Victor új filmje nem lineárisan, különböző, egy-egy évet felölelő fejezetre bontva mutatja be Agnes történetét. Az első fejezetben legjobb barátnője, Lydie (Naomi Ackie) látogatásának lehetünk szemtanúi. Festői helyszínre érkezünk, a természet biztonságos ölelésében, fákkal és csenddel körbevéve áll Agnes háza, ahol első ránézésre tökéletes életét éli. Ám a barátnőjével folytatott, a néző számára még nem teljesen világos beszélgetésekből sejthető, hogy történt valami, ami árnyékot vet erre a látszólagos nyugalomra. Lydie látogatása kelletlen alkalmat ad arra, hogy együtt vacsorázzanak néhány korábbi szaktársukkal, ahol helyenként kínos, helyenként feszült párbeszédeikhez furcsa elhallgatások társulnak.

Éppen bizonyos dolgok kimondatlansága erősíti meg a nézőben az addig is sejtetett tényt – Agnessel történt valami, amiről legjobb barátnőjén kívül senki sem tud.

Újra és újra felmerülő téma a stressz és félelem a vizsgáktól és a disszertáció megírásától, a kiállhatatlan és szurkálódó Natasha (Kelly McCormack) pedig nem győzi megjegyezni, hogy Agnesnek persze könnyű volt, hiszen ő volt a témavezetőjük, Preston Decker (Louis Cancelmi) örök kedvence.

Majd néhány évet ugrunk az időben, ahol Agnes és Decker viszonya kerül középpontba. Bizonytalan fókusza ez a viszony a filmnek, hiszen Agnes még nem sejti, hogy milyen következményei lesznek a professzor ártatlannak tűnő dícsérő szavainak.

A filmben tulajdonképpen nem a traumatikus esemény megtörténte foglalja el a legnagyobb helyet, hanem annak érzékeny ábrázolása, hogy milyen beláthatatlan és hosszan tartó következményei lehetnek egy felelőtlen emberi cselekedetnek.

Eva Victor filmnyelve erre erősít rá – amikor a konzultációra érkező, a dolgozatára kapott pozitív kritikáktól fellelkesült Agnes nem találja Deckert a dolgozószobájában, látjuk a lányt kisétálni az egyetemről, majd sietős léptekkel kísérjük őt hosszasan, végig az utcákon, még nem tudva pontosan, merre igyekszik. Decker házát csak kívülről látjuk, a rendező nem enged betekintést a professzor életterébe, éppen ezért rossz előérzettel és aggodalommal figyeljük a félhomály lepte utcán álló ház kivilágított ablakait.

Az idő telik, néha emberek haladnak el a ház előtt, az ablakokban semmi mozgást nem látunk, csak az utca mogorva sötétsége adhat kézzelfogható magyarázatot a baljós sejtéseinkre.

Ez a jelenet Victor filmnyelvének és ábrázolásmódjának sajátosságait magába ötvöző kulcsként is megragadható – a rendező célja nem maga a traumatikus esemény ábrázolása vagy felvázolása, a film nem törekszik megmagyarázni a miérteket vagy megértetni a nézővel egyes karakterek motivációit és mozgatórugóit, hanem egyedül Agnes belső világára összpontosít, pontosabban arra a megküzdésre, amivel az áldozattá vált lánynak szembe kell néznie az elkövetkezendő években.

Ez az ábrázolásmód azonban furcsa kettősséget eredményez: egyszerre érezhetjük mélynek és gazdagon kidolgozottnak, vagy éppen felszínesnek és a karakterek szempontjából szegényesnek a filmet.

A túlzott elmélyülés Agnes életében azt eredményezi, hogy legjobb barátnője kivételével a környezetét – még ha bizonyos jelenetekben megjelenik és fontos szerepet játszik is a külvilág – nem tudjuk megismerni, ezáltal megérteni sem.

Egyáltalán nem ismerjük például Natasha hátterét, aki újra és újra frusztráló, Agnes pozíciójára ácsingózó, irigykedő és irigységet kelteni igyekvő karakterként tűnik fel, és akiről kiderül, hogy vele is megtörténhetett ugyan az, ami a főhőssel, csak ő nem ellenkezett. Azt, hogy miért nem, azt nem tudjuk meg.

A film több helyen is irodalmi hagyományokhoz nyúl: maga a főhös, Agnes nevének figyelemre méltó egybecsengése a szó egyik vélt jelentésével, a báránnyal úgy, mint áldozati bárány, szorosan kapcsolódhat a filmben többször visszatérő regénnyel, Nabokov Lolitájával, amelyben hasonlóképpen Victor filmjéhez, a forma és az elborzasztó tartalom erős ellentmondása a mérvadó, és habár a film él bizonyos klisékkel – mint például a kedves szomszédfiú bájos ideálja –, mégis eredeti nyelven, hatalmas adag humorral és bátorsággal tud szólni arról, ami kimondhatatlan.

A gyógyulás útját jelentheti szinte bármely hétköznapi apróság, egy kedves emberi gesztus, egy macska, vagy éppen egy bírósági tárgyalás, ahol a tanúként beidézett főhős életében először megpróbálhat nyilvánosan beszélni a vele történtekről, a bírákra zúdítva egy jó adag társadalomkritikát is.

A Bocs, kicsim az a fajta film, ami habár nem kínál megoldást az élet gondjaira, sokaknál mégis nagyon mélyre találhat, másoknak lehet, éppen a hiányosságai lesznek szembeötlőek. Így vagy úgy, Eva Victor okos rendező és nagyszerű színész, új filmje pedig mindenképp figyelemreméltó.

Bocs, kicsim (Sorry, Baby) - amerikai dráma, 103 perc. Rendező: Eva Victor. Forgatókönyvíró: Eva Victor. Zene: Rob Rusli. Szereplők: Lucas Hedges, Naomi Ackie, John Carroll Lynch, Eva Victor, Hettienne Park, Kelly McCormack, Louis Cancelmi. Bemutató: 2025.11.27. Forgalmazó: ADS Service. 16 éven aluliak számára nem ajánlott!

Fotók: ADS Service