Az idei Verzió Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál nemzetközi szekciójában mutatták be a grúz Ketevan Vashagashvili munkáját, amely egy meglehetősen szokatlan anya-lánya történet. A film egyik vágója az a Tuza-Ritter Bernadett volt, akinek az Egy nő fogságban című filmje néhány éve  egy rabszolgasorban sínylődő nő meneküléstörténetét dokumentálta, majd témaválasztása és megvalósítása okán nagy visszhangot váltott ki.

Mintha főbb témáit (lemondás, áldozathozatal), illetve főszereplőinek karakterét (erős nők) tekintve hasonló úton haladna a Verzión bemutatkozó, és a fesztivál fődíját utóbb elnyerő Szerződés kilenc hónapra is. A film expozíciójából kiderül, hogy a rendezőnő korábban már forgatott a főszereplővel, Zhanával, akit erős, független nőként jellemez; még akkor ismerte meg a fiatal anyát, amikor Tbiliszi utcáin élve próbált meg boldogulni, és közben a kislányát, Elenát nevelte.

A film néhány évvel később veszi fel a fonalat, amikor anya és lánya már egy aprócska, eléggé lepusztult, külvárosi lakásban tengetik életüket. A kettejük egyszerre szeretetteljes, ám újra és újra felszakított-összevarrt sebekkel és sérülésekkel terhelt, olykor toxikus kapcsolatáról szól a Szerződés kilenc hónapra, illetve arról a gyakorlatról, hogy miként képes egy társadalom tenyészállatként bánni a legkiszolgáltatottabb polgáraival, azokkal a nőkkel és anyákkal, akik számára nem látszik más kiút a permanens nélkülözésből, mint a béranyaság.

Zhana már sokadik hónapos terhes, amikor megismerhetjük – innentől nincs jelen narráció a filmben, a rendező egy-két kérdésétől eltekintve láthatatlan szemként követi a főszereplők mindennapjait. Eleinte a történet és a kamera is Zhanára fókuszál, ám ez a fókusz a film végére finoman áttevődik a lányára, Elenára, és ezzel a gesztussal a film egyre inkább az ő felnővés- és felszabadulástörténeteként olvasható.

A történet ugyanakkor Zhana kálváriájával indít: a fiatal nőnek ez a harmadik béranyasága. Ugyanis a béranyaság – Ukrajnához, Görögországhoz vagy az Egyesült Államokhoz hasonlóan – Grúziában legális gyakorlat.

A szülés előtti utolsó napok eseményeit látjuk, ahogy éjszakásként kénytelen bejárni dolgozni, ahogy álmatlanságtól szenved, ebédet, vacsorát készít, ahogy esténként injekciózza magát úgy, hogy lánya a szomszéd szobában a házi feladatot írja. Küzdelme és szenvedése a szülésig tart, megváltást viszont ez sem hoz, nem is hozhat, újraindul a mókuskerék, a közüzemi számlák, a bérleti díj, a mindennapok költségei, a lánya beiskolázása mind-mind kigazdálkodhatatlan terhet jelentenek, és a béranyaságot intéző ügynökséggel is vitába keveredik, miután nem kötnek vele szerződést, illetve nem kapja meg a megállapodásban szereplő teljes összeget.

A film nézőpontja végig Zhana és Elena életének, részben közös szinterei között oszcillál, hol egyikük, hol másikuk hétköznapjaiba pillanthatunk bele, ám míg Zhana a jog, a bürokrácia, illetve a szociális ellátórendszer útvesztőiben bolyong, lányának a kortársai között kell helytállnia.

Ebbe a kétszemélyes kamaradrámába csupán akkor szivárog be valamennyi az őket körülvevő politikai-társadalmi valóságból, amikor a szociális rendszer strukturális problémáival szembesülünk (számlafizetés nehézségei, alacsony bérek), amikor a rádióban az orosz-ukrán háború miatti lakhatási válságról beszélnek (hiszen számos ukrán menekült érkezik Grúziába, és azon belül is Tbiliszibe), vagy amikor megtudjuk, mennyire értelmezhetetlenül alacsony egy áruházi pénztáros órabére.

A film hangsúlyos motívuma az anya fojtogató szeretete és abbéli törekvése, hogy a lányának bármi áron stabil jövőt biztosítson, akár Elena akarata ellenére is: eldönti helyette, hogy mi legyen belőle, és állandó nyomás alatt tartja a lányt. Zhana a filmben rengetegszer kimondja, hogy minden áldozatot a lányáért vállalt, aki nem képes, hisz nem is lehet képes megbirkózni ezzel a teherrel. 

Miután megígérte, hogy többé nem vállalja, ismét béranyává válik. A nőt császározni kell, ötödször is felvágják. Bár a babát sikerül világra hoznia, a műtét következtében elveszíti a méhét – ekkor hangzik el az orvos szájából, hogy minek az, nincs már rá szüksége, az egyik nővér emlékezteti rá, hogy Zhana még csak 29 éves.

Különösen megrázó azt látni, hogy Zhana a beavatkozások traumáit, a veszteségeket, lelki sérüléseket nem hordja ki, érzelmi feldolgozásra nem kerül sor, ha vannak ilyen irányú belső erőfeszítései, azok idő előtt elhalnak.

A nő sztoikus nyugalommal, máskor szinte kedélyesen beszél az átélt kínokról, rendkívül megterhelő témákról és történésekről, mintha erőnek erejével tartaná távol magát a gyengeségtől. Ennek szemléletes példája, amikor az őt szegénysége miatt csúfoló lányokról otthon nyugodt hangnemben beszámoló Elenát arról győzködi, hogy ne hagyja magát, nyugodtan vállaljon velük konfliktust. Az elfojtott, elhallgatott érzelmek mintha a lányán hagynának nyomot, belőle törnének ki könnyek, szorongás vagy aggodalom formájában.

A film címe egyébként hatásos metaforával dolgozik, és plasztikusan ragadja meg a megnevezés és a valóság közötti feszültséget, kifejezően sűríti magába a béranyaság intézményével szembeni közönyt (ezt jól illusztrálja a betegápolók és az orvos szenvtelensége vagy a rendőrség ignoranciája). Zavarba ejtő választás, hiszen a sekélyes, leíró megnevezés, illetve a személyes tragédia mélysége közötti aránytalanságot hivatott érzékeltetni.

Másrészt így válik a nyelv indikátorrá, mintha a jogi-technikai terminusokon túl már nem kínálhatna megoldást annak a szörnyűségnek a leírására, ami a szemünk láttára történik – a cím hallgatólagosan minket is cinkossá tesz, még inkább kényelmetlenné téve a nézői pozíciót.

A film nagy erénye, hogy nem merülhet fel vele szemben a nyomorpornó vádja, az, hogy visszaélne a nélkülözés és a szenvedés képeivel.

A szürke háttért, a nyomasztó, felkavaró jeleneteket a meghitt pillanatok ellenpontozzák, ezáltal hiteles egyensúlyt képeznek, nézőként nincs olyan érzésünk, hogy a legkegyetlenebb mozzanatok lettek kiemelve és a filmkészítő(k) szándéka szerint újrarendezve.

A kamera képes érzékeny megfigyelőként végig a háttérben maradni, és bár a rendező érezhetően empatizál a szereplőivel, nem próbálja meg őket sem hősként, sem passzív áldozatként ábrázolni.

A film zárlata igyekszik lekerekíteni a történetet, ezáltal egy merev, kizárólagos értelmezési keretbe helyezi az utolsó képeket. A befejezéssel a rendező magasabb szintre helyezi Elene önállósodását és polgári öntudatra ébredését; erre nem csupán a hajvágás, az anya által hosszasan fésült, hollófekete haj rövidebb, modernebb frizurára igazítása – a kötelékek elvágása, a leválás gesztusa – utal, hanem a zárlat helyszíne is: egy tüntetés, ahol Elena passzív szemlélőből néma résztvevővé válik. Azonban a lány politikai érésére addig semmi nem utalt, így kissé tét nélkülivé és túlzóvá – túlzóan magasztossá – válik Elena jelenléte a tüntetésen.

A Szerződés kilenc hónapra erős és megrázó kísérlet, amelyen nehéz fogást találni. És talán nem is kell. Fontos témát dolgoz fel hiánypótló módon, és általános érvényű folyamatokra hívja fel a figyelmet rendkívüli érzékenységgel. Kizökkent, felkavar és sokáig nem hagy nyugodni.

A Verziót november 11-19. között rendezték meg Budapesten.

Képek: Verzio