A filmművészet felől érkező alkotó festményeit és két korai filmes munkáját bemutató tárlaton egy művészi pálya ígéretes kezdeti kibontakozásának lehettünk tanúi. A Haladás a labirintus szája felé című kiállítás mottójául Simone Weil francia filozófus gondolatát választotta:  „A világ szépsége a labirintus szája”. A művész Pilinszky olvasásán keresztül talált rá Weil filozófiájára, ami mélyen rezonál saját esztétikum-felfogásával: a szépség a világ labirintusának kapuja, ami az útvesztőbe való belépésre csábít minket. Luckerson élénk színei és zsúfolt kompozíciói szolgálnak a szépség kapujaként, ami tekintetünket rögtön a képekre tapasztja, a labirintusba vonzva a befogadót. A művész a munkáiban megismerés felé tart, a fizikailag tapasztalt világon túli rétegek érdeklik, legyen ez önmagunkban, vagy akár rajtunk kívül.

Luckerson korai kis alakú munkáin (One, Two, Four, Five) démoni, femme fatale női alakok portréit láthattuk. Ezeken a festményeken - későbbi alkotásaihoz képest - a kontúros alakok jobban elkülönülnek a képek hátterétől, mégis azt a látszatot keltve, mintha a szereplőknek különösen erős lenne gravitációs mezejük, és a környezetüket meggörbítve magukba akarnák szippantani. A dinamikus kompozíciókon a formák szinte egymásnak feszülnek, akárcsak az összeolvadás előtti tetőpontot látnánk. A komor színpaletták mint a vörös, lila és kék mély árnyalatai misztikus aurát kölcsönöznek a sorozatnak. A festmények profán ikonokként is olvashatók, amik az ikonfestészet technikai hagyományait nem követik, azonban funkciójában valami hasonlót keresnek: kapcsolatteremtést a szemlélő és a transzcendentális között.

A kiállítótér egy kis zugszerű termében a művész két korai filmes munkáját láthattuk, amelyek párhuzamba vonhatók képeivel. Burjánzó történetvezetése, élénk színei és dinamikus szerkesztése festményei világára emlékeztetnek. A kisfilmek mintha a múlt álomszerű emlékképei közé kalauzolnának el minket, annak minden küzdelmével és idealisztikus szabadságérzetével. A kiállítótérhez csatolt kisterem azt a benyomást keltette, mintha az elménk egy kis helyiségbe tértünk volna be, ahol gondosan, némileg torzítva raktározzuk múltunkat. A teremből kilépve, a filmek alatt szóló zene átszűrődik a festményeket bemutató térbe eszünkbe juttatva emlékeink állandó együttlétét, még ha tudatunkat nem is rájuk fordítjuk.

A  kiállítótérben egy olyan munkát is láthattunk, amit nem Diki Luckerson készített. A megnyitó esemény ideje alatt Szabó Sáfrány Hanna Multipled by című duration performance munkája zajlott, és az elkészült installáció a kiállítás végéig megtekinthető volt. A perfomansz keretében a művész egy anonim tudóst testesített meg, kilétét az arcát takaró törzsi, állatszerű maszkkal fedte. Fiktív tudományos projektjében egy embert kísérelt meg létrehozni viaszból. A merev, élettelen test fölé hajoló, gyertyákból viaszt csepegtető maszkos alak egy sámánrituálé benyomását keltette. A mágikus-tudományos kísérlet a létezés és a teremtés kérdéskörét nyitja meg, tovább tágítva a kiállítás ontológiai vizsgálatát.

Luckerson Ten című festménye nemcsak a kiállítótérben kötötte össze korai munkáit az utóbbi két évben alkotottakkal, hanem végigkövethetjük rajta hogyan alakul a művész térszerkesztése. A kép alakjai egyre jobban kezdik kiszorítani a mögöttük húzódó hátteret, élénk színekkel festett kontúrjai egybeolvadnak, szinte már nehéz megállapítani, hogy hol kezdődik és ér véget egy-egy szereplő. Egyre inkább tartanak egy határok nélküli gomolygó massza felé, amit megfigyelhetünk a Bunker Fresko sorozatán is. Az említett három festménynél a freskó nem a művek technikáját jelöli, hiszen vászon hordozóra dolgozott, hanem inkább azok megjelenésében hasonlítanak a murális munkákhoz.

Utóbbi műveinél ösztönösebb, gesztusosabb ecsetkezelés érhető tetten, ahol az expresszivitás és az alakok nyers megformálása a barlangrajzok világát idézik. Luckerson a festészetében lemond az önreprezentálásról, az egót elnyomva hagyja, hogy a folyamat magával ragadja, és médiumként átengedje önmagán mindazt, ami a festményeiben kifejez, mintha képei önmagukat keltenék életre. A művek szereplőit hozzátartozóiról mintázza, azonban nem egy élethű képmás megragadása a célja, hanem sokkal inkább a másik emberhez fűződő viszony, érzés rögzítése. A képek előtt állva nem esünk önkéntelenül abba a hibába, hogy megfejtsük, mi lehetett a kifejezés oka és előzménye, világossá teszik, hogy a kulcs a szemlélőben van. Dinamikus képei szinte indaszerűen ölelik körbe érzékelésünket, kontúrjainkat elveszítve eggyé válunk a képekkel, végül már lehetetlen behatárolni hol ér véget az én és hol kezdődik egy másik világ: beléptünk a labirintusba.

Diki Luckerson: Haladás labirintus szája felé
Artkartell, projectspace, 2025.11.13.-12.05.
kurátor: Kocsis Katica