Nagy vállalás egy ilyen, már-már kultikusnak mondható bestsellerből előadást rendezni, talán még nagyobb egy olyan, helyenként meglehetősen túlírt regényt, mint Az ősforrás színpadra állíthatóan szikárrá alakítani. Török Tamara sikerrel vette ezt az akadályt. Máté Gábor pedig ezzel a rendezésével is tanúbizonyságot tett a társadalmi ügyek és a filozofikus alkotások iránti fogékonyságáról. Jó érzékkel, implicit, de mégsem elrejtett módon hangsúlyozza Ayn Rand regényének a mai Magyarországra is vonatkoztatható mozzanatait.

Ezt láthatjuk a korlátlan hatalmú médiabirodalom kiépülésében, a mindent átható korrupcióban és a mindennapi gyakorlattá váló megalkuvásban.

Ayn Rand (a Szovjetunióból az Amerikai Egyesült Államokba emigrált filozófus, regényíró) Az ősforrás című regényének középpontjában a szerző filozófiájának egyik legjellegzetesebb vonása, a szélsőséges individualizmus melletti állásfoglalás, valamint az egyéni teljesítmény és a kollektivizmus, jobban mondva a különféle manipulációk révén uniformizált társadalom feszültsége áll. Vagy még inkább a tehetség, az egyediség, az egyéni alkotóerő és a közízlést formálók által felmagasztalt középszerűség konfliktusa rajzolódik ki, valamint az, hogy az emberi alkotóerő, az elszánt, gondolkodó és kritikus egzisztencia megfékezhetetlen. Még akkor is, ha egy egész médiabirodalom pártolja a megalkuvásra való hajlandóságot, a korrupciót, a tehetség és az alkotóerő eltiprását, a közízlés uniformizálását és a középszerűség felmagasztalását. Kétségtelen, hogy számos ponton kritizálható Rand elgondolása, a radikális, másokra sok esetben alig-alig tekintettel lévő individualizmus térnyerése mind a társadalmi együttélésnek, mind pedig a társadalmak fejlődésének gátat vet. Ugyanakkor azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Ayn Rand az építészet témáján keresztül méltatja mindazokat, akik az egyediségük kifejezésével, a fősodorral szemben maradandót tudtak alkotni, még ha ők maguk sosem váltak felfedezett tehetséggé és nevük is ismeretlen maradt. Rand hősökként tekint rájuk, ők az individualizmus, a kritikai gondolkodás, a mindenáron testet öltő alkotóerő és alkotásban rejlő szabadság iránti vágy hősei.

A regényben és Máté Gábor rendezésében is legfőképp az eszmék, az elvek nyernek teret, sokszor úgy tűnik, hogy az individuumok – a szélsőséges individualista álláspont felől nézve paradox módon – háttérbe szorulnak, csupán eszközei a filozófiai eszmefuttatásnak. Ám olykor mégis megpillanthatjuk a személyes élet mélységeit is. Igaz, a felvonultatott karakterek főbb vonásait Rand nem leíró jelleggel ábrázolja, sokkal inkább a párbeszédekből bontakoznak ki a meghatározó személyiségjegyeik, ami egyrészt kedvez a színpadi adaptációnak, másrészt meg is nehezíti azt, hiszen egy ilyen terjedelmes regény esetében sok fejtörést okoz a történetet előrevivő és a szereplő jellemrajzát is bemutató párbeszédek és szituációk kiválogatása. Török Tamara ezt is kiemelkedően kivitelezte, bár kezdetben kissé zavarba ejtő az, ahogyan Rand narratív technikája visszaköszön a színpadon: az egymáshoz sokszor legfeljebb lazán kapcsolódó történetszálak a színpadi térben találkoznak, összeérnek. Azonban ez azt is erősítheti, hogy mindannyian ugyanabban a világban kénytelenek kialakítani a saját személyes tereiket. A háromórás előadásban ki tud bontakozni az absztrakt, filozófiai szál, a társadalom és az egyén, az egyediség és a közízlés mindennapiságból táplálkozó, de a mindennapoktól valamelyest elemelt témája. A filozofikus gondolatok többnyire King Vidor The Fountainhead című filmjét felidéző vetítésekben nyernek teret. A vetítés pedig sok esetben a díszlet részét is képezi, amely egyúttal állásfoglalás is, ha Rand művét a modernitás és a klasszikus elemekhez ragaszkodás kettőssége felől értelmezzük: Zeke Edit díszlete, a felhőkarcolókat megidéző háttér és a modernista, minimalista belső terek a modernitás tisztaságát és díszítetlenségét képviselik. Azonban a darab nem oldódik fel a személytelenségben, a szereplők személyes életének lényegi mozzanatait is megláthatjuk. Az individualitás feltárulásához nagyban hozzájárulnak Pattantyus Dóra jelmezei is, amelyek jól tükrözik a karakterek személyiségvonásait.

Az előadás Prométheusz mítoszának és Ádám bibliai történetének felidézésével, valamint az emberiség haladásának dicséretével veszi kezdetét, az előhang is az individualitás, az alkotás méltatása. A történet két fiatal építész, Howard Roark (Tasnádi Bence) és Peter Keating (Bányai Kelemen Barna) világlátásának, építészetről vallott felfogásának és elvrendszerének összeütközéseiben bontakozik ki. Míg Roark az individualizmust, a modernitást és az egyediség bátor megjelenítését képviseli, vállalva ezzel azt is, hogy kirúgják az egyetemről, addig Keating a szakma nagy alakjait és az ő meglátásaikat igyekszik elsajátítani, a modern és a hagyományos, nemritkán az antik építészet elemeit ötvözve, többnyire mások elvárásainak engedve. Kettejük között a feszültség nem valódi konfliktus, ugyanis Roark – akit mindenki egyöntetűen tehetségesnek tart, még ha nem is hajlandó elismerni ezt – közönyös magabiztossága, hűvös távolságtartása és a tény, hogy semmiféle kompromisszumot nem hajlandó kötni, hogy pénzért vagy elismerésért feláldozza a saját ötleteit és mások elképzeléseinek szolgálatába állítsa tehetségét. Keating pedig azért kerüli mindenáron a nyíltszíni konfliktust Roarkkal, mert pontosan tudja – és ez időről időre be is igazolódik –, hogy szüksége van Roark segítségére és szakértelmére. Tasnádi Bence tökéletesen alakítja a mások véleménye és a megaláztatások iránt közömbös, rezignáltságba merülő Howard Roarkot, igaz, a szerep kedvéért szűkös eszköztárral kell dolgoznia, de azzal, hogy ilyen megingathatatlanul képes a feszesre szabott kereteken belül maradni, sokoldalú tehetségének egy újabb árnyalatát mutatta meg. Bányai Kelemen Barna már többször bizonyította, hogy kiválóan tudja megformálni a bizonytalan, de magabiztosságra vágyó, folyton igazodási pontot kereső karaktereket (elég csak Jörgen Tesman alakjára gondolnunk a Hedda Gablerből), színészi játéka ezúttal sem okozott csalódást. Bár Keating és Roark között személyes viszály csak ritkán mutatkozik meg, Keating olyankor is kihátrál a konfliktusból, döntéseik (vagy Keating esetében épp a döntések elodázása, másokra átruházása), törekvéseik, különböző intenzitással megnyilvánuló vágyaik és voltaképpen egész életük maga az összecsapás, elvek és világnézetek kibékíthetetlen ellentéte.

Útjaik Peter Keating diplomaosztója után szétválnak, de újra és újra keresztezik egymást. Pályakezdésük helyszíne és módja pedig jól tükrözi mindkettejük személyiségvonásait. Keating az akkoriban ünnepelt, de szigorú és merev Guy Franconnál (Takátsy Péter) kezd dolgozni, Francon jól menő építészirodájában. Roark más utat választ, ő a hajdan sikeres, de egyre inkább lecsúszó, alkoholproblémákkal küzdő Henry Cameronhoz (Bán János) veteti fel magát, akivel azonos állásponton vannak azt illetően, hogy az újításban nem szabad engedni a hagyomány csábításának, nem a régit kell utánozni, annak egyes elemeit lemásolva, s átmentve az újba, hanem merőben újat, egyszerit, egyedit és megismételhetetlent kell létrehozni. Bár Cameron eleinte zsörtölődik, rögtön felismeri Roark tehetségét, sok fejtörést is okoz Cameronnak, hogy vajon vállalja-e azért a felelősséget, hogy egy olyan fiatal tehetséget, mint Howard Roark, magával ránt a mélybe, oda, ahol nem kínálkoznak lehetőségek, ahol csak az elfeledettség és a keserűség várhat rá, amiért elvet mindent, ami középszerű. Bán János kitűnően viszi színre az idősödő, mogorva, a kudarc lejtőjén megállíthatatlanul száguldó építészt, akit már mindenki csak szán. Ám hiába próbálja kirúgni Roarkot, azzal fenyegetve, hogy arra sorsra jut Roark is, mint ő, a fiatal férfi hajthatatlan maradt: „Ha életem végén az lesz belőlem, ami maga most, itt, ebben az irodában, azt akkora megtiszteltetésnek fogom venni, melyet meg sem érdemeltem.” (Ford. Takácsy Enikő)

Keating karrierje eközben elkezd felfelé ívelni, nem is csoda, hiszen igyekszik keresni a befolyásos emberek kegyeit. Emberi és szerelmi viszonyait egyaránt – és egyre inkább – annak mentén alakítja, hogy mennyiben szolgálják az érdekeit és előmenetelét. Az egyre magasabb pozíciók felé való törekvése az építészet férfiak dominálta világán kívül, a nőkhöz való viszonyában is leképeződik. Fiatal és naiv szerelme, Catherine Halsey – akiből Tóth Zsófia maximálisan kihozza a gyermeki ártatlanságot és az alárendelődési hajlamot – szemlátomást rajong Keatingért, aki élvezi a lány odaadását, de az elköteleződés iránti vágy csak azután kezd ágaskodni benne, amikor kiderül, hogy Catherine nagybátyja nem más mint Ellsworth Toohey (Kocsis Gergely), a híres építészetkritikus. Keating látszólag Catherine-t megkerülve igyekszik közelebb férkőzni Toohey-hoz, aki talán a darab legparodisztikusabb karaktere, mintha teljes személyisége allűrökből épülne fel, Kocsis Gergely pedig bravúrosan játssza ezt a szerepet is. Azonban Keating számára csak addig igazán érdekes Catherine és a nagybátyja, amíg nem találkozik Guy Francon lányával, Dominique Franconnal (Rujder Vivien), aki lenyűgöző szépsége mellett az apja merevségét és határozottságát tükrözi vissza, ami talán még vonzóbbá is teszi őt Keating szemében – a hatalom és a felsőbbrendűség pillantását látja, amikor Dominique ránéz. Dominique épp Catherine ellenpólusa, ő egy erős, az apjától függetlenedni vágyó nő, aki az újságcikkein és kritikáin keresztül igyekszik szembeszegülni apjával.

Nem sokkal azután, hogy Keating találkozik Dominique-kel, Roark is megismerkedik vele, szinte első látásra egymásba is szeretnek. Bár Dominique ekkor még nem tudja, hogy Howard Roark építész, mert Roark ekkor – miután Keating közbenjárásával Francon cégéhez került, de nem volt hajlandó tervezni úgy, hogy nem a saját elgondolásait követi – a kőfejtőben dolgozik. Innentől Dominique afféle femme fataleként kerül a történet középpontjába, s színpadi jelenléte is annyira domináns, hogy jelentősége csakhamar megkérdőjelezhetetlenné válik. Azonban a keménysége és a merevsége fokról fokra szertefoszlani látszik. Rujder Vivien fokozatosan tárja elénk Dominique gyenge pontjait, apránként hántja le Dominique-ről a keménység álruháját. Olyannyira, hogy az a határozottság és erő, amely eleinte sugárzott belőle, a bensőségesség terepére szorult vissza, a másik elpusztításának vágya, amely Roark iránti szerelmét vezérelte, lassanként önpusztítássá, de legalábbis önsanyargatássá alakul. Dominique két világ határán áll, két, egymástól merőben különböző világ polgáraként kellene élnie: egyrészt a valóság talaján kellene állnia, ott, ahol a kompromisszumok, az üzlet, a hatalmi érdekek és a pozíciók megszerzése és megtartása uralnak mindent, másrészt Roark világában, amelyet az egyediség és az alkotás szabadságára való törekvés olyan vastag páncéllal vesz körül, hogy a külvilág minden történése és elvárása lepattan róla. Dominique vágyik Roark világában élni, de képtelen rá, ahogy arra is, hogy Roarkhoz hasonlóan folyamatos harcot vívjon a valóság tényszerűségeivel, mert ez csakis Roark világában élve lehetséges. Dominique egyetlen kiútnak azt látja, ha a szenvedést választja, ha nem a saját, beteljesülhetetlen vágyait üldözi, hanem engedi, hogy a valóság sodorja, miközben olyan helyzeteket teremt, amelyekben a leginkább szembe tud fordulni önmagával, azonban olyan módon, hogy valamit mégis mindvégig megőriz önmagából – a vágyat egy másfajta világ felé, valamint a felelősséget a döntéseiért és a döntések, választások okát és célját sem feledi vagy téveszti szem elől. Hiába tűnik a külvilág szemében egy meghasonlott nőnek, olyasvalakinek, aki elveszítette határozottságát, és a férfiak markába került, Dominique a benső lázadás és ellenállás útján egyenes gerinccel tud járni. Jóllehet olykor úrrá lesz rajta a csömör, amit a megalkuvásokkal övezett mindennapok iránti megvetés vált ki belőle. Dominique legbelül önmagához és Roark iránti szerelméhez hűséges, a felszínen pedig a mindenkori férjét is támogatni igyekszik: először Keatinghez ment hozzá, aki tulajdonképpen elcserélte őt egy projektre, így lett később a médiamágnás Gail Wynand (Elek Ferenc) felesége.

Dominique és Gail Wynand házassága a történet szempontjából is fordulópont, ugyanis Keating – az elnyert projekt ellenére is – elindul a lejtőn, ez öltözetén, félig-meddig kibomló nyakkendőjén is meglátszik. Újra Roark felé sodródik, egy bérlakás-pályázathoz kér tőle tervrajzot. Roark továbbra sem vágyik állami pályázatok elnyerésére, szabadságvágy és alkotási vágy lobog benne, így elvállalja, azzal a feltétellel, hogy a nyolcszögletű alapzatra épülő komplexum minden elemében az ő tervei szerint valósul meg, kéri Keatinget, hogy kezeskedjen ezért.

Eközben Dominique is ismét közelebb kerül Roarkhoz, mivel a médiabirodalmát sokszor gátlástalanul építő Wynand nem vált egészen rabjává a saját maga által épített látszatvilágnak, ő még képes felismerni az igazi tehetséget, nem uralkodott el ítéletein a közízlés, amelyet a Silver Sun című lapjában mindenáron ki akar szolgálni. Elek Ferenc remekül alakítja a sok szituációban kissé nevetséges, hatalmát fitogtató, de realitásérzékét még nem teljesen elvesztett médiacsászárt, aki egy ponton őrlődni kezd saját döntései miatt, de túl későn bánja meg, hogy a Toohey-nak és a hozzá hasonló törtetőknek olyan nagy teret hagyott, minden befolyása ellenére a markukba került, elvesztette az irányítást a saját vállalata felett. Így nem tudott kiállni Roark mellett sem, miután a férfi úgy döntött, az ő tervei alapján, de módosított formában épülő bérház-komplexumot megsemmisíti. Ez a terv az innovációt eltipró hatalmi gépezet ellen irányult, a megalkuvó valóság ellen. A végrehajtásban Dominique is segédkezett, pusztítási vágyát már nem Roarkkal vagy önmagával szemben élte ki, hanem az őt viszolyogtató világgal szemben. Ezután végképp elesettnek, védtelennek látjuk, de épp ez teszi lehetővé, hogy az igazán emberi oldalát is megpillanthassuk, s ezen keresztül az apa, Guy Francon emberi, apai megnyilvánulásai is teret kaphatnak. Ahogy az is megmutatkozik, hogy Howard Roark sem a jéghideg és vegytiszta egoizmust képviseli, hanem az alkotás szabadságát, mindent elsöprő erejét és szükségességét. Roark Ayn Rand „önzés”-koncepciójának hiteles képviselője, egy olyan karakter, aki „saját önérdekét követi”, (vö. Ayn Rand: Az önzés erénye. Ford. Nova Eszter. Budapest: Ad Librum, 2021, 15.), eközben pedig felelősséget is vállal tetteiért, nem árt másoknak, sőt, segítségét sem sajnálja másoktól, mégis saját maga (is) a cselekedeteinek és döntéseinek haszonélvezőjévé válik – Roark esetében ez abban érhető tetten, hogy építészi alkotókedvét kiélheti. Az persze kérdéses, hogy Roark tervei és vágyai mennyiben tekinthetőek racionálisnak vagy épp irracionálisnak, mert ezen áll vagy bukik az, hogy Roark megfelel-e a Rand-féle erkölcsi normáknak, mivel sem más irracionális vágyainak, sem saját irracionális vágyainknak a kielégítésére elkövetett cselekedetek nem lehetnek erkölcsösek.

Máté Gábor Octogon-rendezése egy kiáltvány az alkotás szabadságáért, állásfoglalás az egyediség mellett, hátat fordítás a megalkuvásnak, igent mondás a tehetségre és annak kibontakoztatására és nemet mondás a középszerűség térnyerésére.

Nagy erénye ennek az előadásnak, hogy nem ragadt le annál a mozzanatnál, ami kapcsán napjainkban Ayn Rand neve a legtöbbször előkerül, jelesül, hogy Donald Trump fontos szerzőnek tartja, hiszen ez felveti azt a problémát is, hogy az értelmezés sokszor félreértelmezést, belemagyarázást is maga után von. Rand filozófiájának épp úgy nem egyenes következménye Donald Trump politikája, ahogy Friedrich Nietzsche Übermenschről („az embert felülmúló emberről”) szóló elméletéből nem következett a nemzetiszocializmus. Ugyanakkor a napjainkban és hazánkban is releváns mozzanatokat jó érzékkel kiemelte az előadás, sokszor görbetükröt mutatva. Ahogy azt a filozófiai tanulságot is leszűrte, hogy a teljes elszigeteltség még az igazán radikális individualizmusban sem valósulhat meg, mert még a legszélsőségesebb individualistának is szüksége van a másikra, nem eszközként, nem céljainak elérésében vagy döntéseinek meghozatalában, hanem társként, inspirációként és olykor az önreflexió gyakorlásában.