A vendégeket Vincze Bence, a folyóirat főszerkesztője üdvözölte, ismertetve a téli lapszám koncepcióját, ami a természet és művészet kapcsolata köré épül. Elmondása szerint mindig is nagy álma volt egy ökológiai témákkal foglalkozó lap kiadása, amely meg is valósult a 2025-öt záró számmal. Azt is elárulta, hogy mi áll majd a 2026-os első Életünk középpontjában, amely március 20-án fog megjelenni: „A színpad lesz az alap, de nem szigorúan vett színházi értelemben, hanem olyan térként, ahol a művészet történik, ahová a művész kiáll, ahová az emberek kiállnak az emberek fölé. (…) Számos olyan tartalom lesz, amely körüljárja ennek a színpadi felelősségnek a kérdését akár művészek, akár laikusok szemével.”

Vincze Bence köszöntését Kollár-Klemencz László akusztikus lakáskoncertje követte. A Dömörkapun élő énekesről és íróról a lapszám nagyinterjújában is sok izgalmas dolog olvasható a fővárosból vidékre költözést, az alkotás és munka egyensúlyát, illetve a kívülállóság magányát illetően. A Kistehén együttes Január című dala mellett a Kollár Klemencz Kamarazenekar számai (Egy ember szíve, Nem tudom merre megyek, Halálomat álmodtad az éjjel, Szikla szélén, Egy pillanatra, Hatalmas Emberek, Engedlek tovább) is elhangzottak. A meghitt hangulatot teremtő, érzelmekkel teli és dinamikus performansz dalszövegenként egyre inkább hangolt a kerekasztal-beszélgetésekre: a tenger fenekén síró kagylók, fák, felhők és a megcsodáló Isten képe, valamint a letisztult gitárjáték legalább egy lépéssel mindannyiunkat közelebb hozott a rajtunk kívüli létezőkhöz.

A rövid beszélgetések során Horváth Florenciától a lapszám összeállításába és a koncepció alakulásába nyerhettek betekintést az érdeklődők. Emellett megtudhattuk tőle, hogy a lapban megjelent verse (Bakony InterCity) egy szülővárosához, Celldömölkhöz és az ahhoz közel eső Szombathelyhez, az Életünk székhelyéhez kötődő írás.

Endrey-Nagy Ágostonnal, akitől több vers (Assisi Szent Ferenc őszinteséget fogad, Assisi Szent Ferenc elhivatása Zámolyi-víztározó partján, A repülésről, A meztelen istenekről) is megjelent a lapszámban, arról folyt a beszélgetés, hogy miben állhat a természet és művészet viszonyának tétje.

Az építészettől kezdve a zenén át az irodalomig több művészeti ágat érintve a gyermekkorunkhoz való visszatérést és önmagunk megismerését helyezte végül a középpontba a csoport.

Emellett arról is szó esett, mekkora mértékben elidegenedett az ember a természettől: nem merünk kifeküdni a rétre, és nincs időnk rácsodálkozni mindarra, ami körbevesz bennünket. A negyedórányi beszélgetés végén arról is szó esett, mi mindent adhatunk mi, emberek a művészetünkkel a természetnek, és megfogalmazódott a résztvevőkben, hogy tulajdonképpen mindent, amit adhatunk, valamelyest önmagunknak is adjuk.

Az utolsó kiscsoportos beszélgetés során Mechiat Zinával, a lapszámban megjelenő Camino Espiritual szerzőjével a résztvevők megosztották egymással az első asszociációt, amely eszükbe jutott a természet kapcsán: felszabadulás, fraktálok, ősi otthonérzet ‒ efféle fogalmak köré épült fel a társalgás.

Mechiat kiemelte, hogy emberként fontos megújulnunk a nonhumán felé irányuló viszonyulásmódunkban, és el kell fogadnunk, hogy az állatok és növények számos jellemvonása kívül esik az emberi percepcióinkon.

Ezt követően a vidéki élet felszabadító szegmenseiről, majd „a tenger átöleléséről” beszélt. Az utolsó körös beszélgetések minden csoportnál jóval meghaladták a beütemezett tizenöt perces keretet, a résztvevők mind érdeklődéssel és lelkesedéssel hallgatták mások élményeit, majd számoltak be sajátjaikról.

A teltházas esemény formális részét követően is tovább folytatódott a kötetlen beszélgetés, a lapszám megjelenő szerzői sokaknak dedikáltak, a megkapó atmoszférában pedig több résztvevő is az elmúlt évszázadok irodalmi szalonjainak hangulatát vélte felfedezni.

Fotók: Balsay Dorina