Ahogy a korábbi, 2023-as könyvről írt kritikámban jeleztem, a Féyn cím utal a rontásra, a hibára, amely értelmezésemben Szendrői poétikáját is jellemezte. Az újabb, 2024-es kötet címe kiegészül a kettő kifejezéssel, amely folytatást feltételez, a két alkotás poétikája pedig valóban hasonló: nyelvi rontások és játékok, valamint irodalmi, olykor metafizikai és tudományos allúziók a vers és az írás tematizálása mellett. A Féyn fülszövegét a Beton.Hofiként ismert rapper, Schwarcz Ádám írta, a Féyn kettőé pedig ugyancsak a zenei szcéna egyik szómágusától, a nyelvjátékairól ismert Sára Gergelytől, azaz Gegétől (avagy 6363-től) származik – amely ezúttal is jelzi, hogy

Szendrői még mindig inkább csak bekukkant az irodalom világába a zenei életből, mert a zenei perszóna továbbra is dominánsabb.

A könyvtárgy esztétikailag ismét kiemelkedő, átgondolt, koncepciózus. Rebák Tamás illusztrációi remekül kísérik, kiegészítik és továbbgondolják Szendrői írásait. Fő motívumuk a furcsa, torz és gyakran repülő, mégis aranyos lények – azonban részletesen csupán a borítóra térek ki. Bár több kritikus megkérdőjelezi, hogy érdemes-e a borítókról szót ejteni, azonban mivel az olvasói elváráshorizontot befolyásolja a vizuál, különösen, ha egy kötet védőborítót is kap, amelynek külsején és belsején, illetve magán a könyvön különböző képek találhatók, relevánsnak tartom ezt is kiemelni. Tehát a könyvet még ki sem nyitva, csupán a védőborítót lehámozva, máris három illusztrációval találkozik a befogadó. 

A védőborítón Szendrői neve kalligráfiának tűnik, azonban a vizuál koncepciójának centrumában nem a kézírás, hanem egy írógépet használó figura látható, aki a Féyn kettő kifejezést, a kötet címét veti papírra. A felgyűrődő lap kitakarja a figura száját, a szeme helyén pedig egy-egy érme látható. A borító belső fülén helyezkedik el az alak karja, amin egy „még egy tetoválás” feliratú tetoválás szerepel. Nem nehéz emiatt Szendrői alteregójaként értelmezni az alakot, hiszen ő maga is hasonló tetoválásokat visel a testén. Egy apró ábra az írógépen egy dobókocka testhálóját ábrázolja, amely az előző kötet egyik fő képi motívuma, míg a billentyűzet betűi a semmi kifejezést rajzolják ki, melynek S betűje a kiadó, a Scolar logója. A szó egyúttal játékba hozza a 2024-es Semmi című lemezt, amelyet Szendrői a zenekarával, az Elefánttal adott ki.

A referencia ismét a zenei szcénához hurkolja a Féyn kettőt, izgalmas és komplex vizuális munkát kínálva fel, jól előirányozva azt a konklúziómat, miszerint a Féyn kettő verseskötetként kevéssé működik.

A védőborító nem csupán kapcsolatot teremt a korábbi kötettel és nem csupán megidézi a szerzőt, hanem a Féyn kettő szövegeivel is párbeszédet alakít ki. Például a figura tetkója rezonál a Tetoválás („Tetoválás”) és a Tetoválás II. („Még egy tetoválás”) című egysoros írásokkal (16). A bal oldali borítófülön található szöveg („Van egy versem, amit többen lájkoltak, mint a macskámat.* // *nincs.”) Siker (31) címen szerepel a kötetben is. Ez az idézet azt jelzi, amit a borító a kitakart szájjal: az alkotó beszédképtelen, tehát a mondanivalóját írásként adja közre, elvégre a csillagozással jelzett kiegészítés verbálisan kevésbé érvényesülne. A lábjegyzet mellett számozott felsorolások, választásra utaló perjel és emojik is megjelennek a szövegekben. Eközben a macskás szöveg a social mediában való jelenlétre is utal, amely tükrözi a Féyn kettőben közreadottak problematikusságát, mégpedig azt, hogy

inkább mémszerű közösségimédia-posztokat tart a kezében a befogadó, és nem verseket. A védőborító belső része pedig éppen a Sikert illusztrálja egy lájkot mutató macska által.

Ugyancsak erre a kérdésre reflektál Gege fülszövege („És jól teszi, még akkor is, ha nem sikerül neki. Pont azért teszi jól, mert nem sikerül neki.”), jelezve, hogy a szövegek meg-megbotlanak. Gege retorikája tükrözi a kötet első felének szervezőerejét: Szendrői tesz egy állítást, amelyet aztán felment vagy kimozgat. A szövegek legfőbb eszköze éppen ezért az iteráció, az állítás, majd annak torzuló visszatérte – ilyen például a Vanás I.: „Olyan távol vagyok a megvilágosodástól, hogy / sohasem voltam még hozzá ennél közelebb. / Olyan közel vagyok a megvilágosodáshoz / hogy sohasem voltam még tőle ennél távolabb” (17). Viszont mivel a kötet első felének meghatározó poétikai eleme ez a szerkesztés, így gépszerűvé és önjáróvá válnak a szövegek, a lehetséges csavarok és fordulatok leütése lehetetlen, mert az a bizonyos labda nem száll magasan, sőt, nyugalomban van.

Az ismétlések azt az érzetet keltik, hogy a beszéd kényszere uralja a figurát, amit már az előszószerű háromsoros is megelőlegez: „Elég az hozzá, hogy bár / nincs mit mondanom, beszélnem kell.”

Visszatérve a borító illusztrációjára, a védőborító alatt a szerzői alteregóként értelmezhető figura egy újabb ábrázolása látható: szivárványjellegű, hangjegyek nélküli rontott kottavonalak között. Ahogyan a Féyn vizuáljának istenszerű alakját sem lehetett soha teljes mivoltában megtekinteni, úgy a szerzői alteregót sem, itt szinte csak az orra és az érmeszem látható. A borító ismét zenei asszociációkat kelt a kotta révén, azonban a száj nélküli alakhoz hasonlóan, a hallhatóság képzete nélkül.

A Féyn kettő érdekessége számomra első sorban a képiségéből fakad, hiszen összetett, átgondolt és több jelentésréteget mozgat, miközben maguk a versek ötletszerűek maradnak.

Ismét párhuzamot vonva a két kötet között, a Féynben a szerző és isten a teremtés révén érintkezik egymással. Azonban ez az isten mintha fakulna a Féyn kettőben, és inkább a szerző halála, majd feltámadása kerülne előtérbe, fókuszba helyezve ezzel Szendrői személyét (amely már az első kötetet kísérő termékkapcsolásban is előtérbe kerül, ahogyan a zenekari élet is). Az alteregó hal alakú szemformája felkínálja az alak krisztusi olvasatát, megidézve ezzel a feltámadást is: a szerző (pontosabban a nyilvános előadói perszóna, aki többek között az Instagramon is kirajzolódik) mindig fellelhető a szövegek mögött a Szendrői mémcsomagjait jellemző humor által.

A Féynnel ellentétben azonban a Féyn kettő nem egy maréknyi rossz verssel kezdődik, hanem egy verseket nyomokban tartalmazó kötetet tart a kezében az olvasó.

Több szöveg felütése ígéretesen kezdődik, azonban kínos szóviccekbe, közhelyekbe vagy nem túl szellemes Instagram-versekbe torkollnak, újra és újra elütve a komoly tónust, és elszalasztva a nyitósorokban rejlő feszültség továbbépítését. Ilyen például a Korom (12): „A városom ma plüssel bevont járdasziget. / Egy lelkibeteg pláza, ha nem telik blázra. / Cigit gyújtok nyáron, télen meg csikket szedek. / Keresem az okokat a boldogtalanságra.” A szöveg nyitósora termékeny képzettársításokra ad lehetőséget: Miért éppen plüssel? Hogyan fonódik össze a gyerekkor a városi tapasztalattal? Miért éppen a járdaszigetet borították be vele? A következő sor első tagmondata továbbépíti az urbánus asszociációkat, és már két olyan elem van, amely olvasóként húz előre, kíváncsivá tesz, hogy miként kapcsolódik majd össze ez a két tartalom. Végül a „ha nem telik blázra” inkább eltrógerkedi a képzettársításokból fakadó, értelmezői feszültséget, a motívum végiggördítése pedig nem teremt újabb termékeny képzettársítást, hanem érdektelenségbe fullad az olcsósága által. A kötet második fele hasonló felépítésű versekből áll, például a (Még) a halálról darabjai (különösen a VIII. és X.), A bálna, a Páva, A vitorlás vagy a Láda.

Nem arról van szó, hogy egy versnek komolynak kell lennie, és nem lehet humoros. A problémám inkább a receptszerű tónusváltáshoz kapcsolódik, ami elhalványítja Szendrői kifejezetten jó sorait.

A Szorongó kövek (a kötet utolsó előtti szövege) viszont nem esik ebbe a csapdába, sűrített képzettársítással nyit, amit ügyesen végig is vezet a szobabelső és az emberi test összeírásával: „A gömbre bőrt feszítettem, / izzószálak szaladtak belül / hogy azon keresztül féyn legyen”; „a falak tapintható pulzusa és a / parkettában lüktető erek” (73).

A nyilvános perszóna jelenlétét jelzi, hogy az Elefánt dalszövegrészlete is bekerült a kötetbe: a Kardhal (10) szövege remekül működik dalként, azonban írásban kevésbé. És ez a kötet fő problémája: a szerző nem talál rá arra, milyen médiumban szólal meg. Vagy a hangzó műfajokhoz állnak közelebb a szövegek (dal és slam poetry), vagy pedig olyan poétika jellemzi őket, amelyek jelenleg, a keletkezési idejükben olvasva, idegenként hatnak, mert a Tandori-féle posztmodern nyelvjátékok egy kortárs szerző klaviatúrájából üressé válnak az írott médiumban.

A Féyn sikerültebb, mint a folytatása, hiszen az előző kötet koncepciózusabb, átgondoltabb, illetve nyelvileg és tartalmilag is kimunkáltabb.

A Féyn esetében sokat gondolkoztam azon, vajon trollkodásról van-e szó, a Szendrői Csaba Instagram profilját jellemző mémek tömkelege fordul írásba, vagy csak kevéssé sikerült versekről van szó. A Féyn kettő után azonban erősebbnek tartom a közösségi médián használt vizuális kontentek leképződését – néha kicsit humoros, néha kicsit megállít, de nem maradandó. 

És ha már zene, élnék az Esti Kornél szövegrészletével, „szeretném szeretni, de úgy érzem nem megy”, mégis reménykedem abban, hogy érkezik a harmadik kötet, amely a kincugi technikájára építve összeforrasztja arannyal a Féyn kettőben széthullott cserepeket, mert továbbra is azt gondolom, hogy Szendrőiben nem csupán dalszövegíróként van szerzői potenciál.

Szendrői Csaba: Féyn kettő, Scolar, 2024, 80 oldal, 4897 forint