Nick Hornby – az elmúlt huszonöt év egyik legnépszerűbb brit írója – első sikerét a futballszurkolói lét természetéről szóló Fever Pitch (Fociláz) című önéletrajzi ihletésű regénye hozta meg 1992-ben, amit a High Fidelity (Pop, csajok, satöbbi) című bestsellere követett. Mindkét műből, majd az 1998-as About a Boy (Egy fiúról) című regényéből is sikeres filmadaptáció készült. A Cicikrisztus (eredeti címe: NippleJesus) című előadás a Beszélgetés az angyallal (Speaking with the Angel) című antológiájában megjelent, azonos című novellájából született.
 
A főhős, Dave 38 éves, de nincs szakmája, képzettsége, a munkája pedig abból áll, hogy „az emberek jól érezzék magukat anélkül, hogy félnének a seggfejektől.” Ám egy nap kést rántanak rá a Casablanca klub előtt, és miután első rémületében csak úgy ösztönből lerúgja a támadóját, azon lendülettel felmond. Szerencséjére egy képgalériában épp szükség van egy testes fickóra, és amint Dave meglátja a rábízott kiállítási tárgyat, maga is rájön, miért őt szerződtették.

Egy – gyönyörű és szenvedő – Jézus-képet kell őriznie, amelyet pornográf újságokból kivágott többszáz mellbimbóból állítottak össze. Először megdöbben, aztán felháborodik, majd az alkotóval való találkozás után saját perspektívája nyílik a kortárs művészetre.

Dave valósággal beleszeret a Jézus-képbe annak alkotója, Martha iránti erős szimpátiája okán. 

A novella alapkérdése: mi a művészet? A szerző meglehetősen groteszk látószögből, humorral keresi erre a választ, párhuzamban a vallás, az osztálykülönbség és az emberi előítélet mibenlétével. Ki döntheti el, hogy mi számít művészetnek, és a vélemény kialakítását miként befolyásolja az egyén gazdasági és szociális helyzete, intellektusa? Hornby egy izomagyú kidobóember gondolkodását ütközteti a művészet elitizmusával, miként hat rá a kortárs művészet világa. 

Ficzere Béla a novella fiktív karakterének szinte fizikai megtestesülése. A minimum 190 centiméteres magassága adottság, de az már színészi talentumának köszönhető, ahogy narrációja fokról fokra feltárja a főhős személyiségét.

Dave nem különösebben művelt fickó, bár nem is buta, és a kortárs művészetet sem utasítja el élből, csak egyszerűbb azt számára csípőből értelmetlennek és provokatívnak minősíteni. A férfi zárkózott, magába forduló alkat, nem kérdez, a szabályokat betartva végzi a munkáját napról napra. Ám minél többet nézi a képet, minél több impulzus éri a látogatók részéről, annál többet töri a fejét a vallás és a művészet kapcsolatán.

Ficzere hitelesen építi fel a darab főhősében végbemenő belső változást, tárja fel a férfiben megszülető érzelmeket az alkotó és az alkotás iránt egészen odáig, hogy Dave már maga is érti azt, vajon a kép miért vált ki szélsőséges emóciókat másokból (például a műtárgyat egy látogató vallásos buzgalmában megrongálja). Hornby novellájának kulcsgondolata, hogy Krisztust látni a padlón meggyalázott arccal megdöbbentő, mert Jézus az Jézus, és nem számít, hogy miből készült a képmása. Hőse, a tanulatlan Dave saját tapasztalásai alapján, intellektuális síkon ismeri fel a vallás szentségét anélkül, hogy hinne.

Ficzere szórakoztatóan színes, laza előadásmódja – mintha minden egyes nézővel külön-külön folytatna magánbeszélgetést – pontosan hozza Dave figurájában Kemény István költő megfigyelését: „Aki próbált már kidobóembert meggyőzni bármiről, annak van fogalma arról, hogy igazából hol az értelmiség helye a társadalomban.” Ám könnyednek tűnő előadása ellenére a testbeszéde végig azt közvetíti – karjai leszorítása vagy összekulcsolása révén ereje szedálására –, hogy a hajdani kidobó bármikor képes használni fizikai erejét, ha az szükséges. És nem véletlenül hasonlítottam a Szeretünk Raymond című sorozat öcsi karakteréhez, mert Ficzere előadói fegyvere éppen annak a cinkos érzésnek a megteremtése, hogy „egyek vagyunk”, ahogy ezt tette a sitcom karaktere, Hofi Géza vagy ma Bödőcs Tibor humorista is. De ez az előadás véletlenül sem stand up, hanem igazi színház, gondolkodtatásra késztető monológ a művészet, kortárs művészet hatásáról, befogadásának korlátairól.