt a kérdést, hogy »Mi lenne, ha József Attila itt ülne a kocsmaasztalnál velünk?« – és mindannyian egyetértettünk, kivéve a József Attilát játszó fiú (Szabó Bence), hogy elülnénk mellőle, mert egyáltalán nem lenne szimpatikus számunkra.” Kiegészíti azzal, hogy minél többet foglalkozott a költő személyiségével, annál jobban taszította – ez pedig találkozott Pap Gábor végtelen tiszteletével, melynek kettősége a darabban is tetten érhető. „Bence aztán megkérdezte tőlem, hogy »Te tényleg fel akarod támasztani József Attilát?« – folytatja Pap Gábor – Mindenki ledöbbent az asztalnál. Én meg mondtam, hogy igen.”

Felvetem, hogy a Nagy László versében is ez az ambivalencia érhető tetten. „Nagy László nagyon kemény verset írt arról, hogy az utókor szemüvegén keresztül milyen is ez a figura – illetve megfogalmazza azt is, ami a passióban mindig hangsúlyos: mit gondol róla a nép, a tömeg – adja a választ Pap Gábor. – Ezért is annyira fontos a kórus mint egység ebben a darabban – ez a kórus lesz a hagyományos bachi passiók kórusa, aki együttérez, de ugyanakkor nagyon távolságtartó is tud lenni. Ez a passióban a turba, tehát amikor a nép egyszer csak beleszól a történetbe – itt pedig a Nagy László adja ezt azzal, hogy mintegy rákényszeríti a halott figurára azt, hogy éljen, itt legyen velünk, és elénk álljon a hidegháború idején. Megszólítja őt, beszél hozzá, sőt még a testét is összerakja a versben.” Ehhez a gondolatmenethez csatlakozik Nagy L. Tamás: „Felmerülhet, hogy miért akarjuk feltámasztani őt, ha elülnénk mellőle. Az a fajta fogalmazás, amit a József Attila tudott – „szép szóval” és „tiszta szívvel” –, kikopott a mai világunkból. Ezért lenne jó feltámasztani József Attilát, hogy mi is így tudjunk beszélni a gondolatainkról, a közéletről.” Pap Gábor szerint valójában erről is szól a József Attila! című vers, hogy csak a művészetben van esély arra, hogy összekapaszkodjunk.

Mint ahogyan a különféle színházi elemek is összekapaszkodnak – formák, korszakok, művészeti ágak keverednek a darab során, legyen az Brecht, a rítusszínház, Bach passiói, illetve a kisreál eszköztára is.

A Szabad Ötletek Jegyzékére terelődik a szó, úgy látszik, ez kikerülhetetlen, ha József Attila a téma. „Gyakran van az, hogy vagy csak a költészetéről vagy csak a Szabad Ötletek Jegyzéke miatt az életéről beszélnek vele kapcsolatban. – kezdi Nagy L. Tamás. – Úgy érzem, ez a darab jól egyensúlyoz a kettő között, hogy ne hallgassuk el, de ne is legyen, hogy csak abban vájkálunk.” Pap Gábor a Szabad Ötletek Jegyzékére a költő műveinek alkatrészeként gondol, ami még ott atomjaira van bomolva, de később összeáll versként. Kiemelik, hogy a Mama megírásának körülményei valójában így történtek, ahogy a darabban is láthatjuk: egyik pillanatban még ki akarja ásni, hogy szétverje a koponyáját, másik pillanatban megírja ezt a verset. „És végül sikerült feltámasztania a Mamát, ahogy akarta. Csak a vers által, más módon” – egészítem ki, és aztán hamar rájövök, hogy ez az állításom a Nagy László-versre és a darabra is ugyanúgy igaz.

A KÓDA csoport József Attila passiója című előadása 2025. november 7-én debütált és a tervek szerint jövőre látható újra.

Alkotók:  

Zeneszerzők: Pap Gábor Papesz, Varga Simon Kristóf, Nógrádi Gergely, Vargha Viktor
Hangszerek: akusztikus gitár, basszusgitár, elektronikus gitár, cajon, fuvola
Dramaturg-rendező: Pap Gábor Papesz és Nagy L. Tamás
Előadók: Akantisz Nóra, Fülöp Noémi, Kruppi Anna, Nadrai Zita, Varga Virág, Darai Márk, Nógrádi Gergely, Pap Gábor Papesz, Skodák Ákos, Szabó Bence, Varga Simon Kristóf, Vargha Viktor
Külön köszönet: Korompay Balázs, Kárpáti-Mátyás Andrea, Büti István, Törös Tamás

Fotók: Hatlaczki Balázs