Az erdélyi identitásnak nincsen képlete, nem lehet definiálni. Mégis, ha átléped a határt, és kiderül rólad, hogy külhoni magyar vagy, elkerülhetetlen, hogy feltegyék neked a kérdést: mit is jelent az? Az Erdély-mitizálás, ami körüllengi a térséget, ellehetetleníti a kissebbség valós helyzetének megismerését. Látszik ez abból, ahogy mostanában filmre próbálják vinni ezt az identitást, és valami torz, örökké népi ruhában járó, kalocsait táncoló délibábbá lesz. Belülről nézve a rendszert, a kisebbségi lét egészen mást jelent, mint külső, elemzői pozícióból meghatározni a magyarság helyét Romániában. Sokszor érzem a kívülállók által készült Erdély-kép megfestésekor, hogy a magyar nép örökös szenvedéseinek egyik csatornájaként működik: veszteségszimbólum. Amíg Erdélyben éltem, egyszer sem jutott eszembe kisebbségként definiálni saját magam. Persze, egyértelmű, hogy kisebbség része vagyok, de ez nem egy identitást képző fogalom, nem része annak, ahogy magamról gondolkozom.

A belső tapasztalat sokkal organikusabban építi be magába a kisebbségi mivoltot, a mindennapok nem kérdőjelezik meg ezt a létállapotot, nem folytonos elnyomásként jelenik meg, egyszerűen része a környezetnek, amiben élünk, része a kontextusnak, amibe identitásunk beágyazódik. Erdélyinek lenni, elcsatolva lenni, nem lesújtó, hanem más.

Borcsa Imola Majd megérted című regényének erdélyi háttere közel sem elhanyagolható, de a cselekményben lefestett családi szétesést mégsem ez szervezi, hanem az emberek jelleme, lehetőségeik, meghozott döntéseik. Az erdélyiség itt kontextus, nem kisebbséget jelent, hanem a családi első Daciát, a felnőttek román szavait, amiket mindig feszültség sző át, a pálmafás tapétát a falon, ami ott volt minden öreg házban, és minden unoka eljátszotta mellette, hogy éppen a trópusokon van. Olyan lényegi, mindennapokat szervező elemek ezek, amik meghatározóak a létélmény szempontjából, amelyek közösséget teremtenek, leválasztanak másokról, de nem kisebbségként, csak egy másfajta társadalmi rendszerként. Hatással van, de nem egyedüli meghatározó. A regény beágyazottan, a saját hely megkérdőjelezése nélkül autentikus képet fest a társadalmi normákról, bevett emberi szokásokról, családi dinamikákról.

A történet egy család szétesését meséli el, ahol az első repedést Olgi, és a vele érkező Amway-es MLM üzlet jelenti, ami aztán keserves próbálkozások, képzési hétvégék sorával tágul szakadékká. A tragédia lassan építkezik: eleinte csak sejtetve van, a szülőkből áradó feszültség rossz előérzet előidézője lesz. A naiv, gyermeki csodálattal körbelengett Olgi míg a család egyik részét az anyagi csődbe, a másik felét válásba taszítja. Több frontos szétesés közepette az elbeszélő szűk családja anyagi bizonytalanságba kerül, nem tudják megfizetni többé az albérletet, így a nagyszülők házába kell költözniük, az apa Németországban kényszerül dolgozni, miközben az otthon maradtak a tág család felszínességével szembesülnek: fontosabbnak tűnik az örökség tisztázatlansága, minthogy védőhálóként tudjon funkcionálni a közeg. A másik oldalról végbe megy József bátya válása, aki ennek hatására alkoholizmusba csúszik, amit nem problémaként kezelnek, csupán családdal szembeni árulását róják fel neki, amiért éppen Olgival kellett megcsalnia a feleségét. Az alkoholizmus elbagatelizálása is része nemcsak az erdélyi, de az egész Közép-Kelet-Európát érintő korképnek. A családi kapcsolatok kiüresedése, az általuk jelentett szociális biztonsági háló elbizonytalanodása és az anyagi probléma töredékesen, rendezetlenül szüremlik át a gyermeki tekinteten, ami leegyszerűsítő nézőpontjával súlyosabbá festi a család állapotait. A család számára a végső töréspontot az apa halála jelenti, aki külföldön felakasztja magát.

A könyv gyereknarrátora, korához hűen egy lentről felfelé tekintő perspektívát teremt meg, ami meghatározza a leírások módját és a leírt elemek kiválasztását. Saját gyermeki létértelmezése kihat az őt körülvevő felnőttvilág problémáinak körülhatárolására, az elmesélt részletek kiválasztására és az ezekre adott reakcióira. Az első fejezetekben mindenki otthon érezheti magát, a gyerekkori élmények meghatározó vállfajai mind megjelennek, olyan modorban, ahogy csakis családtörténeteket lehet elmesélni.

Olyanok ezek a magukat családi anekdotákká kinövő történetek, mint az állóvíz. Minden család és minden generáció tele van ilyen közös élményekkel, amiknek felidézésében soha nem változik semmi: újra és újra csak ugyanúgy lehet őket mesélni, kiszámíhatósággal, lappangó feszültséggel, változatlan kommentárral és csattanóval. Öröklődik ez a mesélési mód, humorának minden felbukkanásával, a családi nippekkel együtt.

A kötet ezen fejezeteinek kulcsa éppen ebben a kiszámítható biztonságérzetben rejlik, ami hitelessé teszi a gyermeki tapasztalatot, és megmutatja, hogyan hálózza ezt be a felnőttek tevékenysége, hogyan hat rá egy másik generáció elbeszélésmódja. Erdélyiként semmi sem volt ugyan a sajátom ezekből a történetekből, mégis minden apró részlet ismerős volt bennük.

A szöveg gondolatfolyamszerű szervezése is rájátszik a történet újramesélt jellegére. A narrátor szólamát nem szakítja meg dialógus, minden az ő lencséjén keresztül áramlik és szűkül be, ami két fontos tényezőt vet fel: ez a szűrő, habár megértési problémáktól terhelt, nem válogat az elemek között, kendőzetlenül ír arról az igazságról, amit érzékel, mégis megkérdőjelezhetővé válik az elbeszélő megbízhatósága. A fő fókusz a felnőttek életén és annak történésein van, csak néha kacsintunk ki ebből a világból a gyermeki fantáziával átszőtt tapasztalatok felé: medence szörnyek támadása, időgépépítés, hajós kincskeresés tervezgetése, de ezek között is ritkán vannak olyan élmények, amik a felnőtt történésektől független tapasztalatok lennének, ne abból bontakoznának ki. Minden gyermeki képzelőerő szülte jelenet ugyanazzal a realitással van leírva, amivel valós események, így elbizonytalanodik, hogy lehet-e egy ilyen erősen fantáziával működő elme információátadásában bízni. Mennyire lehet megbízható forrásként kezelni, ha számára a csatornából előkúszó medence szörnyek valóságossága a családját érintő eseményekkel egy szinten mozog? A két sík érzékelhetően folyamatos átfedésben és összecsúszásban van, ez főként akkor lesz egyértelmű, amikor a felnőtt közegben valamilyen probléma lép fel, aminek megértésében a gyermeki nézőpont akadályba ütközik, igyekszik a maga világában működő megoldást érvényesíteni egy másik szinten: baj történt, ami miatt felelősnek érzi magát, így időgépet épít, hogy visszatérjen hibája előtti pillanatra. Majd megérti.

A regény kiemelt része, ami a legmarkánsabban jelzi a gyermeki pozíció tudatlanságát és korlátozottságát, az apa halálával való szembesülés bemutatása, valamint ehhez kapcsolódóan az anya reakciójának és megélésének monitorozása a gyerek szemén keresztül. Az apa elvesztése során a kisfiú nincs tisztába a halál fogalmával. Az öngyilkosságot távozásként értelmezi, egy döntésként, ami a Mennyországba vezetett. Érzékelhető a hiány, amit megél, ahogyan vágyik az apja után, karácsonyi kívánsága is az, hogy az angyal vigye őt is magával a Mennybe, de magatartásában nem érzékelhető a gyász, a lemondás, hiszen nem kerül feldolgozásra a valódi történés. A halállal való találkozás az utolsó fejezetekben, ahol már kamaszként narrál, sem kerül elő, nem válik láthatóvá, hogy történt-e bármiféle feldolgozás, hogyan zajlott le a valódi jelentéssel való szembesülés, miután hosszú ideig az értetlenség és félredefiniálás keretei között ragadt a halál fogalma.

A két utolsó fejezetben történik egy-egy időbeli ugrás: az utolsó előtti fejezet (Almalé) egy kamaszodó kisfiút láttat, változatlanul családja közegében, ami viszont átformálódott. Az unokatestvérek felnövése, az anya új párjának térnyerése, mind csak felvillantása annak, amire az utolsó fejezet (Tenger) jobban rávilágít. Az elbeszélői hang és nézőpont éles váltást vesz: a narrátor időközben idősebb lett, és már a kamaszkor erdejének sűrűjében jár, így tárul elénk az anyával és új partnerével való balatoni nyaralás. Az apa gondolata, hiánya nem jelenik meg, csak a dacos ellenállás a betolakodó iránt. Az addig épített családi tragédia hirtelen feloldódik ebben a két fejezetben: súlytalannak tűnik a történet addigi építkezése, nincs semmiféle megértés, feloldozás, csak alkalmazkodás van egy új helyzethez, de mintha a régi sebeknek hege sem maradt volna meg emlékeztetőül.

Az utolsó oldalakon kibontakozik egy néhány vonással közhelyesre megfestett tini szerelem, fürdéssel, fagylaltozással, ígért találkával a nádasban.

A perspektíva átformálódásából adódóan megváltoznak a történetmesélés súlypontjai: már nem a felnőttek világának megértése van a középpontban, hanem az elbeszélő saját belső világa. Erre mutat rá, hogy a röpke szerelmet is, amit felfedezni látszik a nyaralás során, az anyjával közös tihanyi hajózás fölé helyezi, amikor elfut a várakozók sorából, hogy részt vegyen még egy randevún. Már nem látszik semmiféle igyekezet a megértésre, a rajta kívül álló problémák megoldására, az addig nagyon is kutató nézőpont, ami hézagosan, de feltérképezte mások megéléseit, most egészen leválik a külvilágról.

A kamaszkori attitűd hű ábrázolásán túl a szöveg elcsúszik az addigi tartalmi rétegezettségétől, mintha csak a havonta moziban megjelenő tinidrámák utolsó jeleneteit látnám leperegni a szemem előtt. Az időbeli ugrás megalapozott és működőképes is lehetne, de nincs illeszkedés a történet addigi síkjaival, így nem egymásra épülnek, az utolsó szegmens alaptalanul lebeg a semmiben. Mikor értem meg, hogy lett a legvégén minden súlytalan?

Talán nem gyerekként kell megérteni a körülötted lévő társadalmi és gazdasági viszonyokat, nem kisiskolásként kell felfognod, mit jelent, hogyha meghalt az apád, és talán nem is a kamaszkor keretei nyújtják a megértés lehetőségét. Még utána is következhet egy majd. Lehet, hogy mindig csak a majd marad, de a dolgoknak a szó mögött továbbra is súlya lesz.

Fejléc fotó: Erdélyi Híradó Kiadó Facebook oldala