A Katona József Színház némacsend című előadása, melyet ifj. Vidnyánszky Attila rendezett, több szempontból is felrúgja egy átlagos néző elvárásait. Egyszerre ígéri a Hamletet, ugyanakkor már a címváltoztatás is jelzi: ne várjátok azt, hogy itt egy hagyományos, Arany János-féle Hamletet láthattok. (Valójában még a Nádasdy-félét sem kapjuk meg, amit a színlap ígér, pedig az olvasópróbáról és a nyílt próbáról készült felvételeken még hallható egy-egy részlet). Mindemellett a Katona elsősorban prózai színház, tehát a szereplők viszonyait a köztük elhangzó párbeszédekből, gondolataikat pedig monológjaikból ismerhetjük meg. Mint valaki számára, aki az effajta színházat ismeri-szereti leginkább – de az elmúlt hónapokban untatni kezdték a túlírt, túlságosan szövegcentrikus darabok –, bravúros lehetőségek kínálkoznak a szöveg hiánya, a némajelenetek és az absztrakció által. Valószínűleg mindez hozzájárul ahhoz, hogy a némacsend gondolatisága és végletekig lecsupaszított szövegvilága megosztó érzéseket válthat ki, ugyanakkor felüdülés is lehet.

Persze, a Katona prózai színház mivolta nem zárja ki mindenkori nyitottságukat a kísérletezésre, sőt azt a rengeteg legendás újítást, amit köszönhet nekik a szakma. Ifj. Vidnyánszky Attila darabjának pedig már önmagában a kontextusa is figyelemfelkeltő: apa-fia kapcsolatról darabot rendezni a budapesti színházpolitika egyik legerősebb ellenállási pontjában, azokat a fiatal színészeket is bevonva, akik az SZFE modellváltását első kézből tapasztalhatták meg, és pont az apja, Vidnyánszky Attila által. (A névhordozás terhe – ifjabb és idősebb Hamlet – bizonyára a némacsend rendezője számára sem idegen). Aztán az ártatlan néző megveszi a jegyet, beül az előadásra, majd felgördül a függöny és a szája tátva marad:

a Vas utca 2/c aulája jelenik meg előtte, a színháztörténeti jelentőségű Ódry Színpadhoz vezető csarnok (díszlet: Schnábel Zita).

Ott a portásfülke, ott a kávéautomata, a ruhatár, a színpadhoz vezető ajtó (magát a színpadot azonban sosem látjuk, pedig az egérfogó jelenet és a párbaj egy része is ott játszódik) – ez a részletekbe merülő díszlet egyfajta traumafeldolgozási kísérletként is értelmezhető. A cél? Rekonstruálni, hogyan volt, miként volt. Visszafoglalni az épületet az előadások napján röpke két órára. Eggyé válni vele.

De mégis hogy s mint volt? Most, itt, a Katona színpadán ez itt a kérdés, nem az, hogy lenni vagy nem lenni. Elárulom, hogy ezt a monológot nem is halljuk a darab során. Igaz, más ismert szöveghelyeket sem (dramaturg: Németh Nikolett). A némacsend abban a formai kérdésben tarthat felénk tükröt, hogy elmesélhető-e a Hamlet szöveg nélkül? S mi van akkor, ha csak csenddel vagy artikulálatlan motyogással tudjuk elmesélni?

Ifj. Vidnyánszky Attila bevallása szerint a célja az volt, hogy ne a konkrét karaktereket, hanem a köztük lévő »némacsendet« ábrázolja.

Mozgásszínház ez a javából. Csupán laikus élvezője vagyok ennek a műfajnak, de rengeteg potenciált látok benne. A grandiózus érzelmek ugyanis szétfeszítik a szöveg, sőt a józan ész határait is. Marad a tánc, a vonaglás vagy a pantomim (koreográfus: Berecz István és Kondákor Ajsa Panka). Van, amit nem lehet elmesélni, mert nincsenek meg rá a szavak. S van, amit meg nem akarunk elmesélni, mert az egyetlen, ami megmaradt nekünk, az a legbensőbb megélésünk, azt pedig nem adjuk oda.

Beszélni vagy nem beszélni – ez itt a kérdés…

A történet végéről kezdődik a színdarab: Horatio (Lengyel Benjámin) az egyetlen túlélő, el kéne mesélnie mindazt, aminek szemtanúja volt, de képtelen megszólalni. Némán nézte végig a történteket és némán is hallgat róluk, még akkor is, amikor a rámenős riporter (Mészáros Béla) egyre indulatosabban követeli tőle a beszámolót. A darab során végig színen van, néha próbál beavatkozni, természetesen sikertelenül; legtöbbször a magnóját hordozza magával, hogy zenei hátteret szolgáltasson a jelenetekhez.

Az idősebb Hamlet (Fekete Ernő) kísérti a szereplőket. Nem, nemcsak a fiát, mint az eredeti drámában – mindenki szenved attól, hogy hallja bőgő halálhörgését. Nem lehet elmenekülni tőle, nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ha ő úgy akarja, vibrálnak a fények, forog a színpad, füst ereszkedik a többi szereplőre. Ő az egyetlen, aki hosszabb szöveget mond a darabban halálának körülményeiről és annak megbosszulására való felhívásáról. Egyedül neki vannak szavai – vagy egyedül neki lehetnek?

Különös feszültség pulzál ebben a kinyilatkoztatásban a többiek némaságának kontrasztjában.

Hátborzongató jelenet az, amikor Claudius (Dankó István) megöli fivérét. Hosszan nézhetjük végig, ahogyan a véres fejű, meztelenre vetkőzött testvérgyilkos vonaglik a színpadon, koporsóba zárja, majd ledobja a liftaknába. Egy másik jelenetben pedig visszahozza a koporsót, mert az nem lehet, hogy fivére mégis él…! De lehet. A némacsendben senki sem egészen halott, de közben senki sem egészen élő. (Ez a leghangsúlyosabban az előadás végén jelenik meg, amikor élők és holtak párhuzamosan kóborolnak a színpadon). 

A már korábban említett kávéautomatának visszatérő szerepe van a darab során: Gertrúd (Rezes Judit) az elején kávét akar venni belőle, de nem működik. Hamlet (Gloviczki Bernát), értesülve apja halálának híréről, ingerülten esik a gépnek, majd benyúlva az elkészültnek vélt kávéjáért, elönti a fekete szutyok. Gertrúd a végén a kávéautomatából veszi ki a méreggel teli poharat. Egyszer sem eredeti funkcióját tölti be a masina, sőt többnyire egyáltalán nem is működik.

Központi motívumként jelennek meg a felmosók is: Claudius hatalomra jutását egy nagytakarítással kell kezdeni. Takarítani kell, mert valami új jön, a régitől meg kell szabadulni. Takarítani kell, hogy eltüntessük a nyomait annak, aki itt volt és annak, ami történt vele. Gertrúd készséges, takarít Claudius után, elfogadja a helyzetet. A hatalom átvételének a jelképe az Ódry-szobor is, mely Claudius gyilkossága következtében elveszti a fejét. Claudius saját fejét helyezi oda, azonban a darab során, csak úgy, mint a halottak, az Ódry-fejek egyre csak megszaporodnak. Még csúfolói is akadnak ennek a jelenségnek Guildenstern (Molnár András) és Rosencrantz (Pásztor Dániel) személyében.

Nem Horatio az egyetlen, akinek a torkán akadt a szó:

Hamlet nemcsak néma, hanem az infantilizmus tankönyvi példája, gyámoltalansága megfosztja őt »főszereplői privilégiumától«.

Nehéz vele szimpatizálni, sokszor még a sajnálat sem megy – inkább kínos kuncogásokat hallani a nézőtérről válaszul esetlenségére, nyögdécselésére. (Gloviczki Bernát színészi játéka nagyon tudatosan erre is törekszik). Sokkal központibb szerepet tölt be Horatio, egyrészt azért, mert mindig színen van, másrészt az ő hallgatása egyben egy állítás is. Hamlet nem tud beszélni, Horatio pedig nem is akar.

Mikor találkozik apja szellemével, Hamlet a nyakába ugrik és ott csókolja, ahol éri, még mielőtt kegyetlenül vissza lenne húzva a realitás talajára. Bosszút kell állnia, hiszen így érdemli az apa elismerését, szeretetét – sőt még a nevét is. Ez a feladata, nincs kibúvó alóla. Emellett a kötelesség mellett, még apja túlméretezett zakóját is megkapja, mely találóan szimbolizálja, hogy ez a rászabott bosszú túl nagy számára.

Kulcsfontosságú az előadásban Hamlet és Gertrúd kapcsolatának megjelenítése. Folyamatos feszültség pulzál a jócskán ödipális szinten ábrázolt viszonyban: sosem tudhatjuk, hogy a kétségbeesett ölelés mikor torzul fojtássá. (A fizikai színház ezen kiváló tulajdonságát használja ki a rendezés ennél a jelenetnél). Gertrúd Piéta-szoborként tartja a fiát, majd rideg mozdulattal elengedi, szinte földhöz vágja őt.

Hasonlóan hangsúlyos Ophélia (Kanyó Kata) szerepe, melyben egy másik oldalát ismerhetjük meg Hamletnek: egy túlszexualizált, vágyaktól fűtött kamaszt. Szeretkezésük egy részét a portásfülkében, félig takarásban végzik, de vannak pillanatok, amikor kijönnek a színpadra és erősen stilizált mozgással láthatjuk, ami köztük történik. A helyzet komikus feszültségét az adja, hogy Claudius, Gertrúd és a folyton szervilisen nyöszörgő Polonius (Keresztes Tamás) egy telefonon keresztül hallgatják végig a nemi érintkezés hangjait.

A drámáról folytatott diskurzusok során háttérbe szoruló Laertes, akit sokszor a címszereplő komplementereként értelmeznek (hiszen ugyanaz a bosszú hajtja apja és húga halálának okán), új árnyalatokat kap a némacsendben. Az őt alakító Jakab Balázs hatalmas bőröndöt húzgálva jelenik meg a színen.

A jobb lehetőségekért emigráló fiatal képét láthatjuk benne, aki aztán tékozló fiúként hazajön, és szembe kell néznie azzal, hogy egész családját elvesztette. Benne összpontosul minden hazáját elhagyó felnőtt bűntudata.

Halott húgának testét egymásnak adogatják Hamlettel, képtelenek őt megtartani, egy egész férfitársaság kell ahhoz.

A darab mindenki vesztét okozó öldöklésbe torkollik. Akit egyszer megölnek, az nem marad halott. A zárójelenet kavalkádja végül abban oldódik fel, hogy Hamlet a szereplőket egyesével húzza át a színpadon, hogy ledobja őket a liftaknába.

A szereplőkben végbemenő változásokat a jelmezek (tervek: Cs. Kiss Zsuzsanna és Kovács Ildikó) is követik. Az elején a hatvanas-hetvenes évek férfi-női divatja, mely az Ódry Színpad kezdetének (1959) és fénykorának időszakát képezi le. Az idősebb Hamlet halálával a fiatalok is levetik a színes ingeket fehér ing, fekete zakó, fekete nadrág egységbe öltöznek. Gertrúd kezdeti sárga ruhájából vörös lesz, Ophélia kamaszlány viseletét pedig Gertrúdhoz hasonló vörös ruhára cseréli megőrülésének szimbólumaként.

Mi lesz velünk, nézőkkel?

Másfajta nézői figyelmet követel ez a darab. Sokkal jobban magunkra hagy az értelmezésben. Aki már jól ismeri a Hamlet cselekményét, többször olvasta az eredeti művet, illetve látta színpadon is, az ezt a magára hagyatottságot izgalmas kalandként élheti meg. Akinek egyáltalán nincs meg a cselekmény, vagy csak bizonyos részletei, az elveszve érezheti magát, hiszen nem sok mankót kap, még legtöbbször a szereplők neveit sem. Bármelyik nézőtípusba is tartozunk, természetes, hogy várjuk a hamleti kulcsjeleneteket, köztük a „Lenni vagy nem lenni…” monológot, az egérfogó jelenetet vagy Ophelia halálát, ezeket azonban vagy nem kapjuk meg, vagy csak erősen absztrahálva. 

A színészek koncentrált játéka és a határozott rendezői koncepció tartja egyben a mozgás-tárgy-díszlet motívumait, hogy ne csak külön-külön, hanem egy egészként is értelmezhetőek legyenek. A szcenika és az ahhoz tartozó asszociációk magukban hordozzák a bennfentesség erejét és veszélyét is – van egyfajta összekacsintás az alkotók és az SZFE-hez kötődő nézők között, amolyan „aki érti, érti” alapon. Ez akár zavaró is lehet, mint minden olyan hétköznapi eset, amikor az ember nem ért egy belsős poént. Azonban ennyi talán megengedhető a traumafeldolgozás jegyében. Nagy erénye az előadásnak azonban, hogy

nem telepszik rá a darabra a rendező kapcsolata az édesapja szellemével, és az SZFE-ügy sem: csupán érdekes adalékok az értelmezéshez, nem szűkítik le azt.

A legnagyobb baj talán az lehet a némacsenddel – ami a megosztottságot is okozza a darab értékelésekor –, hogy sokat kérdez, de keveset állít. Természetesen a hétköznapi néző nem várja, hogy fejtsék meg helyette a darabot, azonban örül, ha kérdőjelek helyett néha pontokat is tud tenni.

Három nagyobb állítása azért van a darabnak:  

1. Vannak dolgok, amikről nem tudunk vagy nem akarunk beszélni.
    
2. A Hamletben nem feltétlenül a cselekmény, hanem a viszonyrendszerek alakulása az igazán fontos, ezt pedig nem csak szöveggel lehet megmutatni. (Jó példa erre Claudius motivációja a gyilkosságra.)
    
3. Egyszer mindenkinek szembe kell néznie az apja szellemével. 

A problémát az jelenti, hogy ezeket az állításokat a szemfülesebb olvasók vagy a gyakori színházlátogatók többnyire megfogalmazták már maguknak. A további, kevésbé általános állítások lehetősége pedig pont a szereplők túlzott bipolaritása miatt nem mindig tud érvényesülni. Tehát a darab sokat állít magáról a mű központi kérdésköréről, de keveset a szereplőkről. Horatio csendje nyílt tiltakozás, vagy csak az események feldolgozásának nyelvi buktatóit igyekszik ábrázolni? Mit kezd Hamlet az apja szellemével, azontúl, hogy engedelmeskedik neki? A rendező bevallott célja – hogy decentralizálja Hamletet mint főszereplő, és inkább a karakterek között meghúzódó csendre helyezze a hangsúlyt – talán ezt megmagyarázná. Mindenképpen érezhető a rendezői koncepció tudatossága, mely az értelmezési horizont tágítására törekszik. Viszont mégis hiányérzettel távozhat a néző, ha arra gondol, mit is szeretett volna az előadás elmondani a Hamletről és szereplőiről. Ráadásul nem kapta meg azt a feloldozást, amit az eredeti Shakespeare-féle Hamlet megad: nem volt minden hiába, egyszer valaki elmeséli a történeteteket, mely példaként szolgálhat az utókornak. Nincs Fortinbras, nincs dísztemetés, és Horatio feje is eltűnik, nekidőlve a márványoszlopnak. Akkor ennyi volt? Kié akkor most Dánia? Kié Magyarország? S mi lesz most a Vas utca 2/c-vel? Ifj. Vidnyánszky Attila ezeknek a megválaszolását a nézőre bízza; kérdés, hogy vajon elbírjuk-e a ránk helyezett felelősséget.

Fotók: Dömölky Dániel / katonajozsefszinhaz.hu