Kezdetben volt a hit. 

Hogy magunkról, magyarokról beszéljek, először a pogány hit, majd alig több, mint ezer éve (csak egy szempillantás az emberiség történetében) a sámánokat papokra cseréltük, a csodaszarvast bibliai tanításokra, a sátrakat kőtemplomokra. De a hit szerepe ugyanaz maradt. Erkölcsi iránytű és viselkedési kódex a népnek, társadalmi kohéziót elősegítő erő. A vallási rítusok a kisközösségek összetartását segítik, és az élet kitüntetett pontjait ünneplik. Sőt, a vallás nemzetek feletti összetartozást is kifejez. Elég felidéznünk azt, hogy a kereszténység felvételével Szent István elkötelezte magát a nyugat-európai kultúra mellett. A hit tanításainak segítségével a világ a maga teljességében megmagyarázható, a születéstől a halálig, és azon túl is. Intézménye az egyház, és elöljáróinak kezében hatalom összpontosul. A gép forog, a keresztesek Jézus nevében térítenek, gyilkolnak, az alkotó fogja a fejét. Már ha van neki.

Aztán a 17. században (alig négyszáz éve) megérkezett a világunkba a modern természettudomány. Rohamtempóban magyarázta meg egyik jelenséget a másik után, amiket korábban isteni eredetűnek tartottunk. Az epilepsziást nem az ördög szállta meg, égdörgéskor nem Szent Péter görgeti odafent a hordókat. A tudományos magyarázatok sokkal bonyolultabbak, ám tényszerűbbek. Az elmúlt száz évben (nem volt olyan régen, az olvasók nagyszülei, vagy dédszülei akkor születtek) a világunk még ennél is nagyobbat változott. A dédszüleim még bálban ismerkedtek meg egymással és a faluból választottak párt maguknak, ma pedig a világ túlfeléről, az internet közvetítésével importálhatjuk szerelmünket, aki egy olcsó, kereskedelmi repülőjáraton érkezik. Szédítő változás ez az emberállatnak, akik vagyunk.

Nem csoda, hogy a tudomány képtelen volt leváltani a hitet. Egyrészt korántsem olyan egyszerű, teljes, légmentesen zárt világmagyarázatot kínál, másrészt az embert érintő esszenciális kérdésekre a mai napig képtelen választ adni: kik vagyunk, honnan jöttünk, mi lesz velünk a halál után, és mi értelme van a létezésünknek.

Harmadrészt belső visszaélések is történtek, szándékos és szándékolatlan tévedések, amik gyengítették a pozícióját. Azt elérte, hogy az egyház hegemóniája jelentősen csökkent, és az egyének egyre-másra fordultak el a vallástól. Pedig nem adta könnyen magát. Galileo Galilei és Giordano Bruno tudna mesélni.

Mindenesetre itt maradtunk egy olyan világban, amit a tudomány varázstalanított, de a lelkünkben hagyott űrt nem tudta kitölteni. Semmi gond, helyette érkezett a tudatipar. Jött Edward Bernays, és hozta magával a propagandát, a PR-t és a reklámokat. Lecseréltük a papjainkat politikusokra és influenszerekre, a Bibliánkat pedig életmódmagazinokra. A tömegmédiumok, mint a rádió és a televízió remek eszközöket biztosítottak az új papság számára. 

Az emberek azonban nagyobb részt továbbra is a valóságban jártak-keltek, a tudomány fellegvárában (iskola) töltött idő után kártyáztak, fociztak, videojátékoztak. Munka után pedig üldözték a purdékat a fürdőszobáig, amíg aztán be nem estek az ágyba. A 2000-es évek elején a Story magazinban színészek és énekesek szaftos magánéletén lehetett csámcsogni. Jimmy szelleme heti rendszerességgel üzent. 2006-ban bekötötték hozzánk az ADSL internetet, onnantól kezdve egyre kevesebbet kellett a nehezen kereshető papíralapú formátumokra hagyatkozni. Majd az internet beköltözött a zsebünkbe. Ez velem 2011-ben esett meg. 

Emlékszem milyen furcsa volt, amikor 2015-ben egy olyan helyen építőtáboroztunk, ahol nem volt térerő. Az újonnan érkezőktől tudakolóztunk, hányan vannak a Keleti pályaudvaron, elindult-e már a vonatközlekedés. Esténként arról beszélgettünk, mit kellene gondolnunk erről a kétségkívül ijesztő jelenségről. 2018-ban a regnáló FIDESZ-KDNP pártszövetség újból kétharmados többséggel nyert választást, kampányában mintaszerűen felhasználva a migrációs válság ügyét. Ha a kormány nem véd meg bennünket, akkor idejönnek a migránsok, és megeszik az asszonyainkat, a lányainkat, a munkánkat és a pénzünket. Megeszik az isteneinket. Két évvel korábban, 2016-ban az Oxford-szótár az év szavának választotta a “posztigazság” kifejezést.

Posztigazság

mn.

Olyan helyzetet leíró jelző, mikor a tárgyilagos tények kevésbé hatnak a közvéleményre, mint az érzelmeken, személyes hiten alapuló érvek.

Tíz évvel később a módszer még mindig ugyanaz. Miután az internet korában felnőtt fiatalság elfoglalta helyét a digitális térben (én tizenkét éves korom óta használok internetet, de az ADSL bevezetésekor születettek is huszonkét évesek), a szüleim is megérkeztek ugyanoda. Hogy a technológia használatára mennyire vannak felkészülve, azt mindenki döntse el maga, de emlékezzen arra, amikor a legutóbb segített elektronikus vonatjegyet venni egy ötvenes családtagjának. A nyolcvan feletti nagyszüleim pedig eljutottak abba az egészségügyi állapotba, hogy a napi gyógyszer beszedését már nem lehet rájuk bízni, és a televízió elől elmozdulni sem tudnak. Mozgóurnát kérnek. Ők már sajnos nem járnak köztünk itt kint, a fizikai világban, de még ha köztünk is járnának, lehet, hogy akkor sem hinnének a szemüknek, fülüknek, hanem csak annak, amit a televízióban mondanak. Egyébként még lehet, hogy jól is tennék, szubjektív érzékelésünk sokszor megcsal, legalább annyira sokszor, mint a hírek felszínre felúszó gyorsigazságai. Az övék mellett a mi életünk is virtualizálódik. A munka átalakul, a szolgáltatások, és azon belül a virtuális szolgáltatások aránya nő. Ebbe a környezetbe tört be az AI az elmúlt években. Videós és képi tartalmai hamis hitelt adnak a valóságtól teljesen elszakadt szólamoknak.

Nem kell feltétlenül a politikára gondolnunk. A propaganda eszközei univerzálisak. Hiszünk multivitaminban, táplálkozási szokásokban, gyereknevelési elvekben, samponokban, laposföldben. Az egész életünk olyan, mint egy véget nem érő banki csalás. Egy folyamatos streamelés, egy állandóan elérhető előadás. Nincs hova menekülnünk. Itt élünk egy posztvalóságban, ahol sokan a létfenntartásért küzdenek, és ebben a küzdelemben nincsenek már érzelmek sem. Ezen a tíz méternyi helyen Jó és Gonosz között.

Miért mondtam el mindezt, és hogy van ez összefüggésben egy budapesti beruházással, vagy a lakozási válsággal?

Úgy, hogy a szakmai kontroll megkérdőjelezése, a hatóerőnkbe vetett hit is óriási csorbát szenvedett, utat engedve ezzel bármilyen önkényes ámokfutásnak. A valódi vitát lesöpri az asztalról a hit és a tudomány helyére befurakodott új képződmény, a propaganda. Nincsenek érveink, nincsen értékválasztás, félelem van és sunnyogás. 

Végezetül nem tudok mást mondani, csak a megküzdési stratégiám közül néhányat megosztani. Legelőször a belátást, hogy minden igyekezetem ellenére mégis mennyire kiszolgáltatott és sérülékeny vagyok. Múltkor is megvásároltam azt a terméket, pedig nem volt rá szükségem, elhittem a hírt, pedig nem úgy volt igaz, és a képernyőidőm is túl sok. Hallgattam például egy szakmai műsort a Zenit Corso-ról, és a beszélgetés résztvevői elmondták, hogy minden szörnyű ebben a projektben, de jó, jó, legalább az utat megcsinálták előtte. Itt megszakítottam a tartalomfogyasztást, és helyette folytattam ezt az írást. Azt, ami vállalhatatlan, mindenestül el akarom utasítani. Nem validálhatom azzal, hogy legalább kiskanál helyett szikével metszették ki a szívem. Csökkentem a hatókörét. Elszigetelem. Helyette azzal foglalkozom, amit építőnek tartok. Mindez közel lehetetlen. De ha sokan vagyunk, együtt nem reménytelen.

Illusztrációk: Gallyas Luca Lídia

Külön köszönet Mánya Kristófnak.