Jönnek, jönnek, érkeznek, a már látható dimenziókban is létezők, az individuumokból lélegzők. A különféle művek körénk gyűlnek – és (a) médiumok (avagy önmaguk) által személyes analízisekről mesélnek… és persze hallgatnak is. Rezgésekkel átitatva, üzeneteket, sejtéseket szivárogtatva.

Meditatív, mentális, morfologikus médiumok

A Caffart Nemzetközi Művésztelep: medium című tárlata nyomán.
(Újpest Kulturális Központ, Budapest, 2026. 02. 20. – 03. 14.)

Borító- és fejléckép: Pinczés József – Bárányfarkas, 2014, vegyes technilka, vászon

Jön a Caffart! Rejtő, Rejtő, rejtem… Rejtőző sorok menetelnek:

jön a cafard. A sivatagi őrület.
Indiában ámokfutásnak hívják… Az első 
a fokozott ingerlékenység. Második fokozata a tettvágy.
Menni! Cselekedni! Szökni! Nagyszerű haditerven dolgozni…
Feltalálni egy új sivatagi távírót… Harmadik stádiuma a melankólia.
A betegség végkifejlése az úgynevezett ámokfutás…
(P. Howard: A sárga garnizon, részlet)

A külső-belső sivatagok latens életeinek legalább 88 szürke-fekete-sötét ónix, tört obszidián, kávézacc-sistergés, melankólia-bársony gyűrődés, terra rezonita opál-borongás árnyalata kúszik be a horizontba… Mikrokozmosszá zsugorodott, kozmált kátrány-felületek éj-tojás magjából, hasadásából lassított mozdulat-alakzatok sarjadnak, új, többnyire képlékeny létezések elevenednek meg…

A legbelső hasonmás-bolygó tájkép-szeleteinek éjjeli délibáb-elmozdulása árnyéksuttogásban, ellen-surlófényben és szaturnuszi, lassított szélben mutatkozik meg leginkább. Illetve a köztes létezések manifesztumában, magukba-derengésében fedi fel magát a black-holisztikus, mögöttes-misztikus jelen…

Ön-aktualizált akrilitások, szubjektív objekt-összemosódások, inverz képek, én-fényévek vegyületében, idő-préselő, légvákuumozott ittlétben lépkedünk, szinte lebegve, mégis nehéz ellenállásokba ütközve… A zúzódások levetkőzik a látszatot, az elfojtás lencséi rejtett gyújtópontokat keresnek, s akár az egyre mélyebbre perzselő Nessus-ing (ha láthatatlanul is): lángra lobbantják a belső tájakat. Pitvar és szívkamra lángol, roncsolódik az éléskamra, lávaként lüktet epe-vese-máj…

Az alkotói elme ezen önemésztésben, egzisztenciális borongásban: talán csak a lélek által lékelt nyíláson talál ki- és átjárást…

Szerencsénkre: a Képzelet mindenható, igaz, hogy rétegesen rezonáló, dimenzió-nyitogató világában, különféle járataiban sincs végső megoldás, ám a teremtő-folyamatok és feloldás-vágyak újabb ébredéseket (terapikus tovább-gondolásokat) indukálnak, melyekben (jó esetben) a meditatív médiumok révén találkozhatunk az alkotásokat létrehozó – konkrét időket felszippantó – Képzelet Magjának kiáradásával, a pozitív pulzálást is közvetítő, érinthetetlen, szférikus világgal…

A médiumok (mediumok) a megfelelő közegekben kölcsönhatásokat gerjesztenek, közvetítenek, majd önjáróan lüktetve, vagy éppen hártyák mögött rejtőzve, de minduntalanul – és titkos összefügésekkel metakommunikálva, kiállítóterekben szívesen sokszorozódva: megnyilvánulnak.

Íme! Jönnek: a hipnózis kísérleti alanyai, a szuggesztiónak magukat alávetők, jönnek a zárt kapuk mögött feltáruló magánszínházak, panoptikum-szobák meg nem értett díszletei, jönnek, az aranyba, míves-díszes páncélba öltözött lovagok, fejedelmek és fej nélküli ígéretek, majd mozdulat-fixálva, ön-szuggerálva fordulnak a múlt színfalai felé, miközben Lucio Piccinino cinquecento-kori főhercegi páncélja és parádés pajzsai, dárdái a jelen egyik jelenetébe hatolnak…

Jönnek a fény-visszavert irányjelzők: a fura fullánkok, ők: ködökből megszületők, s világlanak, mint parázs-darázs a hamvas hamuban, mint Tűzmadár egy hatalmas odúban… Ó, ő: tűzfészket ®ingató bölcső! Jön egy hipnotikus Orákulum, aki már eleve itt volt. Az öröklét aktuális aktja, magnetikus medúza és bölcseletek között tekergőző őskígyók anyja, aki (most) tudatalattinkat is átvilágítja…

Jönnek víztükrökben vibráló emlék-derengés folyamatok, rezonáló jelek tükröződései, introvertált ideogrammák, jönnek sejtelmes-szövevényes idegszálak hálóiban vonagló elvonatkozások… Jönnek a Rezervátumban uralkodó abszurd Kentaurok urai és sebesült fiai, jönnek Nick Cave és a Rossz Magok tizenhetedik lemezborítóját is átértelmező szellemi jövevények és lélek-növények…

A gondok szövőnői pedig oly gondterhesek, s távlati tervektől terheltek, mint filozofikus Horgászok a bizonytalan jelen káoszának magukba omló partjain…

Jönnek a Bábeli zűrzavarra fröccsenő informel-gesztusok, jönnek szakralizált emlékhelyek, koronás jelenések és urbánus Kozmikus üzenetek kortárs formabontásai…

Jönnek alkímiai rügyfakadások és kevert állatcsontvázak szublimált diszkurzusai, jönnek a Bárányfarkas szemüreg-távcsövén át látható neo-futurisztikus maszkok és alkotói hasonmások, hogy letűnt időket oldjanak fel vegyes technikákkal – és utópiák hermetikus végrendeleteit énekeljék meg titkosított, hal(l)hatatlan, szavakon túli képletekkel, s karizmatikus képeket képezve lélegezzenek tovább…

S miközben médium(ok)ként a saját egekbe légiesen felvázolt, ködecsettel felfestett, szinte láthatatlan végtelen-rajzolatok párolgását szemléljük: további kép(zet)ek felé tekinthetünk, talán szabadabb távlatok összművészeti lehetőségei felé…