Köztudott, hogy lakhatási válságban élünk. Úgy gondolom, ez a kifejezés nem pontos, hiszen lakni a legtöbben azért lakunk valahol. Kivéve hajléktalan honfitársainkat, akik az ország népességének kb. 0,001%-át adják (pontos adat nincsen, becsült értékből számoltam). Mit panaszkodunk? A nagy többségnél van fürdőszoba, vécé, melegvíz, fűtés. Elviszi a fizetésed felét az albi? Nehéz elköltözni a szülői házból? Áthallatszik a szomszéd? Nincs minden gyereknek saját szobája? Nem fér el a babakocsi, a bicikli, a karácsonyfa? Penészedik a sarok? Áztat a szomszéd? Áthallatszik a szomszéd? Ugyan már, ne panaszkodj!

Válság mégis van, lakozási válság. Mi a különbség?

A lakozás a lakhatás kulturális, szellemi dimenziója. Életmód, életminőség, élettér. A lakozás nem csak a lakással van összefüggésben, ennél tágabb kontextusban értelmezendő. Része az ország, a város, a városrész, a közlekedés, a közszolgáltatások, a lakóközösség, a közterek és persze a saját használatú ingatlan is udvarostól, fészerestül. A lakozás minősége hatással van az egyén életére és ezáltal az embereknek a közösségben végzett munkájára is.

Konkrét gazdasági hasznot lehetne realizálni, hogyha biztosítjuk a megfelelő lakozási lehetőségeket. De milyen esélyei vannak jelenleg egy építésznek a praxisán belül a lakozásról gondolkozni? Rendkívül csekély.

Lakóház tervezésénél közvetlen kapcsolatba kerülhetünk a megbízó családdal (itt most bármilyen formáció, ami családként határozza meg magát). Legjobb esetben az építész alaposan feltérképezi a megbízó életmódját, igényeit, lehetőségeit. Már itt rengeteg kényszerrel találkozik: valószínűleg adott a telek, érzékeny a büdzsé és megcsontosodott az elképzelés. A vágyak jellemzően másfélszer, vagy kétszer haladják meg a lehetőségeket, és szembesítés után inkább sértődés, mint belátás következik. Mégis, ebben az esetben van a legnagyobb mozgástér, amennyiben az építész képes és hajlandó beleölni a plusz energiát. Egyre kevesebb az ilyen típusú megbízás. Ritkaság, amikor találkozik a pénz, a szakértelem és az akarat. Nem azért, mert olyan megfizethetetlen lenne egy építész, csak lakozási válság van. Az építész pont a jobb lakozáshoz tudna hozzásegíteni, amely viszont megfoghatatlan, ismeretlen, anyagtalan dolog. A drága csempe, a dizájnos szaniter, a hombárnyi nappali az, amit a jelenlegi keretek között a megbízó értelmezni tud. Erre megy el a plusz pénz. 

Még ne szakadjunk el a családi házaktól. Sok a felújítás, a bővítés, az átépítés is. Ezekben az esetekben az építésznek még kisebb a szerepe, sokszor csak egy pecsétes papírt várnak tőle (ha egyáltalán), lehetőleg fillérekért. Hozzáadott értéket nem kérnek. Mindent a megrendelő intéz. Itt most ki kell térnem arra, hogy nincsen ezzel feltétlenül probléma, az építészt nem úgy kell elképzelni, mint a Legfőbb Szaktekintélyt, aki mindent megszakért, csak semmi spontán egyénieskedés, még a széket is ő választja az IKEA-ban, és évente egyszer eljön ellenőrizni, hogy megfelelő mélységben van-e betolva. Azt is károsnak tartom, hogy minden teraszbeépítés mellé építészt állítunk. Akad még műszaki érzék, kompetens kivitelező. Persze sokszor ezeknek csak az illúziója van meg, de ki vagyok én, hogy leleplezzem az emberek öncsalásait. Itt még mindig megvan az egyén (vélt) szabadsága, hogy döntsön.

Sok családi házat, ikerházat nem magánmegrendelők, hanem beruházók építenek. Ezek tervei mind elképesztően nyomott áron készülnek, ami úgy lehetséges, hogy a tervezői jogosultsággal rendelkező megbízott (nem írok építészt, érdemtelen lenne) előveszi a fiókból az előző ugyanilyen háznak a tervét, és kicsit „beszabja” a telekre. Kész is a zacskós terv. (Ugyanitt nézzük meg a Kincsem Lakópark és a Szilas Liget beépítési terveit.) Ez a típus átmenetet képez a lakástervezés felé, amelyet minden esetben beruházó rendel meg. A beruházó pedig fütyül a lakhatásra. Nem lakóknak, hanem vevőknek épít.

A lakás csak egy tárgy. A legdrágább, amit egy átlagos állampolgár valaha megszerezhet. Annyira drága, hogy egymaga nem is biztos, hogy meg tudja szerezni. Mindenesetre egész álló életében dolgozik érte, és dolgoztak érte a szülei és az ő szüleik is. Tegyük fel, hogy egyben van az önerő, sínen a hitel, vágyaink és lehetőségeink csillagai szerencsésen együttállnak, már csak a lakást kell megtalálni. És lakást fogunk is találni. De mi a helyzet a lakozással?

A II. világháború után óriási lakáshiány volt jellemző a városokban. Egyrészt a háborús pusztítás miatt, másrészt felpörgött az urbanizáció. A lakótelepek építésével nagyjából nyolcszázezer új lakás létesült 15-20 év alatt. Az Újpalotai lakótelepre mintegy hatvanezer új lakos költözött a ’70-es években. Ezeket a lakótelepeket fehér köpenyes építészek (és szakágiak) tervezték egy tervezővállalat elefántcsonttornyában. Azóta eltelt ötven év, összegyűlt rengeteg tapasztalat. Sok jót és sok rosszat lehet mondani ezekről a lakótelepekről. Ami viszont kétségtelen, hogy a tervezők alaposan végiggondolták a komplett városrészeket és azok kapcsolatait városi és kerületi szinten is, illetve felhasználták az akkor legkorszerűbb urbanisztikai tudást. Ezzel szemben mi történik most? 

A városépítészeti elképzeléseket többszintű, egymásra épülő szabályozásban fektetik le. Mit látunk, elégségesek ezek a szabályok? Tapasztalataim szerint nem. OTÉKA és szabterv alakú, minimális életfeltételeket kínáló falanszterek nőnek ki mindenhol, ahol csak talpalatnyi föld akad. Elvi szinten lennének további szabályozási eszközök. Vegyük például a tervtanács intézményét. A szerepét láthatóan nem tölti be. Tapasztalatom szerint a minőséget ugyan nem biztosítja, ellenben erőfitogtatásra és egymás megalázására rendkívül alkalmas. Ráadásul egy kiemelő rendelettel még ezt a jól-rosszul működő, de legalább létező szabályozási rendszert is át lehet lépni. Ezekben az új társasházakban, lakótelepekben, városrészekben semmilyen gondolat nincsen a lakozásról. Se jó, se rossz. Az építésznek annyi mozgástere maradt, hogy a lakások többsége nagyjából berendezhető legyen, és minél kevesebb holt tér maradjon az amúgy is nyomott négyzetmétereken.

A beruházó mellett az építész sem gondol semmit arról, hogy ki a láthatatlan megrendelő, akiről végeredményben az egésznek szólnia kellene. Két lényeges attribútum van: a szobák száma, és a félreértett, szűken értelmezett lokáció, ami a városon belüli elhelyezkedést jelenti. Ez az új típusú lakótelep-építés a lakásínséget kezeli, a lakozási válságot mélyíti.

Egyébként biztos sokan szeretnek ezeken a helyeken lakni. Én is eldöntöttem például, hogy megszeretem a kecskesajtot, mert olyan sok ember nem tévedhet. Meg is szerettem. De az is megtörtént, hogy nemrég rájöttem, két számmal kisebb, és sokkal keskenyebb cipőket hordok, mint amekkora a lábam. Korábban azt tanultam meg, hogy egy cipőnek „fognia” kell, és hogy a 40-es vagy a 41-es cipők jók rám. Csodálkoztam, hogy az irodába beérve első dolgom volt levenni a lábbeliket, és hiába vásároltam újabbnál újabbakat, mindig maradt valami kellemetlen érzésem. Mióta láb alakú, 42/43-as cipőket hordok, amelyek a többségnek ormótlannak és furcsának tűnnek, sokkal szabadabbnak érzem magam. Az lenne az első lépés, hogy a lakhatás szempontjából is megértsük ugyanezt.

Milyen mintáink vannak a lakozásra? Ha vannak is, működnek még ma? A lakás erkölcsi avulása szélsebes, talán a leggyorsabb az összes funkció közül. Nézzük a száz-százhúsz éves, polgári lakásokat. A korabeli életmódot kiszolgáló terek ma nem alkalmasak ugyanerre, de már ötven éve sem voltak azok. Nincsen szükség se konyhából nyíló cselédszobára, se hallra, ellenben fürdőszobára igen. A kockaházakat rendre átalakítják, mivel a nappali-központú elképzeléseinknek nem felel meg. Mi huszonöt évvel ezelőtt „gyerekszoba-gyerekek” voltunk, a mi gyerekeink már a „nappali-gyerekek”. A ’90-es években épült kétgenerációs emeletes kockák sem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket: a fiatalok elmentek. Ha nem maguktól, hát elüldözték őket a lent lakók. Olyan evidenciának látszó, illékony dolgokat öntünk betonba, mint az életmódunk és a társadalmunk működése. Húsz évvel ezelőtt, a betárcsázós internet korában más volt a számítógép helye és szerepe, mint most, a remote munkaállomások idején. De lehet egyáltalán sztenderdizálni? Nem lehet. Ahányan vagyunk, annyiféle módon lakozunk. A lakáskínálat mégis ijesztően egyforma, a különbség kizárólag a szobák számából adódik. Ezek a lakótelepek munkaerőnek kínálnak szállást, nem pedig lakozási lehetőséget az embereknek.

Olvasva a Szilas Ligethez készült előzetes vizsgálat című tanulmányt, a beruházás a szuburbanizáció káros hatásait szeretné visszafordítani azzal, hogy megfizethetőnek mondott városi lakhatást kínál. Miért mennek az emberek az agglomerációba? Egyrészt az árak miatt, másrészt a kert miatt. A célközönség (elvileg) a gyerekes családok (lennének), márpedig az utóbbi számukra egy nagyon fontos attribútum. Hány négyzetméter zöldfelület fog jutni itt egy lakosra (és most hagyjuk a gyeprácsos felszíni parkolót)? Szívesen kiszámolnám, ha lennének adataim. A szocialista lakótelepeknél ez kötelezően 14-20 m2 között volt. Itt érzésre a fele sem fog teljesülni. Nem baj, mondaná a tanulmány, hogyha egy tanulmány tudna válaszolni, mindenki kap erkélyt. Az erkély a legnagyobb porhintés. Mit csinál bárki egy erkélyen, ahová százötven szempár lát be, és a fél ház hallja az ott elhangzó szavakat? Talán kertészkedik, húst füstöl a smokerben, labdázik a gyerekkel, iszogat a barátaival? Egyik sem. Legfeljebb kiül cigizni, kiteregeti a ruhát, biciklit tárol.

Miért csináljuk mégis ezt, amikor tudjuk, hogy egészen másképpen kellene? Tényleg új lakásokra van szükség, miközben csökken Budapest lakossága? A lakás árucikk, de nem is olyan régóta az. Csak a 2000-es évek elején vált jövedelmezővé lakásba fektetni, amire a 2015-ös rövidtávú lakáskiadási-bumm (Airbnb) rátett egy lapáttal. A lakások már nem lakozásra valók.

Mióta ezt az esszét írom, azon gondolkodom, hogy ha én lennék az a láthatatlan megrendelő, vajon milyen lakást, társasházat terveznék magamnak? Nincsenek egyszerű válaszaim. Inkább kérdéseim vannak. Nekem kell alkalmazkodnom vagy a térnek? Mit tartok értéknek egy lakóházban? Mennyi időre tervezek? Mi lesz a házammal, hogyha velem együtt elavul? Hogyan élek, és miért élek úgy? Ezzel szemben hogyan szeretnék élni? Számtalan más kérdéssel együtt örömmel feltenném ezeket újra, egy valós projekt keretein belül. Aztán újra. És újra. Kipróbálnám mindig más válaszokkal. Mások is kipróbálnák, aztán jókat vitatkozhatnánk. Utópia ez, vagy tényleg megtörténhet? Arról, hogy a remény nálam kifogyott-e végleg, az utolsó részben fogok beszélni.

Illusztrációk: Gallyas Luca Lídia

Külön köszönet Mánya Kristófnak.