A szerző az Okapi Press gondozásában megjelent ÉG című gyűjteményes kötete egyszerre lezárás és átmenet: a magyar nyelvű életmű rituális elengedése, miközben Mátyás Dunajcsik, a németül és angolul évek óta publikáló poliglott költő már egy másfajta, performatívabb alkotói korszakában létezik. A Simon Márton által alapított mikrokiadónál megjelent ÉG bemutatója egy shibari-performansszal indult, amit Dunajcsik érzékletesen így foglal össze: „ez volt a saját temetésem”.

Az október 31-én, a Pikszis pincetermében megvalósult esemény egészen bensőséges hangulatú volt, köszönhetően a kevesebb nézőt befogadni képes térnek, amely – ha már a szerző temetést említett – akár egy középkori cellát vagy kriptát is megjeleníthetett laza asszociációval. A falak nyers téglaborítása, a fény- és hangtechnika csak tovább fokozta a már-már misztikus légkört. Az estről pedig annak is bőven volt mit hazavinnie, aki nem ismerte behatóan a Telep-csoport és a magyar középnemzedék meghatározó alakjának életművét. Az önkötözéses-függesztéses shibari-előadás a szerző által komponált és előadott szerzeményekkel kiegészítve szavakkal nehezen leírható élménycsomag, ami talán nem is akkora ellentmondás, mint amilyennek Dunajcsik életművével párhuzamba állítva tűnhet. A zenét, éneket és – az itthoni közegben a költészethez ritkán társított – fizikai színházat ötvöző performansz váratlan azoknak a befogadóknak, akik a kortárs underground szcénát csak ritkán vagy egyáltalán nem látogatják. Ebből a mély megérintettségből és az új, „punk Dunajcsik-éra” által kiváltott érdeklődésből született ez a nagyinterjú.

*

PRAE.HU: Aki követ téged Instagramon, vagy részt vett külföldi felolvasásaidon, azoknak már ismerős lehet ez a performatív irány, de itthon bőven különlegességnek, akár kockázatosnak is (?) számít egy főként a BDSM szcénából ismerős gyakorlattal ötvözött kötetbemutató. Mi volt az oka annak, hogy ezen a módon akartad bemutatni a kötetet?

A könyv befejezése és megjelenése közt rengeteg év telt el, ami azt is jelenti, hogy az én életem és művészi érdeklődésem is teljesen máshol van már ma, mint amikor összeállítottam. Így az volt a kérdés, hogyan tudok olyan módot találni a bemutatására, megünneplésére és kvázi rituális megszülésére, ami a mostani énem számára is izgalmas és tartalommal teli. Mivel az utóbbi években elég intenzíven foglalkoztam shibarival és azzal, hogyan és miként tud ez performatív keretekben a más művészeti tevékenységeimmel összefüggeni, logikus volt, hogy ezt a formát adjam neki.

Ráadásul a könyv megjelenésének két különböző szintje van: az egyik a konkrét szövegeké, amik benne vannak, de emellett ez a kötet a magyar nyelvű életművemnek a lezárása is. Nagyon ritkán adódik olyan alkalom az életben, hogy az ember megrendezheti a saját temetését, de ez éppen ilyen volt.

Ahogy elkezdtem gondolkodni, mit és hogyan lehetne ezzel csinálni, rájöttem, hogy öt könyvem van magyarul, öt pedig angolul és németül, már az emigrációs időkből. Így adta magát, hogy egy, a pentagram öt csúcsát alapul vevő ritualisztikus rendszerben gondolkozzak, amiben az idegen nyelvű könyveim fokozatosan elfedik a magyar nyelven megjelenteket. Az önfüggesztés pedig nyilván remekül illett az ÉG koncepciójához, hiszen a levegőben lógó köteteket szimbolikusan az égből szedem le. A performansz végére kialakult varázskört az teszi teljessé, hogy magamat is felhúzom az égbe és onnan hozom le ezt az utolsó könyvet.

Ez volt a háttere a dolognak, amit egy egyszeri és megismételhetetlen eseményként akartam megvalósítani. Egy olyan performanszként, aminek egyedül ott és akkor van értelme, ami nem lefordítható más nyelvre, hiszen ezeket a verseket nem sok értelme van idegen nyelvekre lefordítani. Az egész nyilván azoknak mondott a legtöbbet, akik valamennyire tisztában voltak az én háttértörténetemmel és a magyar irodalomban játszott szerepemmel, és egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy működni fog.

Szerencsére az előadást követő beszélgetés során Simon Marcitól megkaptam a lehető legjobb visszajelzést, amikor azt mondta, hogy ugyan fogalma sem volt, mire számítson, de végül mégis végig az volt az érzése, hogy pontosan tudja, mi történik és miért. Ami azért is nagyon pozitív, mert ezek szerint egy olyan befogadó számára is működött a dolog, akinek nincsen különösebben szoros kapcsolata a shibari-hagyománnyal és a hozzá kapcsolódó konnotációkkal.

A japán shibari-művészet által inspirált (ön)kötözés gyakorlatában pont az a szép, hogy bár szexuális töltetű, BDSM praxisként indult, már a kezdetektől volt egy nagyon erős esztétikai aspektusa és nem kizárólag a fizikai élményről szólt. Ezzel a technikával rendkívül izgalmas formációkba lehet rendezni az emberi testet, és hogy ezt mennyire töltöd meg szexualitással vagy sem, az teljes mértékben rajtad (és a partnereden) múlik. Ez egy önmagában is működő mozgás- és gesztusrendszer, amit az ÉG bemutatóján egy teljesen másfajta történet elbeszélésére használtam fel. Ehhez jöttek a könyvek, a szövegek, az előre felvett zene, ami felvételről ment közben. Az is fontos volt, hogyha már retrospektív, összefoglaló-lezáró jellegű előadást csinálok, akkor a mostani fő hangszerem, a basszusgitár mellett azok a hangszerek is megszólaljanak, amiket régebben használtam, például a langspil, az izlandi népi hangszer, amivel sok éven át foglalkoztam.

Kívülről tekinthető ez kockázatos vállalkozásnak, hogy irodalmi könyvbemutatóként ilyesmit csinálok, de úgy, hogy én Magyarországra már csak önmagam kísérteteként látogatok vissza, igazából semmi veszítenivalóm nem volt. Adódott ez a lehetőség, hogy egy teljesen agyament ötletet élőben kipróbáljak, és a legrosszabb, ami történhetett, az az, hogy a nézők azzal mennek haza, hogy „a Dunajcsik teljesen megőrült Berlinben”. Vagyis cseppet sem volt olyan kockázatos vállalkozás, mint amilyennek kívülről tűnhetett – de végül működött!

Ami számomra is áttörést jelentett, mert ez volt az egyik első alkalom, ahol a költészetet és a kötelekkel való foglalkozást összeköthettem. Ez nagyon izgalmas crossover terület. Mostanában ez foglalkoztat a leginkább, hogy hogyan tágítható ez a praxis tovább, hogyan lenne működtethető akár Berlinben, ahol teljesen más a kontextus és a potenciális közönség is. Berlinben nagyon kiterjedt shibari-szcéna van, és sok performansz, de ezek nagyon ritkán vannak verbális-költészeti tartalommal összekötve – ha, akkor főleg inkább a tánc, a zene és a cirkuszművészet irányából érkező művészek dolgoznak vele.

PRAE.HU: Volt olyan konkrét esemény, ami az ÉG összeállításához és megjelenéséhez vezetett?

Igen és nem... Általában szeretjük a dolgokat tisztán átlátható történetekként strukturálni, de ez nem mindig lehetséges. Az emigráció kapcsán is gyakran kérdezik tőlem, hogy mi volt az a pont, amikor végleg úgy döntöttem, hogy elhagyom az országot – de az én tapasztalatom az, hogy ezek a dolgok sokszor nem ilyen pontszerű események kapcsán történnek meg, hanem egy hosszú erózió eredményeképp.

A kivándorlásomnál sem volt olyan konkrét pillanat, amikor azt mondtam volna magamnak, hogy „na, most akkor én elhagyom az országot!”. Szépen lassan alakult úgy, ahogy egyre kevesebb okom és kedvem volt valaha is hazaköltözni.

Ami ezt a könyvet illeti, valamikor 7-8 évvel ezelőtt történt, hogy Babiczky Tibor, talán egy Margó fesztiválon, megkérdezte, hogy „tulajdonképpen miért nincsen neked tisztán versesköteted”? És rájöttem, hogy totál igaza van, hiszen már akkor volt egy csomó versem, ami megjelent folyóiratokban, előadtam őket felolvasásokon, de nem született belőlük önálló kötet. Amikor pedig tényleg elkezdtem gondolkodni rajta, hogyan is nézne ki egy verseskötet tőlem, akkor már biztos voltam abban is, hogy a Repülési kézikönyvben közölt verseknek legalábbis egy részét szintén érdemes lenne átvinni, hiszen az a kötet már évek óta nem kapható. Ehhez jött még hozzá, hogy közben nagyjából felhagytam a magyar irodalmi publikációval, így erre a kötetre hárult, hogy méltó lezárása és összefoglalása legyen ennek az egész időszaknak.

PRAE.HU: Az ÉG Okapinál való megjelentetése politikai gesztus is volt a részedről?

Nyilván száz százalékig politikai gesztusvolt, hiszen egy politikai eseményre adott válaszról beszélünk. Ez a könyv már tördelésre készen állt, amikor az MCC megvette a Libri csoportot, aminek a Jelenkor kiadó is része, ahol a korábbi könyveim megjelentek. Én akkor otthagytam a Jelenkort, és sokáig nem tudtam, mi legyen, mi lesz ezzel a könyvvel. Aztán láttam, hogy Simon Marci, akivel hosszú évek óta jó barátok vagyunk, és maximálisan megbízom benne, milyen menő dolgokat csinál az Okapival. Nekem nagyon tetszik ez, és örültem, mikor rábólintott, hogy nála jelenjen meg a könyv. Emellett támogatni is akartam a kiadóját azzal, hogy hozzá vittem a könyvet.

PRAE.HU: 2023 júniusában egy nagyon komoly állásfoglalást tettél közzé a Facebook-oldaladon, amelyről aztán a HVG is cikkezett, később pedig egy nagy lélegzetvételű portréban is kifejtetted az álláspontodat a történésekkel kapcsolatban. Hogyan tekintesz ma erre és a magyarországi helyzetre általában?

Ma is azt gondolom, hogy akinek két agysejtje is van, az nem kételkedhet benne, hogy a Libri csoport felvásárlása az Orbán-kormány ideológiai hadviselésének része, és a magyar kultúra leuralásának következő lépése volt. Nekem pedig, mint Berlinben élő, a magyar kulturális rendszertől független egzisztenciával rendelkező valakinek, szabadságomban állt erre hangosan és radikálisan reagálni, hiszen a Jelenkor elhagyása nem veszélyeztette az itteni megélhetésemet. A Magyarországon élő kollégáim közül sokan nem voltak ilyen kényelmes helyzetben, és ez nyilván nagyon személyes döntés, hogy ki hogyan reagál rá. Az én személyes szabadságom mögött nem (csak) szerencse, hanem iszonyú kemény munka és hatalmas áldozatok (is) vannak, amit senki mástól nem várnék el, hogy utánam csinálja. Viszont ez a szabadság jár némi felelősséggel is, ami ebben az esetben épp abban állt, hogy megpróbáljam felhívni a figyelmet arra, hogy egy ilyen felvásárlás egyáltalán nem okés. Szerencsére sikerült elég nagy visszhangot keríteni eköré, és annak idején a brit The Guardian is írt róla.

Mindez azért is fontos, mert a magyarországi helyzet súlyosságáról nagyon nehéz meggyőzni bárkit Nyugat-Európában, hiszen a Magyarországon történő elnyomás nagyon okos, lassú, alattomos és halk folyamat. Nincsenek bebörtönzött írók, nincsenek konkrétan betiltott könyvek, nincs semmi olyasmi, amire a második világháború utáni szólásszabadságot védő szervezeteknek és nemzetközi egyesületeknek stratégiái lennének.

Ha hajnal kettőkor írókat pakolnak elsötétített autókba, arra van bevett akcióterve a nemzetközi közegnek, de arra, hogy ez és ez az író nem kap ösztöndíjat, vagy hogy az adózási rendszer egy-két módosításával gyakorlatilag fenntarthatatlanná teszik a szabadúszó értelmiségi létet, vagy hogy a könyvterjesztés és a -kiadás esetében majdhogynem monopol helyzetről beszélhetünk… Ezek mind-mind túl bonyolult és komplex dolgok ahhoz, hogy elérjék a nemzetközi média ingerküszöbét.

Ha engem kérdeznek arról, mi zajlik Magyarországon, mindig azt mondom, duplázd meg azt, amit a hírekben látsz, és próbáld megérteni, hogy a hibrid rezsimekben nem a klasszikus brutális módon megy az elnyomás, hanem sokkal finomabb, apró változtatásokkal, amiknek mégis iszonyatosan erős hatása van. A nyitott európai határok korában a magyar kritikus értelmiséget nem kell aktívan elüldözni, magától is elmegy, ha ellehetetleníti az életét a magyar bürokrácia, de ebből nyilván nem lesz szalagcím a nyugati médiában.

Mindezek fényében az, amit Simon Marci csinál az Okapival, szerintem elképesztően fantasztikus és nagyon tiszteletreméltó vállalkozás, mert tényleg megpróbálja a jelenlegi rendszeren kívül lehetővé tenni, hogy legyen más műfajoknak, hangoknak is platformja. És ahogy én látom, ez remekül működik, ami egyben nagyon jó példa arra, hogy még egy ilyen teljesen kilátástalannak tűnő helyzetben is lehetséges alternatív struktúrákat kialakítani.

PRAE.HU: Amikor Berlinből vagy a nemzetközi közegből visszanézel a magyar irodalomra, mi az, ami most a legélesebben látszik? Hol érzed azt, hogy a magyar szerzők európai kontextusban is erősek, és hol látsz olyan töréspontokat, ahol a társadalmi-politikai nyomás rányomja a bélyegét az alkotásra?

Bár szorosan már nem követem a magyar irodalom folyamait, az mindenképpen látszik, hogy a nyers, vérrel-verejtékkel és egyéb testnedvekkel dolgozó kelet-európai hozzáállás továbbra is nagyon erős és izgalmas minőség, amire a német közeg nagyon is vevő. Részben, mert a kortárs német költészet igen nagy része nekem legalábbis túlságosan esztétizáló, esszéisztikus, vértelen. Így az, hogy nekem sikerült itt megvetni a lábam, összefügg azzal, hogy hoztam magammal ezt a minőséget, és amikor kollégáim jönnek Berlinbe, az ő írásaikra is hasonlóan nagy érdeklődés mutatkozik.

Ami az elnyomás hatását illeti, arra elég jó példa, hogy jelenleg milyen óriási a szárnyfesztávolsága a magyar írók emigrációjának: ha csak a saját generációmra, baráti körömre gondolok, egyfelől ott van Tóth Julcsi, aki Reykjavíkban él, másfelől Krusovszky Dénes, aki meg a világ másik végén, Oszakában, és a két város közt még rengeteg kivándorolt magyar írót találunk, ami elég sokat elmond arról, mennyire lehet ma íróként létezni és egzisztenciát építeni Magyarországon. Amire viszont nyilván remek ellenpélda az Okapi Press, ami egy reményteljes és pozitív jelenség, és bizonyítja hogy mindennek ellenére mégis van Magyarországon is egy túlélő, független kultúra, ami félig rendszeren kívüli, félig szamizdat, de él és működik.

PRAE.HU: A jelenlegi társadalmi helyzetben hogyan tartod fent magadban a motivációt az alkotásra? Hogyan beszélhet ma tovább az az alkotó, akit szorítanak a mindennapi történések?

Jelenleg az egész bolygó a polikrízis állapotában van, ahol az egymástól korábban független rendszerek párhuzamos összeomlása szinte lehetetlenné teszi a mindennapi életet, annak minden egyes szintjén.

Úgy, hogy én viszonylag kiváltságos helyzetben vagyok, viszonylag rendben vannak a pénzügyeim, egy iszonyatosan izgalmas városban élek, nagyon jó közösségben, még így is rendkívüli erőfeszítésbe kerül, hogy újra meg újra meggyőzzem magam arról, hogy bármit is van értelme csinálni. Naponta háromszor csekkolom a CNN oldalát, hogy lerohanta-e már Amerika Grönlandot, hogy felbomlik-e a NATO és Európa egyedül találja-e magát, hogy kitört-e már az új amerikai polgárháború, vagy csak majd két hét múlva, és akkor a klímakatasztrófáról még nem is beszéltünk…

Ezeknek a dolgoknak a nagy része Berlinbe is elér, itt sem vidámabb a helyzet, és mindenki számára nagyon nehéz megtalálni a megküzdés módjait. A legtöbb, amit magamnak és másoknak mondhatok, és amit a legtöbb elemző is mond, akiket olvasok, az leginkább az, hogy a szokásos dolgokon túl – szavazz, adakozz, stb. – a közvetlen közösségépítés és az úgynevezett „small acts of kindness” kultúrájának a megvalósítása a legfontosabb és leghatékonyabb ellenállási forma. Tedd meg, amit a legszűkebb környezetedért megtehetsz, és vállalj felelősséget. A felelősségvállalásról ugyanis nagyjából leszoktunk.

Mind a lokális, mind a globális elnyomó rendszerek legfontosabb tápláléka az izoláció: ha nem ismered a szomszédaidat, ha nincs egy stabil baráti köröd a közvetlen környezetedben, ha nincs kapcsolatod olyanokkal, akik hasonló problémákkal küzdenek, mint te magad, sokkal kiszolgáltatottabb vagy a nagy tekintélyelvű rendszereknek.

Ha művészként hagyjuk magunkat belesüppedni a teljesen bénult depresszióba, akkor pont azt tesszük, amit a rendszer szeretne tőlünk, vagyis hogy ne folytassuk az alkotást és a beszélést. Emiatt is olyan fontos, hogy akkor is, amikor teljesen abszurdnak tűnik írni, írjunk, csináljunk performanszokat, bármit. Nagyjából ez az egyetlen, ami mostanság motiválni tud engem is.

PRAE.HU: Ha reflexió, kiállás és küzdelem, a PUNK című, német nyelven megjelent esszéd, mondhatni, mindezt egyesíti és ezeken túl még egyfajta bevezetőként is szolgál az új alkotói korszakodhoz. Tudatosan épített személyes mitológiáról, egyfajta user manualról beszélhetünk a PUNK esetében?

Részben igen, persze. A kötet egy nagyon izgalmas és menő sorozat, az Edition Poeticon részeként jelent meg a Verlagshaus Berlinnél. Ez a könyv- vagy inkább füzetsorozat sajátos műfajt teremtett a német nyelvű irodalmi közegen belül: mindig félig ars poetica-, félig önéletrajz-jellegű szövegek jelennek meg benne, elsősorban szépirodalmi szerzőktől. A szerzők egy kulcsszó alapján beszélnek arról, mit jelent számukra a költészet, mi a költészet kapcsolata ezzel a kulcsszóval, és ők hogyan jutottak el adott szemlélethez. A sorozatban fantasztikus esszék vannak, Odile Kennel LUST (Vágy) szövegétől Lea Schneider SCHAM (Szégyen) esszéjén át Jo Frank TRAUER (Gyász) esszéjéig vagy épp Alexander Graeff QUEER című kötetéig.

Tehát részint a sorozat műfajából adódik a PUNK milyensége, ugyanakkor nyilván volt egy olyan szándékom is, hogy elméleti, prózai formában háttéranyagot szolgáltassak azokhoz a szövegekhez, amiket mostanság írok, illetve elmondjam, hogyan jutottam el erre a pontra, milyen elődökre tekintek vissza, milyen küzdelmek árán értem el eddig.

PRAE.HU: Ma, 2026-ban miben áll a te punkságod?

Ez nagyon illékony fogalom, és bárki bármilyen definíciót ad rá, mindig lesz valaki más, aki rávágja, hogy „na, ez biztosan nem a punk és, aki ezt mondja, az egy pózer!”. Mindenkinek a saját választása, hogyan fogalmazza meg magának, hogyan éli meg a punkot.

Számomra ennek a minőségnek a sürgősség, a hozzáférhetőség és a radikalitás hármassága a fő ismertetőjegyei. Mindig az a punk, ami megpróbál a lehető legközvetlenebb módon megszólítani másokat. Ami nagyon is hozzáférhető olyan ügyekben – nem kell, hogy ezek politikaiak legyenek –, amik nem tűrnek halasztást és van bennük egyfajta vulkanikus erő, ami megkülönbözteti őket a halkabb, cizelláltabb dolgoktól.

Ez persze rengeteg formát ölthet és vannak olyan szituációk, ahol épp a csendes cizelláltság az, ami radikálissá tesz egy műalkotást, és ettől lesz belőle punk. Épp amiatt, hogy nem hajlandó üvölteni ott, ahol mindenki más üvölt, vagy nem hajlandó leegyszerűsíteni dolgokat, amelyeket mindenki leegyszerűsít.

Az egyik legfontosabb része ennek a hozzáállásnak az, hogy sosem szabad elfogadni a prioritások adottságát, mert ezeket mindig újra lehet szervezni. Vagyis azok a szabályok, amiket a társadalom szabályokként rak elénk, nem biztos, hogy érdemesek rá, hogy kövessük őket. Mindig van arra lehetőség, hogy saját szabályokat és prioritásokat alakítsunk ki, felelősséget vállalva értük és megvalósítva őket, amennyire csak lehetséges.

Ami engem illet, nekem mindig nagyon jó indikátor, ha kicsit kényelmetlenül érzem magam valamilyen művészeti projektem kapcsán, hogy nem lesz-e ez túl sok vagy túl furcsa, vagy ilyesmi – ez általában annak a jele, hogy jó úton járok.  Ha nincs bennem valamennyi pánik azzal kapcsolatban, hogy elhagyom a komfortzónámat, és másokat is megpróbálok a saját komfortzónájukon kívülre rángatni, akkor nem nagyon van értelme semmilyen művészeti projektbe belekezdeni, mert az izgalmas dolgok mindig ezen a komfortzónán kívül vannak.

PRAE.HU: A komfortzóna elhagyására izgalmas módszer lehet a slam, amit annak idején Simon Márton, Závada Péter és más, saját területükön elismert művészek emeltek be a köztudatba. Ma mégsem látni sok költőt a slam színpadokon, inkább laikusok érkeznek a közegbe. Hogyan látod azokat, akik gyakran a slam nyelvén tanulnak meg beszélni, és ebből próbálnak áttalálni az írott költészetbe? Mit jelent ma elindulni ezen az úton szerinted?

Nem véletlen, hogy a PUNK esszé egyik mottója az a Bartók Béla idézet, hogy „a zene mindenkié”. Azt gondolom, hogy bárki, aki olyan gatekeeping dolgokkal jön, hogy magyar irodalmi PhD nélkül senki ne rondítson bele a szent magyar költészetbe, az szüljön sünt. A költészet mindig is az egyik leginnovatívabb és legfurcsább, legnehezebben definiálható műfaj volt az irodalmi műnemek között. Szóval bárhonnan jöhet.

Amikor annak idején Sárközy Bencével elkezdtük kialakítani az akkori Libri Kiadó profilját, számunkra abszolút nem volt kérdés, hogy a slam közeget komolyan vegyük, mint irodalmi kultúrát. Ez a fajta hozzáállásom csak erősödött, mióta német nyelven írok, és gyakorlatilag a nulláról kellett újraépítenem a költészeti nyelvemet a Verlorene Gedichte című, német nyelvű verseskötetemben. Ez az a sztori, ami a PUNK esszében le van írva.

Én anno magyar költőként egy hihetetlenül kiművelt, felfegyverzett, tradíciókba belegyökeresedett szerzőként léteztem, majd ott találtam magam a német nyelvű közegben, ahol a töredéke sem állt rendelkezésemre annak az eszköztárnak, ami addig magyar nyelven hozzáférhető volt nekem. Nem végeztem germanisztika szakot, nem a német irodalmi közegben nőttem fel, de ettől függetlenül voltak dolgok, amiket továbbra is ki akartam fejezni. Kellett tehát találnom egy sokkal egyszerűbb és közvetlenebb megszólalási módot, mint amihez magyarul hozzászoktam, és ma már kimondhatom, hogy úgy néz ki, működik.

A mostani verseimmel kapcsolatban az egyik legnagyobb elismerés, amit időnként meg szoktam kapni, amikor valaki azt mondja, hogy nem szokott verseket olvasni és nem is nagyon szereti az irodalmat, de ezek a szövegek megszólítottak benne valamit.

Ahogy a punk kapcsán mondtam, azt gondolom, a hozzáférhetőség nagyon fontos és nagyon pozitív minőség az irodalomban, főleg a jelenlegi politikai helyzetben. Akkor is, ha egyébként van létjogosultsága a hermetikusabb, bennfentesebb típusú írásmódoknak is, amik elsősorban a szakmának szólnak, és szintén fontos funkciójuk van egy kultúra növekedésében.

Amikor elkezdtem német nyelven írni, a főbb inspirációim a beat nemzedék költői és az ő örököseik voltak: Allan Ginsberg, Ferlinghetti, Eileen Myles és hasonlók. A mostani kedvenc költőim főleg nem-bináris queer spoken word szerzők, mint Andrea Gibson és Kae Tempest, akiket magyar kontextusban akár slam-költőknek is lehetne nevezni. Andrea Gibsonnál rengetegszer előfordul, hogy úgy érezzük, közelítünk a giccs határhoz, akár át is lépjük, de a szövegek attól függetlenül működnek.

Ahogyan a világ egyre radikálisabb kezd lenni, úgy egyre kevesebb okunk van arra, hogy lemondjunk arról az erőről, ami az erős és közvetlenül kommunikált érzelmekben van. Amit egy békésebb és nyugalmasabb időszakban giccs-váddal lehetne illetni és kisöpörni a magas irodalom magasztos termeiből, azzal kapcsolatban most elmondható: nem olyan időket élünk, amikor az artikulálatlan üvöltésnek ne lenne abszolút létjogosultsága. Sőt, valószínűleg ez a legautentikusabb kifejezése a jelenlegi helyzetnek.

Azt gondolom, a slam fantasztikusan jó jelenség volt, amikor megjelent Magyarországon. Nem csak, hogy menővé és népszerűvé tette azt az egyébként teljesen abszurd emberi tevékenységet, hogy emberek kiállnak egy gyülekezet elé és előre összerakott szószekvenciákat adnak elő, de egy teljesen új generáció számára is megnyitotta a költészetet. Nyilván van egy csomó olyan szerző ebben a közegben, akik később a papíralapú irodalom felé mennek és vannak, akik nem.

Nálam például azok a szövegek, amik az ÉG című kötetben vannak, szügyig tocsognak a papíralapú, klasszikus irodalomszemléletben. Ezzel szemben az, amit jelenleg csinálok művészeti önkifejezésként, ott az írott szó vagy a költészet vagy a nyelvi megszólalás már nem feltétlenül a kizárólagos eszköz. Sokszor nyúlok a zenéhez, mostanság mozgást, performatív dolgokat és hasonlókat is beemelek a praxisomba – akár még azt is, amit az (ön)kötözésről tanultam sötét berlini szexklubokban.

A portré- és performanszfotók, valamint a cikkben és a cikkhez felhasznált összes fénykép Székelyhidi Zsolt munkája.