PRAE.HU: Tizennégy év telt el a kötet első szövege, a Tatus halála publikálása óta, ami az Élet és Irodalom hasábjain jelent meg. Ez a szövegrész nüansznyi finomításokkal köszön vissza magában a könyvedben, az Erdő van idebenn hamisítatlan stílusa és atmoszférája azonban már itt is érezhető. Ezek az apró finomhangolások a te perfekcionizmusod eredményei a saját szövegeddel kapcsolatban vagy a két külön szerkesztővel – ebben az esetben Grecsó Krisztiánnal, majd Szegő Jánossal – való közös munka hozadéka?

Tulajdonképpen a legelső novella, a Tatus halála hívta életre a többit, de amikor megírtam és publikáltam az Ésben, még nem úgy gondoltam erre a szövegre, mint egy nagy egésznek egy aprócska mozaikdarabjára. Később azonban, amikor sorra születtek a történetek, kicsit egymáshoz igazítottam őket, részben azért, hogy ne legyenek ismétlődő elemek a cselekményben. Továbbá a végsőkig tökéletesíteni akartam azt a rontott nyelvet, amit a szereplőim használnak.

Ha az egész kompozícióra úgy tekintünk, mint egy nagy mozaikra, akkor az egyes kődarabkáknak ott is szükségük van arra, hogy egymáshoz csiszolódjanak.

Egyébként nem kellett sokat dolgozni rajta, szinte fejből tudom ezt a novellát, az egyik kedvencem. Szerintem minden benne van, ami a vidék nyersességét és elevenségét mutatja, mert mindez Tatus figurájában sűrűsödik. A változtatásokat legtöbbször nem a szerkesztőm kérte, általában szabad kezet kaptam, inkább én voltam az, aki még a nyomdába adás előtt is bele-beleírtam, mélyítettem a dialektust, hogy egységesebbé és kerekebbé váljon az egész.

PRAE.HU: Bárhogyan számoljuk, tizennégy év nem kevés idő. Nehezen adod ki a szövegeket a kezeid közül?

Az én esetemben, ugyebár, sok rövidebb szövegről van szó. Miután megszületett a Tatus halála, nemsokára érkezett is az Ilus fái, ekkor pedig már biztos voltam benne, hogy jócskán lesz még folytatás. A továbbiakban minden novellában megpróbáltam ráfókuszálni a térség egy-egy lakójára, kibontani az ő történetét. A figurák tehát már a kezdetektől megvoltak, nagyrészt valós személyekről mintáztam őket. Van, ahol még a név is megmaradt, például Tatus valóban létezett, ugyanígy hívták, és nagyon hasonló volt a valós története ahhoz, amit én is leírtam. Így a karakterek felől indultam el a történetek felé: először mindig kifaragok egy tömböt, egy nyersanyagot, és utána nagyon sok időt töltök azzal, hogy ezt finomítgatom, cizellálom. Nálam a legtöbb időt nem az viszi el, hogy kitaláljam, merre haladjon a történet, vagy milyen legyen a csattanó.

Amúgy sem vagyok az a kifejezetten nagy csattanókat kedvelő író. Sokkal fontosabb számomra az atmoszféra megteremtése, az érzelmek kidolgozása. Azért is születnek lassan a szövegeim, mert nem a történet vonala, hanem a hangulata és a részletek pontosítása az, ami igazán időigényes.

PRAE.HU: Az Erdő van idebennről megoszlanak a vélemények a műfajt illetően. Bizonyos értelemben egy bodori Sinistra-körzet szerkezeti világa tárul az olvasó elé, egy falusi térség hétköznapjaiba nyerünk betekintést, ami egyszerre regény és novellafüzér. Te melyik felé húzol? Mennyire érzed egyáltalán fontosnak az irodalomkritikailag sok szempontból már egyébként is meghaladott szoros műfaji keretek pontos meghatározását?

A kettős olvashatóság ellenére az mindenképpen fontos, hogy tudjam, én minek szántam ezt a könyvet. Novellaciklusként gondolok az Erdő van idebennre, de külön izgalmas, ha valaki regényként tekint rá. A szerkesztőségen belül is megoszlanak a vélemények, Szegő János, a szerkesztőm szintén a novellaciklus pártján áll, de Dávid Anna, a kiadóigazgató már a legelső beszélgetésünkkor is regénynek nevezte. Amikor a kötet anyagát leadtam a Petri-díjra, ott is végig novellaciklusként gondoltam a könyvemre, de a Margó-díjat például úgy kaptam meg, hogy regényként hivatkoztak rá.

Örülök, hogy ez az átjárhatóság manapság ekkora teret kap, és a műfaji határok sokkal rugalmasabbak, mint korábban bármikor. Ha regényekre gondolok – akár a magyar vagy a világirodalmi hagyományban is –, azok általában sokkal zártabb szerkezetű művek. Az Erdő van idebenn ezzel szemben lazább, mégis azt érzem, hogy az aprólékosság és a részletekbe való belemerülés miatt sokak számára mégis regényélményt ad. Sok olyan visszajelzést kaptam, hogy nagyon otthon érzik magukat ebben a világban, és talán épp ezért tűnik olyan egységesnek, regényszerűnek.

PRAE.HU: Annak ellenére, hogy a műfaji meghatározás ingoványos terepen jár, az egészen biztos, hogy autofikcióként azért hivatkozhatunk rá, sőt te magad mondod: „Kismara én vagyok.” Az autofikció egyik nagy dilemmája, hogy az olvasói tudás – miszerint a szerző egyszersmind szereplő is – hozzáad-e valamit a megértéshez, vagy épp ellehetetleníti a szoros olvasást. Te hogyan viszonyulsz ehhez a kettősséghez?

Én szeretem, ha egy író felvállalja, hogy az írása részben önéletrajzi, ezt kár is tagadni, hiszen a legtöbb esetben teljesen nyilvánvaló. Sőt, azt gondolom, hogy minden regény, minden novella tartalmaz valamilyen önéletrajzi vonatkozást. Egy kicsit minden író önéletíró, hiszen a hozott tapasztalatoktól, a személyes megélésektől nem lehet elvonatkoztatni. Valahol mindenki beleírja a saját történetét a nagy egészbe. Azonban abban a pillanatban, amikor a személyes tapasztalatból írás születik, az egész elemelkedik a valóságtól, és társul hozzá egy fikciós közeg. A szubjektív élményanyagomhoz társuló fikció pedig rengeteg alkotói szabadságot ad, például íróként van, ahol igazságot szolgáltattam magamnak és átírtam a történetem, de van, ahol az általam megtapasztalt vidéki valóság egy az egyben visszaköszön. A mű és az olvasó szempontjából azonban teljesen mindegy, hogy mi igaz, és mi fikció. Ha valaki azonban autofikció írására adja a fejét, akkor fel kell készülni a kíváncsi olvasókra.

PRAE.HU: Az Erdő van idebenn az autofikció azon – manapság igen népszerű – válfaját képviseli, amely a személyes tapasztalatvilágot kitágítva nagyon erős szociokulturális elemzéseket és valóságábrázoló részleteket is tartalmaz. Melyek voltak a legfontosabb társadalmi aspektusok, amelyeket mindenképpen tükrözni szerettél volna, akár a szereplőkön, akár a történetszálakon keresztül?

Egyszerűen fel akartam robbantani a társadalomban élő hamis vidékképet, illúziókat. Már olyan hosszú ideje élek Budapesten, hogy azt lehetne mondani, hogy ide tartozom, a gyökereim azonban egészen máshol, vidéken vannak, és semmi sem motivált jobban, minthogy ne az a hamis vidékkép éljen az emberek fejében, amivel itt nap mint nap találkozom. Életem legfontosabb éveit ezek a nagyon erőteljes, inherens vidéki tapasztalatok töltötték ki: az északkeleti országrészről rendelkeztem egy valós tudásanyaggal, erről akartam írni. Ennek pedig része a prostitúció, a mélyszegénység, az alkoholizmus, a kilátástalanság, a lappangó depresszió, a sok öngyilkossági kísérlet vagy befejezett öngyilkosság. Ezeket nem az érzékenyítő funkciójuk miatt írtam bele, egyszerűen csak azért, mert a vidéki valóság elkerülhetetlen részei. De talán az nem véletlen, hogy az én figyelmem épp ezekre irányul.  

Mikor megmutattam a kéziratot Bánki Éva írónak, azt válaszolta, hogy olyan intenzív empátiával tekintek be ezekbe a szűkös világokba, amiről az ember alig hiszi el, hogy lehetséges, és nagyon jólesett, hogy ezt írta.

Ahogy sorra születtek a novellák, néha megkaptam, hogy „a nagyvárosi írásaim érdekesebbek” és „a vidéket már sokan megírták.” Persze, megírta Bodor, megírta Tar, de talán az én verziómat tekintve mondhatom, hogy egyaránt távolságot tartok a Sinistra szürrealizmusától, vagy a A mi utcánk kegyetlenségétől és kilátástalanságától. Éreztem, hogy ebben a formában talán még senki nem írta meg, és reméltem, hogy nem lesz unalmas, hogy tudok újat hozni. Mert végső soron nem az számít, hogy mit írsz, hanem a hogyan.

PRAE.HU: A regény helyszínéül szolgáló Eger és Ózd közötti zárt térség nemcsak földrajzi határ, hanem a lehetőségek korlátja is. A szereplők életútját mintha ennek a térnek az ismétlődő mintázatai determinálnák, mintha maga a hely a szereplők sorsának metaforája is lenne. A sok megpecsételt sorsú szereplő közül látunk néhány szabadulástörténetet. Lehet feloldás azok számára is, akik fizikai értelemben véve nem törnek ki a térség szorításából?

Amikor a Magvető jelentkezett, hogy kiadná a könyvem, akkor még nem született meg az összes novella, azt is mondhatnánk, még mindenki a térség rabja volt. Én azért mindenképpen szerettem volna, hogy legyen kiút ebből a nyomasztó világból, de nem véletlenül csak egy-egy szereplőnek adtam meg ezt a lehetőséget. A többiek viszont maradnak, mert ők ennek a mitológiának a részei, mert végső soron ez egy mitikus táj, amelyben néhányan csak átutazók voltak. Nem szeretném túlmagyarázni a befejezést, mindenki értelmezze úgy, ahogy akarja, de úgy érzem, hogy ez adott egyfajta megkönnyebbülést, még ha nem is valódi happy endről van szó, inkább csak az első lépésről, ami után még jön a neheze, innen kezdődik majd az igazi küzdelem.

Tudtam, hogy mit szeretnék befejezésnek, és érdekes, hogy a kiadóban nem volt hiányérzetük a befejezés nélkül sem, de persze aztán Szegő János mondta, hogy így jobb lett. Lehet, ha ez a zárás nincs benne, nem gondolkodnánk el ennyire azon, hogy a könyv novellaciklus-e vagy regény. Ez az utolsó fejezet nagyon sokat tesz hozzá ahhoz, hogy a mű regényként legyen olvasható, de én úgy éreztem, mindenképp szükség van egy lezárásra, egyszerűen fel kell szabadítani a történetet. Hiszek abban, hogy a könyvek hozzánk tesznek, és nem szeretném lent hagyni az olvasót. Sok lenyűgözően megírt könyv megteszi, hogy a végén mégis a padlón hagy, én viszont szeretem, ha egy történet úgy zárul, hogy valamilyen módon felemel. Kegyetlenség és kegyetlenség, szomorúság és szomorúság között is van különbség. Én feloldozást szerettem volna adni a végén. S bár a könyv komoly témákat dolgoz fel, szerettem volna, ha humor is van benne – hogy az olvasó tudjon nevetni az abszurd helyzeteken, az emberi furcsaságokon. Mi is sokat nevettünk együtt a falu lakóival, ez is hozzátartozott a mindennapjainkhoz.

PRAE.HU: A szövegvilág a dialektikus nyelvhasználat és a stilizált irodalmi stílus között ingadozik, a kettő mégis egyensúlyban tud maradni, ami egyáltalán nem evidencia. Hogyan alakult ez a kettős nyelvi regiszter?

Azt gondoltam, hogy mivel az erdő nagyon sűrű, szövevényes, mitikus tér, muszáj a nyelvnek is reflektálnia erre. Ezek a hősök pedig a valóságban is így beszéltek, és ezt szóról-szóra vissza akartam adni. Mint a könyvbemutatón kiderült, még a szerkesztőm is csodálkozott, hogy közvetlenül a nyomdába küldés előtt még mindig finomítottam a dialógusokon. Például az első mondat eredetileg úgy hangzott volna, hogy „Akkor adsz egy fekete nadrágot?”, de tudtam, hogyha következetes akarok maradni a főszereplőm, Mara beszédmódjával kapcsolatban, akkor nem írhatom azt, hogy „adsz”, mert ő ezt soha nem mondta volna. Azt kellett írnom, hogy „adol.” Ez nekem fontos volt, ahogyan az is, hogy a rontott nyelv mellé állítsam a költőit, és ezzel kontrasztot teremtsek. Bajnai Marcell azt írta a Magyar Narancsban a könyvről szóló kritikájában, hogy a könyvnek lokalizálhatatlan nézőpontból megszólaló narrátora van: egy mindentudó elbeszélő, akiről nem tudunk semmit. Ezzel szándékosan játszom, ahogy azzal is, hogy a legdurvább történésekkel párhuzamosan mindig elidőzöm a táj és az egész vidék természeti szépségeinek leírásánál is. Engem ezek az ellentétek mindig is vonzottak, mert amikor a cselekmény és a beszéd már végletekig nyomasztóvá válik, akkor jön valami, ami felemel, esztétikai élményt nyújt, ugyanakkor a költői képek segítségével, mégis drámaibbá válik az alapszituáció.

PRAE.HU: Sokszor mesélsz arról, hogy rengeteg szerző hatott rád, a már említett Bodor Ádámtól megkezdve, Gion Nándoron át, egészen Berniczky Éváig. Ennyi példa között hogyan találja meg egy szerző a saját hangját?

Nagyon sok olyan szerző van, aki meghatároz, ezek óhatatlanul a hozott tudásanyagom részeivé váltak és végig inspiráltak. Gion Nándorral például tizenévesen találkoztam először, amikor a vidéki élet teljesen a hétköznapjaim része volt. A Virágos katona volt az első olvasmányom tőle, és pont az emberi kapcsolatok természetessége, a mély emberismeret és a sok-sok kibontott élettapasztalat fogott meg benne. Aztán ott van Berniczky Éva! Aki elolvassa tőle a Várkulcsát vagy a Méhe nélkül a bábát, az rögtön megtapasztalja, hogy milyen magas szinten műveli az írást, mennyire jól használja a nyelvet, és mennyire erős atmoszférateremtő képessége van. A regényeinek az időtlensége például kifejezetten inspirált; olyan könyvet szerettem volna írni, amelynek az időbeliségének van egyfajta esetlegessége.

Az én olvasatomban a Sinistra körzet az egyik legnagyobb magyar regény, megtiszteltetés, ha Bodor Ádám neve bármilyen módon felmerül a kritikákban az Erdő van idebenn előképei között. Vannak, akik Tar Sándor Mi utcánk című könyvét is az engem ért hatások közé sorolják. Azt gondolom, Tarnál minden végletesen elvágólagos: nincs megváltás, nincs kegyelem, csak reménytelenség. Ha a saját szövegeimet nézem, talán a Tatus halála az, amit leginkább taros novellának érzek. Akkoriban sokat olvastam őt, rettenetesen izgalmas írónak tartom, hatott is rám, de nagyon remélem, hogy közben sikerült megtalálnom a saját hangomat. Egy Wim Wendersről szóló életrajzi interjúkötetben olvastam tőle, hogy minden film lop valamit egy előzőtől, és lopni lehet, csak ügyesen kell csinálni, vagyis meríteni mások műveiből, de úgy, hogy az már a sajátoddá váljon.  Az irodalomban ezek a hatások sokkal áttételesebbek, finomabban jelennek meg. Én is érzem Bodor és Tar jelenlétét a szövegeim mögött, de remélem, hogy a sorok mögött meg tudtam mutatni Tóth Marcsit is.

PRAE.HU: Nemcsak más írók hathattak rád, hanem egy teljesen másik művészeti ág is, amelyben hivatásosan dolgozol, mégpedig a filmművészet. Hogyan látod, miben hatott az író énedre a filmes? Meg tudod fogalmazni, mi a különbség – ha van – a filmes és az írói működésed, munkamódszered között?

Nálam ez a kettő nagyon szorosan összeforrt, de gyakran elgondolkodom, hogy az irodalom mennyivel szabadabb terep. Ott csak magadra van szükség, a fantáziádra, az érzéseidre, a kreativitásodra, a filmhez meg rengeteg pénz kell, egy csapatnyi ember feszített munkája. Oda nem elég egy vízió, azt meg is kell valósítani egy rakás másik emberrel együtt. Itt pedig csak az én fantáziám van. Időnként a forgatókönyvírást kifejezetten nehezen viselem, mert ott nagyon sokan beleszólnak az alkotói folyamatokba. Nyilván azért, mert milliós budget-kről van szó, és hogyha valami nem jól sül el, akkor azt gyakran vissza lehet vezetni egy elhibázott forgatókönyvre.

A film számomra inkább alkalmazott írás, míg az irodalom teljesen szabad alkotási terep. Ugyanakkor nem tudom teljesen kikapcsolni a filmes látásmódot. Sokszor úgy írok, hogy közben látom magam előtt az adott filmkockát. Amikor leírok egy mondatot, mintha párhuzamosan egy kisfilmet forgatnék a fejemben: elképzelem, mit mutatnék meg a vásznon, mi lenne az első kép. Ha például filmet forgatnék az Erdő van idebennből, mondjuk a Tűzpiros amarillisz novellából, akkor az első képkocka biztosan az erdőmester fagyija lenne, egy nagy tál lila habarcs. Ez a kép rögtön érzéki reakciót vált ki: valami furcsa, mégis ismerős dolog, ami azonnal megüt. Írás közben is ez érdekel, hogy a szavakon keresztül is képeket tudjak teremteni, hogy a nyelv segítségével azt adjam vissza, amit filmben mutatnék meg.

PRAE.HU: Anno a könyvbemutatón említetted, hogy talonban van még jó pár szöveged. Milyen témákban várhatnak tőled írásokat a közeljövőben az olvasóid? Egyáltalán fontos számodra a szerzői program; látod magad előtt a következő kötetek sorát?

Ami talán fontos és tudatos, hogy szeretnék továbbra is tematikus könyvekkel kijönni. A majdani köteteimben is el tudom képzelni, hogy leírok egy nagyobb ívet, de továbbra sem szeretnék regényt írni. Hasonló struktúrában vagy novellaciklusban gondolkodom.

A következő kötet – amire remélem, hogy nem kell majd ilyen hosszú időt várni – női történeteket ölel majd fel, akik ebben a nagyvárosi dzsungelben próbálnak meg boldogulni, de ezzel még sok munka van.

Fotók: Bach Máté