Mindig nagyon érdekes, ha új kiadó jelenik meg a piacon. Simon Márton megalapította az Okapi Presst, legutóbbi – számomra igen meggyőző és az eddigi kötetei közül legjobb – Hideg pizza már itt jelent meg. Idén őszre – és már korábban is – újdonságokkal lépett elő a kiadó, ezek közül Ráday Zsófia első kötetét, A csendkirály győzelmi beszéde címűt, valamint a Peer Krisztián verseit tartalmazó Pazarlás című köteteket választottam és rendeltem meg izgalommal, hogy aztán – és ez tényleg az Okapi mellett kell, hogy szóljon! – átvegyem a csomagautomatából. Fair enough.

A Magvető Kiadó is megnyitotta az őszi könyves szezont, Zilahi Anna A bálna nem motívum című 2017-ben megjelent első kötete után most a Gyengédség című könyvével folytatja életművét, a nyolc év alatt azonban nem unatkozott: kapott Hazai Attila-díjat 2021-ben, és – az előbbivel összefüggésben – nagyon megkapó performatív videómunkát közölt a csalánról urtica címmel. Publikációit az elmúlt egy-két évben követtem, izgalommal vártam új kötetét.

Vados Anna Nincs véna című első kötete, amely a Petri-díj elnyerését követően 2022-ben jelent meg az Időmérték sorozatban, tényleg magába húzott. Meghatározó asszociációm a kötettel kapcsolatban, hogy „állok egy gizgazos gangon”, süt a nap, de valami nincs rendben – ez, azt hiszem, a Vidám fecskendők című versének közvetlen hatása. Követtem tehát Vados Anna új verseinek sorsát is, és kíváncsi voltam, mivé módosul erős, első kötetével kapcsolatos megélésem második, Egymás lélegzete című kötetének olvasása után.

Zenészek a Titanicon

Zilahi Anna új kötete apróságból, egyszerű helyzetekből indul – ami már rögtön szokatlan a tőle ismert versvilághoz képest! – aztán egyre inkább hatalmas, összművészeti-kulturális-tudományos diskurzussá szélesedik, majd a záróversben – egyetlen versmondattal – visszaszűkül.

A Gyengédség akkora meglepetés volt, hogy pislogtam éjjeli teámat kortyolgatva; hiszen A bálna nem motívummal nem tudtam mit kezdeni

– ez az én hibám is, persze, de azért bízom benne, hogy fejlődök az évek múlásával, alapproblémám azonban megmaradt az első kötet újraolvasása után is, tudniillik, hogy nekem sokszor formaidegen és túl performatív volt.

Aztán megláttam karácsony körül a kiadó szokásos, következő évre vonatkozó kalendáriumát a tervezett megjelenésekből, és izgalommal töltött el, hogy érkezik az új Zilahi-kötet. Már a cím is meggyőzött, aztán előkerestem publikációit, és döbbenettel tapasztaltam a darabokon, hogy mennyire jól illeszkednek e címhez, azaz mennyire „brutálisan finomak, porózusak”, de közben kellemetlenül szúrnak is, mint valami sörétdarab.

Egy svungra ajánlom mégis elolvasni a Gyengédséget, és azt javaslom, engedjünk a kérdésfeltevésekhez tartozó látványnak: a párkapcsolati-magánéleti (?) problémáktól, depressziótól szenvedő beszélő testi változásainak, miközben a kanapén fekszik; a tördelés-forma játékainak; vagy az olyan érzékeny-érzékletes soroknak, mint: „A menetszél is belém engedi utolsó tölténytárát.” (Közeledem, 18.).

Figyelemre méltó, ahogy az első ciklus (Vasárnapi ebéd) látszólag „emberközpontú” (vagy inkább „kapcsolatközpontú”) versvilágát felváltja a természet, az ökoszisztéma, annak belátása, hogy „minden egy”.

Zilahitól a természet és az ökopoétika persze nem újdonság, de engem mindez most ért el, most hatott rám – az Empire és a Gyámoltalan második és harmadik ciklusok pont kevésbé, de onnantól három nagyszabású, impozáns ciklus következik, a Polypsism (ami nekem, Titanic-film-rajongónak igazi gyönyörűség volt), illetve a Psychrolutes marcidus, azaz kocsonyahal-ciklusa, amely érzékenyen fordul nemcsak az állat és ezáltal a költészet, hanem tágabb értelemben a kiszolgáltatottság felé is, egyben feloldja a szépség-antiszépség dilemmáját is. Utolsó ciklusa, a Fodrozódás, a tudomány-művészet metszetét keresi – mert létezik, mert van ilyen. Figyeljünk Zilahi kérdéseire, és ahogy felnyitja szemünket: „A keményített damaszt, ahogy a vasárnapi ebéd / alól omlik alá, a vízesés ömlik így magába.” (Epilógus, 84.)

Valaki a hátunk mögött

Vados Anna első könyve, a Nincs véna egy nagy, ciklussá összeálló kötet. Visszatérő alakjai, motívumai, helyszínei egymásba forduló versvilágot teremtenek, amelynek párás, sötét, pasztelles világa, a csendes szenvedés térképe sokáig velünk marad. Az Egymás lélegzete (amelynek bemutatójáról ebben a cikkben írtunk) ezzel szemben – látszólag – nagyon más. Egyrészt sokkal strukturáltabb (azaz vannak ciklusok), másrészt a versek szintjén is formagazdagabb, kísérletezőbb (pl.: a Rebeka Londonban [22.], amely egy érdekesen sűrített életrajzocska; az Idegen anyag [30.], amelynek több, „válaszható befejezése” is van, és amely a szerfüggőséget tematizálja edukatív módon; az Ahogy a víz a partot [74.], amely, hát, próza; és a Félszárny [72.], amely párbeszédes, jelenetszerű).

A Nincs vénához képest mintha a fény felé lépne, mintha több közvetlen megvilágítást engedne a verseknek.

Ha már asszociációk: olyan volt számomra, mintha egy kihalt, vagy nagyon kevés lakosú városban sétálnék, tél van, süt a nap, és jó érzés hazatérni, és még az is jó érzés, hogy a küszöbön egy ismerős idegen fekszik. Azaz az Egymás lélegzete nekem egyben, egy komplex élmény, míg a Nincs véna néhány külön-külön verse emlékezetes. Ehhez biztosan az is hozzájárul, hogy az új kötet versei sokszor „túlíródnak”, szabadabbak és kuszábbak.

Azonban az Egymás lélegzetében is vannak visszatérő alakok (Mihály, Szemző néni), akik – már a megnevezés által is – mintha konkrétabbak lennének, mint a Nincs véna fel-felbukkanó karakterei. Ezért is gondolom azt, hogy az Egymás lélegzete privátabb „terekbe” enged, pedig gondolhatnánk, hogy ezt már a Nincs véna is megtette.

Az Egymás lélegzete érezhetően elindul (és el is éri?) a gyógyulás útján, de mindig is szerettem Vados Anna költészetében, hogy nem tolja az arcunkba, kellemesen metaforikus és homályos.

Hozzá kell tennem, hogy ebben a kötetben több egy az egyben „gyógyulós, terápiás” vers van, de az, hogy ezek explicitebben is megjelennek, nem vesz el a szövegek értékéből. Megmarad ugyanis a szövegekben a levegőség-sűrűség jó aránya, és az elrendezés (ciklusok) is termékenyen követik egymást: A Törékenység, a Küszöb, az Öltözz fel, látni akarlak, a Magányos angyal (és mások), a Félszárny és az Engedj, de ne engedj el című ciklusok organikusan következnek a szövegekből. Kedvenc verseim pedig a Rendes angyal (9.) (nyitóvers), a Félek a hidaktól (13.), A küszöb (29.), a Magányos angyal (57.), a Taste in men (62.) (!!!), a Széthangolt nők (70.) és a Felépülünk (82.) – ez utóbbi a kötet záróverse, amelyet akár lehetne didaktikussággal is vádolni, de nem teszem, mert ettől olyan ez a kötet, amiért szeretem. Az olyan, keveset publikáló költők esetében mint Vados, egy új kötet mindig különösen izgalmas, és hadd tegyem hozzá, hogy gyönyörű borítót is kapott.

Kedves Zsófi, hol van a Moncsicsim?

(Van Ráday Zsófinak egy verse, amelynek az a vége, hogy „Moncsi-moncsi-Moncsicsi” – ha jól emlékszem, néhány évvel ezelőtt írta a Hajdúböszörményi Írótáborban, vagy legalábbis ott olvasta fel. Na, ez a vers nincs benne első kötetében, A csendkirály győzelmi beszédében.)

Nekem a Ráday-versek a játékról szólnak, amely vicces és kegyetlen, groteszk és racionális, konkrét és elvont. Nagyon örülök, hogy Ráday Zsófia nyerte meg az Okapi Press idei pályázatát, és így megjelenhetett első könyve, amelyre – hadd legyek szentimentális – tényleg régen vártunk. Formai és tematikus szempontból is változatos A csendkirály győzelmi beszéde, amely ugyanakkor homogén is, abban az értelemben, hogy nem akar másmilyen lenni annál, mint amit tud. Elsősorban azt kell kiemelnem, hogy sohasem akar megfelelni a „szikár sűrítésnek”, amely trend / technika egyre inkább kikopik a fiatal magyar lírából. Vannak üresjáratok, vannak el nem varrt szálak, versmondatok. Vannak képzavarok, kidolgozatlan képek. Jó, hogy vannak.

A versegység azonban megmarad; sokszor, és ez legyen dicséret, egy kicsit darabos, a hőkiegyenlítést a habarás előtt megspóroló krumplifőzelékről van szó, amely több mindenre emlékeztet:

egyrészt ott van az a dimenzió, hogy utáljuk a főzeléket, mert azt utálni kell, azt adták „a káposztáskocka-szagú menzán” (Kié legyen a matricás banán?, 47.), az kerül az „aldzsidás” dobozba, ha mama valamit tenni szeretne „nyaranta a vasárnapi ebédek” (aldzsida, 68.) után, és ebben harapunk rá váratlanul a babérlevélre. De ez az, ami elválaszthatatlanul a gyerekkorhoz kapcsolódik, ami, akárhogy nézem, Ráday versei szerint nehéz volt, de jó. Boldog és szomorú. És ott van a bosszankodás is ezekben a versekben, hogy miért nem voltak képesek eldolgozni habverővel a lisztcsomókat abban a rohadt a főzelékben.

Az ötciklusos verseskötet huszonhét verset tartalmaz. Az Isten háta, a Szétfűrészelt nők klubja, az Egy játék reinkarnációi, a Kelet-Magyarország utolsó tévéje és A csendkirály győzelmi beszéde című egységek nagyon hasonló hangon szólalnak meg;

Ráday Zsófia jól tudja, mikor kell elhagyni a központozást, és hogy hányszor férnek bele egy ilyen vékony kötetbe az olyan megoldások, mint amilyen az Osztálytalálkozó (55.) vagy a Tervrajz altatóhoz (49.) című versekben látható (ezek persze az Egy játék inkarnációi című ciklusban vannak, nahát). Örülök, hogy az Okapi Pressnél Ráday Zsófia versei megtalálták a helyüket.

Peer Krisztián: Pazarlás

Nem tudok jobb címet adni ennek a blokknak a szerző-cím párosításnál. Túl sok és egyben túl kevés gondolat kering a fejemben a kötetről ahhoz, hogy egy cím alá rendezzem őket. Azt azonban tudom, hogy Peer Krisztián új kötete, a Pazarlás gyönyörű lett. Elegáns és szép, kiváló grafikai-könyvészeti munka. Az aranyozás, a cirádás háttér pazar összképet alkot. Plusz, ez egy drága könyv, mármint abban az értelemben, hogy van benne anyag: bőrpauszpapír (amelyen áttetszik a szöveg), nyomdafestéket igénylő szürke oldalak, hátterek, és 182 oldalnyi szöveg.

Először azt gondoltam, ez az a kötet, amelyet bátran kézbe vehet az is, aki még soha nem olvasott Peer Krisztiánt, és szeretne megismerkedni a költészetével.

Ne tegye. Azaz tegye, de mindenképpen érdekes kísérlet, ha például valaki ezek után olvassa el a Bizonyt vagy a 42-t, hogy két példát említsek.

A Pazarlás ugyanis (remek cím!) nemhogy négyzetre, hanem sokadik hatványra emeli az életmű eddigi megoldásait. Performativitása kilép a szövegtérből, vannak benne például korrektúra és Word-megjegyzés buborékok Vida Kamillától; ezekben Peer és Vida egymásra reagáló megjegyzéseit olvashatjuk az egyes szövegekhez kapcsolódóan, amely érdekes megoldás – erről nem tudok többet mondani, részemről meglettem volna nélkülük. Másrészt vannak olyan versek, amelyek végén zárójelben láthatjuk az addigi megjelenések-változatok-átírások dátumát, pl.: (2002, 2023, 2025).

Ez nagyon izgalmas, mert így az olvasót arra biztatja, keresse fel Peer további köteteit, publikációit, hasonlítson össze szövegeket, egyszóval, dolgozzon. (Ha mégis adnék címet ennek a blokknak, az az lenne: „Dolgozz, olvasó!”.)

Mégsem szeretnék kitérni Peer eddigi köteteire, maradok a Pazarlás jellemző tendenciáinak rövid leírásánál. Van a versek tipográfiai és tematikus elrendezésének egy sajátos, kivehető mintázata, van sok intertextualitás, utalás, allúzió, és ezek között, vállalva hiányosságaimat, úgy érzem, néha elvesznek a versek. Elpazarolja, felemésztgeti magát ez a kötet. Az is eszembe jutott, hogy milyen ennek a kötetnek a vers-nemvers aránya, és hogy egyáltalán tud-e róla, hogy kötetének jelentős százaléka nemvers, így vers versei (jesszus) még jobban látszanak? Nem tudom.

Annál örömtelibb persze, amikor a szalma között rátalálunk olyan versekre, mint a Naphimnusz (142.), a Még a mi életünkben (30.), a Kakaskodás régi kritikusommal (35.), a Winnetou a végén (71.), az Alkalmi vers a pozsonyi Bázis fesztiválra (73.), a Vizsgadrukk (77.), a Philoktétész (116.) stb. A szöveghullámban ezek nagyon jókor jönnek, mert éppen elfáradnék már a sok megoldás közepette, amikor ráébredek, hiába akarja elhitetni velem a szerző azt, hogy az egésznek semmi értelme, ez mégse pazarlás. Csak éppen bőven lenne még mit elemezni, vitatkozni rajta, amihez – szerintem – nagyon jó, ha az ember végigrágja Peer életművét.