A műalkotások egy történetet mesélnek el, melyek így játékra hívják el a megfigyelőt. 1981-ben az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium, illetve Keszthely város tanácsa országos pályázatot hirdetett meg Keszthely városközpontjának a felújítására. A 18. sorszámot kapott pályamű rendhagyó módon egy 80 fős csapat munkája volt. A bizottság e komplex tervet negatívan ítélte meg, és “igen kevés használható megoldást” talált benne. A gyakorlati megközelítést nélkülöző pályaművel kapcsolatban nem tévedtek nagyot, hiszen az ötletgazdáknak, Gyarmathy Katalinnak, Ekler Dezsőnek, Nagy Bálint, Pikler Katalinnak és Rajk Lászlónak éppen az volt a céljuk, hogy a hazai építész-társadalom fantáziáját mozgassák meg vele.

E demonstratív lépésnek szociológiai és politikai színezete is volt, hiszen olyan kérdéseket feszegetett, amik az építész, mint alkotó vagy általában véve az ember helyét keresik a társadalmon belül. Ki kell-e szolgálni a gazdasági és politikai igényeket, forradalmian kell fellépnie vagy éppen “mihasznává”, “l’art pour l’art” -á kell válnia az épületek tervezésének? Lehet-e ezek között a motivációk között kompromisszumra jutni, vagy el kell köteleznünk magunkat egyetlen koncepciónak? Ez arra a végső kérdésre vezethető vissza, amit a tárlat emblémájaként működő színes kép is hirdet: milyen térben mozog az építész, papíron vagy a newtoni térben létezik alkotása. A műalkotás szürrealista elemeket tartalmaz, és így különböző perspektívák összeolvasztásával játszik. Megjelenik rajta egy felülnézetből ábrázolt város tervrajza, pepita mintázat, és az egészet körülvevő fal(?) vagy keret, ahonnan színes fények lövellnek a kép középpontja felé.

A kiállítás részét képezik a projektben részvevő építészek személyes írásai, gondolatai. Ez a demonstratív véleménynyilvánítás mellett egy újabb horizontot nyit meg előttünk, amikben az egyéni indíttatások mutatkoznak. Megismerhetjük Gyarmathy Katalin, Rajk László és Nagy Bálint benyomásait a történtekről. A szövegek visszaröpítenek bennünket egy távoli világba, ahol más korok más álmai igyekeztek megvalósulni. A részvevők akaratunkon kívül részesei voltak egy olyan rendszernek, ami a végtelenségig feszítette az emberi egzisztencia és tűrőképesség határait.

Az államszocialista rendszerek (és nem csak) racionalizált várostervezése szembement az alapvető emberi igények kielégítésének a lehetőségével. Ha végig megyünk egy régi vagy egy új tipusú lakóparkon, a jelenünk nyomorával találkozhatunk: a magánnyal. A hatalmas betontömböket meg lehet tölteni élettel, hiszen alkalmazkodóképességünk szinte végtelen, de nem tudjuk saját életünk részeként felfogni. Nem mi építettük, nem mi gyűjtöttük hozzá az alapanyagot, és nem a mi fejünkben született meg annak a gondolata, hogy fel kell építeni.

A projekt résztvevőivel egy évvel később Konrád György készített interjúsorozatot. A beszélgetésből jól kivehető, hogy a szcéna tagjait milyen kérdések foglalkoztatták szakmájukkal kapcsolatban. Ebből világossá válik, hogy a pályamű nem pusztán műalkotás és kritikus véleménynyilvánítás a pusztán racionalitáson nyugvó várostervezési szemlélettel szemben, hanem ars poetica is. A kiállítás értelmezési lehetőségeinek e sokrétűsége labirintusba csalogatja a megfigyelő fantáziáját, amit felfoghatunk játékként vagy elvethetjük, mint “felesleges időpocsékolást”.