Alig léptem be a szemináriumi terembe, Imreh András máris egy fogas kérdést szegezett a jelenlévőknek: ki mit lát maga előtt, amikor azt olvassa, „hozzám hajtottad fejedet”? A szóban forgó részlet Kormos István Harang című verséből származik. Kormos azért érdekes itt, mert – mint reggeli közben megtudtam – az egyik táborozó őt fordítja mestermunkaként. A rövid kitérő után András egy kis asszociációs játékkal indított, miszerint mindenkinek mondania kellett egy szót, ami eszébe jut Magyarországról. Izgalmas és változatos megoldások születtek: a Balaton, a pálinka és a retró kifejezések is előkerültek.

Olyan is volt azonban, aki elvontabban gondolkozott, és az alvajáró vagy éppen a magány szó jutott eszébe.

A feladat természetesen kapcsolódott a feldolgozandó szöveghez, ugyanis Bibó István A magyar közélet százesztendős fordított kiválasztása: Hamis realisták és túlfeszült lényeglátók című tanulmányával foglalkoztak, vagyis kivételesen nem szépirodalommal.

Az egyik leginformatívabb és -átfogóbb előadás a táborban mindig Károlyi Csabáé, így miután tettem egy sétát a gyönyörű napsütésben, már szaladtam is vissza a kastélyba, hogy le ne maradjak róla. Mivel idén többen fordítanak rendszeresen verseket, röviden a 2025-ös lírakötetekről is hallhattunk, de mivel Csaba terepe inkább a próza, a regényekről mesélt hosszabban. Talán mondanom sem kell, hogy friss Nobel-díjasunkkal kezdtünk, aki mostanában szeret játszani azzal, hogy elnevez magáról egy-egy hőst.

A magyar nemzet biztonságában Krasznahorkai László ráadásul egy író, aki összebarátkozik egy lepkeszakértővel.

Különleges év az idei, hiszen Nádas Péternek és Visky Andrásnak is jött ki új könyve, de még Csaba sem olvasott el mindent, ami a listáján szerepel.

„Nekem az év legnagyobb élménye Barnás Ferenc regénye volt” – jelentette ki. A Most és halála óráján egy fiktív óceániai szigeten játszódik, és egyszerre eltávolított, mégis személyes hangon avat be főszereplője sorsába. A legérdekesebb könyvként említette Csaba Spiró György Padmalyát, melyben Táncsics Mihályt ismerjük meg egy olyan oldaláról, ahogyan a március 15-i ünnepségeken nem hallottunk róla.

Mintha csak megérezte volna, esti vendégünk, Bognár Péter éppen akkor érkezett meg, amikor az ő könyve került terítékre. Humoros, olvasmányos „polgárőrkrimi-sorozatának” legfrissebb részében (Elmész, visszajössz, sose halsz meg) a szerzőre kísértetiesen hasonlító író a Besszeller nevet kapja a falujában, és feltűnik egy leszbikus kutya is, akit stílusosan Szaffónak hívnak. Az már csak hab a tortán, hogy a regény végén Krasznahorkai László 70. születésnapi partija kellős közepébe csöppenünk, de erről részletesebben is szó esett az esti beszélgetésen.

A megjelenés óta nagyon kíváncsi vagyok Babarczy Eszter Apám meghal című könyvére, amit Csaba is kiemelt.

„Nagyon botrányos, nagyon bátor – öntörvényű és naturalisztikus” – mondta a híres apa, Babarczy László ápolásáról szóló naplószövegről.

Csaba előadása után volt még egy kis ideje mindenkinek szusszanni az esti program előtt, 8-tól pedig szokás szerint a könyvtárban folytattuk, ahol talán a tábor eddigi legszórakoztatóbb beszélgetésének lehettünk tanúi.

Délután megtudhattuk, hogy állítólag már egy negyedik könyv is a kiadónál van Bognár Pétertől, így Csaba szerette volna kideríteni, folytatódik-e a trilógia, vagy egy különálló regény érkezik. „Majd én fogom tőled megkérdezni, folytatódik-e” – fogalmazott sejtelmesen a szerzőnk, akit éppen az érdekel, mi teremt egységet egy sorozat darabjai között. Mi történik például, ha lecserélődik a szereplőgárda? Vagy ha aztán mégsem cserélődik le igazából? Péter szerint a hétköznapi életben is izgalmas, ahogyan elmesélünk valamit: egyes részleteket direkt kihagyunk, pedig végső soron ezek is hozzátartoznak az összképhez.

„Mindig szerkesztünk, mindig komponálunk” – foglalta össze.

Annyi mindenesetre biztos, hogy egy Tordas nevű faluban járunk, ami a valóságban is létezik. „Ez egy csodálatosan jó falu csodálatos emberekkel és két csodálatos kocsmával, ahol őrületes történeteket mesélnek” – mondta Péter. Miután Csaba mindannyiunk nevében kíváncsiskodott kicsit, hogy mely elemek kitaláltak, és melyek zajlottak le tényleg, áttértek a krimi műfajának kérdésére. Péter szerint a klasszikus detektívsztorik lényege, hogy megszületik a racionálisan gondolkodó ember, aki képes narratívába rendezni az eseményeket.

A mai világunkban azonban ennek szöges ellentétét látjuk: az irracionalitás előretörésének vagyunk tanúi.

Jogosan merül fel tehát a dilemma, hogy érdekel-e még minket a modernitás emberképét színre vivő krimi, vagy valami másnak van itt az ideje. Hasonlóan izgalmas játékot folytat a szerző a mostanság nagy népszerűségnek örvendő autofikciós olvasásmóddal a Bognár úr nevű figurán keresztül.

Ha már valóság és fikció viszonyánál tartunk, Csaba leszögezte, hogy nem ismer még egy olyan írót, aki ennyire figyel a kritikai visszhangjára, ráadásul fel is használja azt. Az Elmész, visszajössz, sose halsz meg borítóján tátogó ponty valójában Deczki Sarolta ötlete volt, ami a sorozat korábbi kötetéről szóló ÉS-kvartetten hangzott el, a címet O. Réti Zsófia megjegyzése ihlette, és feltűnik Radnóti Sándor is az oldalakon. „Egy szöveg se ér véget a két borító között” – vallotta Péter, aki szerint a különféle értelmezések óhatatlanul is alakítják egy könyv sorsát.

A beszélgetés végéhez közeledve már tűkön ülve vártuk a „főműsorszámot”: zárásként ugyanis Péter felolvasta a Krasznahorkai születésnapjáról szóló szakaszt, ahol minden megtörténik, amit csak el lehet képzelni.

Bokros Lajos breakel, Bognár Péter füvezik, „Laci” táncol, és még sorolhatnám.

„Én így emlékszem” – mondta a szerző, amikor felmerült, milyen volt a buli valójában. A mi esténk sajnos nem volt annyira fergeteges, mint a szóban forgó parti, de páran egész sokáig bírták. Ami engem illet, ezúttal a korai alvás mellett döntöttem, és már rá is fordultunk az utolsó teljes napunkra.

Fotók: Bakó Sára