Sose hívták másképp, emlékezetem szerint.

Ezt a helyet a legkorábbi időktől fogva ismerem, és ismerem a belső terének átformálódását az évek alatt, mindjárt elmesélem a presszó életét, csupán annyit jegyeznék meg, hogy a „rendszerváltozás” egyik első intézkedése volt az Egyetem Presszót eladni egy banknak, és azóta sincs olyan központi szórakozóhelye a belvárosnak, mint az Egyetem Presszó volt. (Főpolgármester: Demszky Gábor)

Az Egyetem Presszónak a három helyisége közül a bolt – ahová csapóajtókon át beléptél, mindjárt balra az első mellékterem –nagyablakos helyiség, ahova már óvodásként bejártam anyámmal. Volt idő, amikor ahhoz, hogy belépj az Egyetem Presszóba, a csapóajtó után – vagy helyett? –, egy súlyos és vastag függönyt is meg kellett emelni és kettéválasztani, akkor egy nem túl nagy, de hosszúkás helyiségbe érkeztél, annak a bal oldalán volt a pult, a kávéfőzőgép és a kávéőrlő, a kávéfőző és a kirakat között a kiszolgálópult, a sütemények vitrinjei pedig a kirakatig értek. Mint már a Hol voltam, hol nem voltam című könyvemben is írtam, édesanyám akár elmenőben volt otthonról velem, akár érkezőben hazafelé, ha csak tehette, beugrott az Egyetembe, hogy igyon egy szimplát habbal, amit nekem kért, reggel egy duplát, dupla feketét, ugyancsak habbal, ugyancsak nekem, és közben, ha nem a kávépult mellett hajtotta fel rögtön, mert siettünk, akkor beültünk a süteményekkel szemben nyíló baloldali terem részébe a presszónak, ahol vagy tíz-húsz üveglappal fedett, csipketerítős kisasztal volt ülőkékkel, régi berendezés, valószínűleg ezüst utánzatú hamutartó, fogpiszkáló és hasonló elegáns kiegészítők. A felszolgálónők kivételesen udvariasan bántak az édesanyámmal, ami engem meglepett, de nagyon jólesett, másutt nem így szolgáltak ki minket. Olyasfajta közvetlenséggel, amiről nem tudtam megállapítani, hogy a törzsvendégnek szól-e, vagy netán emlékeznek a színésznőre, vagy egyszerűen „ilyen kedves nénik”. Anyám is ugyanolyan tisztelettel viseltetett irántuk, mint ők édesanyám iránt. Hosszú éveknek kellett eltelnie, hogy ráébredjek, az Egyetem Presszó felszolgálónői alighanem úgynevezett „deklasszált elemek” voltak, amiről már tizenhároméves koromban tudtam, hogy azt jelenti, a háború előtt a középosztályhoz tartoztak, vagy lehettek arisztokraták is, de nem kaphattak előkelőbb munkahelyet egy presszónál, kulturált előéletük és intelligenciájuk azonban szempillantás alatt felmérte, hogy a vendég hasonló cipőben jár-e, mint ők; akár ismerték anyámat a színpadról, akár nem, úgy szolgálták ki őt, mint ahogyan belső meggyőződésük szerint anyám szolgálta volna ki őket, ha ő volna itt állásban. Azt, amit mások munkaként végeztek, ők szívélyes vendéglátókként tették meg. Idővel jöttek helyettük újak, közönyösek, undokok, vagy fáradtak, akik nem szerettek törődni a vendéggel. Az Egyetem Presszóba bemenni kikapcsolódás volt és öröm, halk, de biztonságos – és valamiképpen családias hangulatú.

Ebben a teremben lenni azért volt pompás, mert a Felszabadulás térre néző fala a radiátortól a mennyezetig üveg volt, lehet, hogy nem egybeöntött, hanem több részletben üveg, de csupa üveg. Ezért, aki ott ült, nappal a tér számára éppúgy látható volt, mint ahogyan ő is láthatta a teret egészében, s hogy azon mi történik.

Jó dolog volt ott üldögélni.

Az Egyetem Presszó másik terme a kávéfőzőgép után nyílt. Bár ’56 után volt egy-két pult már az első helyiségbe érkezve is. Állópult, ahol, akik fogyasztás után gyorsan akartak elhúzni, blokkot váltottak a pénztárnál, aztán sorba álltak és kihozták maguknak, amiért jöttek, és oda tették, amit vettek (rendszerint egy felest meg egy szimplát). 

A legbelső terem hátul akkora volt, mint az oldalsó nagyablakos terem, csak éppen ablaktalan. Ez volt tehát az Egyetem Presszó „sötétebbik” oldala – ide húzódtak be azok, akik nem akarták, hogy az utcáról észrevehessék őket, szerelmespárok… és más gyanús alakok.

Most mintha ott állnék, olyan tisztán látom a belső helyiséget is, és azt is, ami a háta mögött van, ha hátra fordulok, vagy a baloldali nagyterem, ha pár lépés teszek visszafelé, hogy oda is bekukkantsak.

Az Egyetem Presszóba lépve sokan megnézték előbb mind a három helyiséget, és csak azután döntöttek arról, hogy melyikben üljenek le, vagy váltsanak blokkot. Ha emlékezetem nem csal meg, az ötvenes években még a múltból itt felejtett, szép, barnára politúrozott fa borította a termek falait, és olyan barnás hangulatú volt a helyiség, hogy szeretett benne lenni az ember.

Aztán valamikor a ’60-as évek közepén vagy végén, a helyiséget – hogy is mondják? – „renoválták”, újjáalakították, elrontották, ez minden törzsvendégnek első és azonnali észrevétele volt, amikor belépett az újra átadott létesítménybe. Nem is tudnám megmondani, milyen volt az új, nem nagyon különbözött a régitől, hacsak a faborítás eltűnését nem vesszük, és hogy a térre néző ablak méreteit sokkal kisebbre vették, és ha maradt egyáltalán ablak, az sokkal kisebb volt fent, és nem nézhettek be és nemigen láthattak ki, akik bent voltak. Csipketerítő is volt az ablakokon bőven. Talán már műanyag csipke, nem tudom.

Ez időtől fogva a hely mind forgalmasabbá és zsúfoltabbá lett, függetlenül attól, hogy a szépsége odaveszett, és szerintem valamiféle „hatósági nyomásra” a régi baloldali, az utcára néző terem, suttogták: a homoszexuálisok ismert találkahelyévé vált. Oda csak az ült be, ha nem volt homokos, aki ezt nem tudta. Ugyanakkor a belső terem az egyetemista értelmiség és általában a komolyabb emberek gyűjtőhelye lett, akik közül bőven álldogáltak a pultnál is, az előtérben. Állandóan tele volt a hely. Úgy emlékszem, az ötvenes években egy vagy két telefonfülke is állt az elülső térben, amelyeknek be lehetett csukni az ajtaját, mikor az ember telefonon beszélt valakivel, aztán ezt a régebbi fajta telefonálási lehetőséget egy egyszerű fali telefon váltotta fel a baloldali mellékterem melletti falon, ahol már nem lehetett bizalmas beszélgetéseket folytatni senkinek.

Aminek valóban sokan örültek az átépítés kapcsán, hogy jókora utcai teraszt is kerítettek az Egyetem Presszó oldalára egy dobogón, amelyet egy térdmagasságú korláttal vettek körbe, ahol jó kis asztalok és nádfonatú székek voltak a bejárat jobb és bal oldalán egyaránt.

Körülbelül 1968-tól, de lehet, hogy csak a ’70-es évektől az Egyetem Presszó hajnali négyig volt nyitva a teraszrésszel együtt. Négy és nyolc között történhetett a helyiség kitakarítása, és gondolom, a konyha feltöltése, meg az üzemeltetés többi dolgának a megoldása, de reggel 7 vagy 8 órától nyitva volt hajnali 4-ig. Köztudomású volt, talán nem csak a törzsvendégek számára, hogy ez a nyitvatartás és „szakosodása” a belső termeknek belügyminisztériumi döntés eredménye: akik este vagy éjszaka ide jártak, akár csak a teraszra kiültek, mint például az én generációm avantgárdjai és művészei, mit mondjak, a kalandvágyó népség, azok kezdetben páratlanul érdekes és mozgalmas élet tanúi lehettek a teraszon üldögélve. Innen ugyanis belátható volt a felépített Erzsébet híd első szakasza is, és előtte a széles út az autóforgalommal, amely azonban csak a ’70-es évek vége felé kezdett idegesítően zsúfolttá és kellemetlenül erősen benzinillatúvá lenni. Ám a ’60-as évek közepétől a ’70-es évek végéig nem járt annyira sok autó, hogy ne szemlélhetted volna meg a tovasuhanó autókat – különösen éjszaka volt ez érdekes –, a benne ülőket, és a 7-es busz megállójában zajló életet. Gyakran előfordult, hogy az utcán sétálók megálltak, és az utcáról beszélgettek a teraszon ülőkkel. Ez valahogy nem okozott fennakadást, és nem is szólt érte a rendőr, akikből a ’60-as évek közepétől mind kevesebb volt látható az utcán nappal. Este a homokosok és az ellenzék termeiben rendszeresen razziáztak. Két civil és egy utcai fegyveres rendőr igazoltatott. A civileknél volt-e fegyver – azt nem lehetett tudni. Én mindenesetre nem tudtam. Engem is néhányszor igazoltattak éjszaka ott, de sosem láttam huzakodást, letartóztatást, botrányt, verekedést, talán egy-két embert elvittek a melegek oldalterméből, de az rendkívüli eseménynek számított, és mindenki tudta, hogy nem az itt dolgozók jelentik fel ezeket az embereket, hanem a rendőrök tudták, hogy kit hol keressenek. 

Akkoriban neonfényben tündökölt a város, olyan jó volt a közvilágítás, hogy már a teraszon is lehetett olvasni éjszaka, bár kissé hideg, kékeszöld fényben, én sokat olvastam ott, és általában ott is randevúztam. 

Akkoriban úgy tetszett, mintha ez a megkapó, nagyvárosias lendület, fény, forgalom és éjszakai passzió, de lehet nappali is, mindez örökké fog tartani. Nem így történt. 

A ’70-es évek második felében már csak nagyon ritkán mentem be az Egyetembe, a teraszon ülni pedig kifejezetten kellemetlenné vált a forgalom zaja miatt. 

Egyvalamiről még azért beszélnék, ami hozzátartozik az Egyetem Presszó valamikori élményéhez: a sütemények. Megpróbálom visszahelyezni magamat az időben, mondjuk úgy nyolcéves korom körüli időpontra képzelem magamat bele az Egyetem Presszóba, akkor és tulajdonképpen ott tanulom meg a cukrászsütemények nevét, amiket itt most felsorolni szeretnék. 

Tátra-csúcs: ez egy csúcsos, csokis sütemény volt, a külseje csokoládé, a belseje krém, a talapzata tészta.

Medvetalp: ez egy fogalmam sincs, micsoda volt, elég nagy, perecalakú, de nem perec belsejű, égetett cukor, fahéj, méz és még valamivel volt összesütve a tészta, azt kellett medvetalpnak nézni, éppen ezért talán sosem ettem belőle.

Rigójancsi: a szüleim imádták, én nem annyira, több része volt, de az én számomra a tésztarészletek sosem voltak fontosak, úgy általában az életben sem, hanem csak közte a krém. Ez vagyok én.

Akkoriban itt készítették a legfinomabb dobostortát, amit az égetett cukor és csokoládé íze miatt imádtam.

A szájamban olvadó lekváros linzereket is lehetett kapni.

El ne felejtsem, az Egyetemben volt a legjobb a fagylalt, a somlói galuska és a gesztenyepüré, bár ezek hamarosan a Jégbüfében is jobbnál jobbak lettek, de olyan finom ischlert, mint az Egyetemben, máshol nem ettem Pesten (akkoriban még nem voltak maszek cukrászdák, vagy én nem ismertem őket).

Volt idő, amikor árultak cukros brióst is, franciakrémest és krémes krémest is, feltétlenül… hát szóval így. Egyik jobb, mint a másik! Biztos vannak jobb emlékezetűek, akik több ínyencségre jobban emlékeznek az Egyetem Presszó kínálatából, most jut eszembe, volt marcipán is, és volt olyan bonbonféle, amit, ha átharaptál, kicsit alkoholos likőr csurrant a szájadba. A hatvanas évek közepétől italban is viszonylag széles volt a választék, a legolcsóbbtól a legdrágábbig mindent kaphattál: töményitalokat, az éppen divatos szörpöket (málna, narancs, tonik, Coca-Cola, majd a szocialista „kapitalizálódás” újabb jeleként Pepsi Cola is).

Mit hagytam ki? Mire nem emlékszem? Mit kéne mondanom?

Ma is hiányzik az Egyetem Presszó.

Fotó: Farkas Tamás, 1970