Ez a többség számos nevet viselhet – katarzis, kapcsolódás, emancipáció, humor – de lényegében a kultúra az a finom műszer amivel ki lehet fürkészni, és a művészet az a sufni, melyben szerelmünk rakétáit össze is tudjuk szerelni.

A fenti idealista, akár szirupos véleményvirágot szíves sóvárgással írom le, mivel teljesen tisztában vagyok vele hogy a rideg valóság előbb-utóbb úgy is a bokám köré fogja kulcsolni kezeit, és vissza fog rántani a földre – arra a földre, ami ez esetben a Dorottya Utca 6. szám alatt, a POP&ROLL art toilet mosdókomplexumának kirakata előtt található.

A kipukkanás hangja

A kortárs pop-art hajlamos félreismerni azt a helyet és időt, amiben éppen van. A zsáner folytatódó létezése a sűrűsödő anakronizmusok és befuccsolt identitáskísérletek árnyékában telik: a 60-as évek Lichtenstein-Warhol csúcsától számítva a közízlés, a nagybetűs „pop” radikálisan átt lett rendezve, a belőle nevelkedett irányzat pedig nem tartotta a lépést. A „pop” művészete sok szempontból mintha még most is a világháborúban győztes Amerika techno-optimista dőzsölését szeretné meglovagolni – megfeledkezve arról a fél évszázadról, ami időközben lepergett.

A posztmodern kor leszázalékolta a termelést, felpuhította a közérdeket és állampolgári identitást, atomizálta a kultúripart, és még gyermekágyában megfojtotta az amerikai álmot. A kánon, melynek viszonylatában a pop egyáltalán létre tudott jönni, maradéktalanul fel lett számolva – már az absztrakt expresszionizmussal vívott hosszú viszályból is kiveszett a tűz.

Ennek ismeretében aligha meglepő hogy az eredeti, derűlátó evangélium hűlt helyére a kultúrpiac egy sikamlós, mélyen számító cinizmust pumpált be: Jeff Koons és kortársai jóvoltából a pop-art manapság kevésbé a művészeti mezőny, és sokkal inkább a dilettáns, életunt gyűjtők és mecénások dollár-játszóháza – melynek értéke kizárólag anyagi (és nem szellemi) egységekben mérhető.

Az ős-források kiapadásával a pop – ami eleinte a hétköznapiság felavatására és a népszerűség mechanizmusainak megfejtésére törekedett – egyre inkább szorítkozik monumentális, olcsó kulcsrázogatásra. Minden egyre nagyobb, drágább, fényesebb és színesebb lesz. A művek kétségbeesett nyelvezete sok esetben már csak a tőkével ápolt parazitikus kapcsolaton keresztül dekódolható – nem képvisel saját minőséget.

Szó, ami szó – a pop egy történelmi jelentőségű rablás áldozata. A POP&ROLL szerepe ebben a lecsúszásban nem sokkal több, mint záró strófa: a vécé-galéria az az utolsó zsák januári konfetti, amit még sikerrel lehet a nyugati laikusok és bámészkodó turisták arcába fújni.

Az átverés eredményességéről gondoskodó vásári savant pedig nem más, mint Kiss Miklós. Az inoffenzív, cseppfolyós typefacek gazdájából sztárdesignerré avanzsált alkotó valóságos „self made man”-ként kormányozza saját márkáját: A Just Decoration címen futó projektről nem is lenne érdemes beszélni, ha egy kevésbé ismert brand állna mögötte.

Márka, identitás?

Szerzőben a megfejtés. Habár minden jel arra mutat, hogy Kiss Miklós egy hús-vér ember, munkájában szívesebben ölti magára a kissmiklos termék gúnyáját. Legyen grafika, tárgy vagy kiállítás, Kiss tevékenysége egy folyamatos koprodukció a valós személy és a mesterkélt piaci ego között: a tényleges Kiss Miklós fejében megszülető gondolatokat és döntéseket a kissmiklos márkatudat szűri meg és bírálja felül.

A pop kiöregedésén túl ez az egyenlőtlen viszony az, ami átszövi és gúzsba köti az eddigi életművet – mivel az üzleti logika elemi szinten összeférhetetlen a belülről származtatott, emberi művészettel. A túlzott márkaművelés kigyomlál minden vakmerőséget, kísérletezést és idioszinkrézist – bedeszkázza az egyén kifürkészhetetlen mélységeit, legyalulja az apró rögöket, megtöri a külvilággal folytatott cserét. Az eredmény egyfajta „anti-művészet”, melyben Kiss Miklós a természetes, kifejező alkotás helyett újabb és újabb „branding" néven futó mellébeszélési stratégiákhoz folyamodva bújik el a világ elől.

Már a 2011 óta futó Goldenroach projektben előkerül a kettős, kissé sánta közlésmód: a neves kiállítóterekbe „csempészett” csótányokkal Kiss egyfajta akadémikus szférán kívülről jövő, reziliens fenegyerekként pózol, de már ekkor is a jóval hatalmasabb és könyörtelenebb hierarchiájú kreatívipar nadrágszárán kísérelt felkapaszkodni.

Későbbi ötletek – mint a 2017-es „Just Decoration Graffiti” és a 2023-as „Emogram-invázió” – is megpróbálták megjátszani a kikacsintós gerilla-hangnemet, de kivitelezésükben nem voltak sokkal többek, mint mélységesen konformista reklámkampányok – a körvonalazódó kissmiklos arculat morzsáinak gondos hintése.

Hiszen Kiss Miklós tevékenysége kilép a művészet vagy design határaiból – egészen más szinteken mozog. Emberünk illusztris feltaláló: a világon senki másnak nem jutott volna eszébe az hogy az emoji szimpatikus tisztaságába aránytalan talpas betűket paszírozzon, de Kiss vizionárius érzéke nem csak létrehozta az Emogramot, hanem el is tudta adni. A csúnyácska smiley-átdolgozások azóta számos high-end márkával kollaboráltak, felbukkantak Szöulban és Csungkingban, és végül – szinte elkerülhetetlenül – NFT formában is piacra lettek dobva. Az expanzió legfurcsább példánya az Emogram-képeskönyv, melynek célja – valami egészen megmagyarázhatatlan okból – az, hogy fiatal, feltételezhetően kisiskolás gyermekeket vezessen be az élettelen kabalák világába.

Persze, az összes ilyen – bizonyos nyelvek szerint felelőtlen, vagy egyenesen ártalmas – húzás az üzletkötés csálé világában pusztán a „dörzsöltség” felelősséget nem vállaló szürke zónájába esik. Kiss Miklós valódi kraftja nem abban mutatkozik meg, hogy a ki-tudja-hol gyártott, veszélyes anyagokra nem tesztelt „PEE BOY” vinyl figura milyen történetet hordoz, hanem abban, hogy a figurát a POP&ROLL weboldalán nyolcvanötezer forintért tudja árusítani, és ezt a későbbiekben valaki esetlegesen meg is fogja venni.

A téves erkölcsű fogyasztói gyakorlatok mellé szorosan férkőzik a mitológia akaratos üldözése – illetve házon belüli leutánzása. Ezek a projektek sem különbek: nagy nevek és fogalmak bemondásával tolakodnak a legitimitás felé, de ahogy Duchamp vagy Banksy műveiről leemeljük a spektákulum fedelét és szembesülünk az alatta megbúvó – olykor szikrázó, de minimum következetes – ars poeticával, úgy Kiss Miklósnál ugyanezen a helyen dohos, ásító üresség fogad minket. Miért?

Specifikusan senkinek intézve

Csak annyiszor lehet leírni, hogy egy műtárgy tartalmatlan. A kissmiklos brand termékeinek érdekességét talán éppen az adja, hogy milyen ötletes retorikai eszközök segítségével kerülik el azt, hogy valamiről szólniuk kelljen.

A bajok fő forrása az írott szó: a márka a projektek mellé szuggesztív szöveges anyagokat társít, és ezek olyan makacsul kontextualizálják újra Kiss tevékenységét, hogy az egy csapásra savanyítja meg a szakmai értelmezés lehetőségeit, és a közvetlen befogadói élményt is.

A portfólió átlapozása vontatott, csalódásokban sűrű élmény: minden állomás, ami hagyományosan betekintést adhatna a művész inspirációiba, itt nem sokkal több mint kommersz, indifferens vakablak. A kiállítások, weboldalak és prospektusok rideg hangneme mintha nem is akarná, hogy tudomást vegyünk Kiss Miklós – az ember – létezéséről: a nyilvánosság egyszólamú kellékei vicsorgó hízelgéssel lapátolják ránk a kultúripar kliséit, és még nyomokban sem tartalmazzák a humán kontakt spontán, jóhiszemű mélységét. Beismerem, hogy a jelenség nem egyedülálló: bőven léteznek még aktorok, akik összetévesztik a médiát a közönséggel, a magyarázkodást a reflexióval.

Biztos láttunk már hasonlót: egy kiállítás vagy előadás keretében elhangzik egy szépen csengő, de reménytelenül gyengén definiált kérdés – pl.: „Hol húzódik a határ művészet és design között?” – majd a befogadóra van bízva, hogy ezzel a felhívással végérvényesen mit is kezd. Ha alkotóként a célunk az hogy a lehető legkevesebb szellemi munkával vessük a lehető legnagyobb hálót, akkor ez lesz a nyerő stratégia: a „gondolatébresztés” és „szabad értelmezhetőség” nagylelkű gesztusaival tökéletesen álcázni lehet önnön fogalmi hiányosságainkat. Senki nem fog zavarba esni egy olyan nézőponttól, amit nem nyilvánítottunk ki – senki nem marad ki a buliból.

Kiss Miklós tárgyai is hajlamosak távolról hivatkozni érdemi diskurzusokra, ám saját álláspontot már nem szívesen foglalnak. Ismét egymásnak feszül az alkotói és üzleti identitás: egyik oldalon áll a művészi jelentőség, a kitörés és elismertség iránti szükség – a másikon pedig a piac kockázatkerülő, jópofiskodó, rettegő taktikázása.

Ott van például a konceptualitás kérdése. Létezett egy idő amikor a világ piszoárjait, konzerves leveseit és preparált tigriscápáit ikonikus műtárgyakká tudta nemesíteni a köréjük épített gondolatiság. Ehhez képest a kissmiklos márkaentitás lapos szemiotikai tréfákat produkál – fantáziátlan formai menőzés, textúrák és méretek ódivatú, posztmodernista variálása – majd nagy elégedettséggel hivatkozik rá úgy, mint „konceptuális művészet”. A szókapcsolatban van annyi presztízs-érték hogy ki legyen ragadva, de az hogy valójában mit is jelent, a kiragadót nem nagyon érdekli.

Just Decoration 2.0

Nem szeretnék igazságtalan lenni, és nem vagyok a fatalizmus híve. A művészi életmű hosszú és komplex narratívájában mindig van hely és idő az újrafeltalálásra, a szakmai vétkek kiegyenesítésére. Ezért is viszonyultam eleinte felfüggesztett kíváncsisággal Kiss legújabb projektje felé, ami visszanyúl a „Just Decoration” szelíd mantrájához.

Nem ért örömteli meglepetésként, hogy a POP&ROLL tágas, fehér tereiben még mindig halmokban áll a szuperszemét. Színvonalas kivitelezésű, minőségi tárgyak hevernek fel s alá – sejtmag és intenció nélküli csupasz artefaktumok, melyek Emogram-tekintetükkel merednek a látogatóra. A szó-arcok jelenléte mostanra vált igazán fáradalmassá: jelenlegi funkciójában az Emogram nem több, mint szignó – termékcsaládra valló, ellenszenves stilisztikai zaj, melynek zúgásában elmosódnak az apróbb mozzanatok.

A „Just Decoration 2.0” címével sugallt szeriális természet és szintlépés sem igazán valósul meg. Sőt, inkább az ellenkezője történik: az emogramok újramelegítésén túl az a tény, hogy Kiss Miklós ennyi év távlatában még mindig a design és a művészet közötti határ „meghúzásával” pepecsel, inkább árulkodik szakmai tanácstalanságról, mint fejlődésről.

Ennek a diagnózisnak az egyik fele a téma kiválasztása, de a másik a kivitelezése. A design kontra művészet kérdése nem kifejezetten komplex, de a „Just Decoration” még így sincs felkészülve arra, hogy körbejárja. Szélesre nyitott, alkalmi fogalmakról van szó: egyedül a művész elszántsága és szókimondása szab határt annak, hogy hogyan szeretne velük zsonglőrködni. Kiss Miklós megoldása az, hogy a zsonglőrlabdákat a földön hagyja – hál’ istennek onnan úgy sem tudnak lepottyanni.

Pedig a különböző szférák találkozásának kapcsán bőven lennének működőképes megközelítések – hiszen a design/művészet dilemmája eleve (és első sorban) valahol a valóságban gyökeredzik. Nézzünk csak körül. A gazdaságpolitika pórázon tartja a kreatív önkifejezést; a tömeggyártás szétroncsolja a lokalitásokat; a művészeti intézmények felszínes médiatermékekké görbülnek. A magyar tervezők/alkotók mindennapjai a tőkecirógatás és az önmeghatározás közötti fárasztó táncról szólnak. Mindenkinek osztályrésze a kettősség és a bizonytalanság, és ilyen szempontból felettébb hasznos lenne egy elismert alkotói hang, ami fontolóra veszi az ezzel járó aggodalmakat és kihívásokat.

Sajnálatos tehát, hogy a Just Decoration 2.0 konyult vállvonással hátrál ki az aktualitásokból. A kiállítás ellenvetések nélkül simul bele a nyilvánosság privilegizált játékaiba: virító, megalkuvó gesztusokkal próbálja túlkiabálni a belső és külső valóságot. 

Vajon, ha elégszer írjuk le hogy valami „finoman ironikus”, akkor tényleg azzá válik? Vajon a nehéz témák – mint pl. az anyasággal járó szorongás vagy az ázsiai tigrisállományok kihalása – felszínes, performatív meglegyintése elég ahhoz, hogy a tárlatot érzékennyé tegye? Vajon a hét darab trendi „upcycled” váza képes ellensúlyozni azt a tonnányi Emogramos műanyag bizbaszt, ami a kínai és koreai gyártósorokon készült?

Sok kitsch semmiért

Tucatnyi kisebb-nagyobb projekt, fáradhatatlan munka, elszánt ötletelés, megrendelések, produkciók, kollaborációk, díjak, magazinok, dicsőító interjúk, itthoni és nemzetközi sikerek: mivé adódik ez össze? Mi az a vízió, amit Kiss Miklós végül a világ felé mutat? Létezik-e ilyen? Körbe lehet egyáltalán írni? Van, akit megérint? Van, akit elgondolkodtat?

A konstruktív, professzionális aggodalom hangnemében kérdezem: hol fogja végezni az az életmű, ami – személyes tapasztalatok és meggyőződések helyett – szinte kizárólag külső instrukciók és optikák alapján határozza meg saját magát? Mi lesz azzal az alkotói módszerrel, ami a belső kritika és elvi infrastruktúra szilárdságának hiányában ide-oda hajlong és kapkod, mert képtelen önmagára támaszkodni?

A kissmiklos márka ködös, félkész korpusz, melyből kimaradt a legfontosabb elem, a USP-k non plus ultrája, valami aminek a helyettesítésére tényleg senki más nem képes – ez az elem pedig Kiss Miklós lénye. A kemény és kelletlen szavak ellenére hiszem, hogy egy radikális önmegismerés, egy kreatív válság vagy szemléletváltás új, felbecsülhetetlen értékekre tudna fényt deríteni. Azt adná hozzá az alkotásokhoz, amit a szavak, szereplések és anyagiak földhözragadt logosza egy millió év alatt sem tudna rekreálni: egy lelket.

Fotók: Eszter Sarah