A bemutatott történet egy de facto szingli anyuka nézőpontjából születik meg. A túlterhelt nő, Linda élete teljesen a feje tetejére áll, amikor rászakad a plafon. A pszichológusként dolgozó nő a felújítások idejére egy motelba költözik a hétéves, gyermekkori evészavaros lányával, ebben a környezetben bontakozik ki előttünk a helyzet reménytelensége: a lányáról való gondoskodás, a munka, a viszonzatlan szerelme főnöke és egyben pszichoterapeutája iránt, a férjének távolsága, és a rajta eluralkodó szerhasználat mind arra a következtetésre engedik Lindát, hogy nincs kiút számára. Kivétel nélkül minden karakterrel félreértik egymást, látszólag meg sem hallják őt; teljesen empátiamentesen állnak hozzá, saját elvárásaikkal súlyosbítva terheit. 

Alapvetően azt lehetne elmondani a film tanulságaként, hogy mindenki borzasztó és senki sem segít. Azok a karakterek, akiktől a főszereplő várna segítséget, képtelenek meghallani a segélykéréseit.

A férje távirányítva igyekszik kontrollt kifejteni az otthoni helyzet felett, így a nőt társ helyett beosztottként kezeli. Életének másik meghatározó férfi alakja képtelen feloldozást nyújtani, megmagyarázhatatlan okokból. Főnökként a felmerülő vészhelyzetet nem képes a helyén kezelni, terapeutaként pedig a felfedezett provokációkat kikerülendő teljesen elkerüli a válaszadást Linda kérdéseire és kéréseire. Linda lányának orvosa közben ridegen követeli tőle a gyerek javulását. 

Miután nem kaphat senkitől támogatást, ezt önmagának és másoknak is képtelen megadni. A lányával változékony vérmérsékletben kommunikál, sokszor nem is figyel rá – ezt az önmagába szorult állapotot egyébként hatásosan bemutatja az operatőri megoldás: a kislányt az utolsó jelenetig nem, vagy csak részleteiben látjuk. Mint terapeuta, nem figyel a pácienseire, hagyja őket kicsúszni a kontrolljából. Mindeközben

önmaga irányítása is egyre kevésbé sikerül, egyre inkább csúszik bele az alkoholizmusba és a drogok használatába, rosszabbodó hallucinációi vannak, és egyre kevésbé képes a mindennapok kihívásait kiállni. 

Barátai nincsenek, azon kevés (egy) embert is elutasítja, illetve cserben hagyja, aki nyitna felé emberileg. Ez a karakter az A$AP Rocky által megformált James, aki többször próbál könnyíteni Linda helyzetén a jelenlétével. Erre a reakció alapvetően bizalmatlanság, de James türelme végül rózsát terem, ugyanis nekivágnak közösen drogot vásárolni a dark webről. Ebben a jelenetben viszont gyanakvása beigazolódik: hiszen a férfi csupán pénztárcának akarja használni őt. Az ezen kívüli interakciók pedig csak tetőzik a helyzetet: az idegenek is ellenszenvvel közelednek felé. Ez a fordulat James karakterében az egyik legbizonytalanabb pontja a filmnek, bár az kérdéses, hogy a hiba a rendezésé vagy színészi játéké.

Ellenben a többi karakterrel, James úgy tűnik, hogy Linda szűrőjén kívül látható: a főszereplő általános negativitásán felülkerekedik a férfi, és emberi jellemként mutatkozik meg.

Ez egy másik filmben korrekt volna, de mivel itt túlnyomóan azt látjuk, hogy senki nem kezel a helyén semmit, ez az egy „fényfolt“ (melyet aztán a korábban leírt jelenet beárnyékol) csak megtöri az ívét az addig egyetlen, stabil irányba futó történetnek. Valamelyest fel lehetne fogni őt comic reliefként, viszont ehhez egyszerűen nem elég vicces sem maga a karakter, sem a film általános tónusa. 

Ezzel pedig elérünk a film legszembetűnőbb problémájához: hogy egyszerűen humortalan. Összesen egy alkalom volt, ami megközelítette azt, hogy megnevettesse a nézőt, mégpedig amikor a kislánynak frissen megvásárolt hörcsög(báb) palacsintává lapított maradványától egy mirelit lasagnára vált a kép. Ezt a film nagyjából kétharmadánál látjuk, ezért aztán felmerül a remény, hogy ezen a ponton valamiféle lélektani határ áttörése következik be, innentől minden vicces lesz — hát, nem. Eddig és ezután is maradt a néma csend a moziteremben, a zavar és csökkenő életkedv a nézőben. 

A műfaj után a címadás hasonlóan megkérdőjelezhető. Megkapó, hatásos cím a Ha tudnék, beléd rúgnék, angolul If I Had Legs, I’d Kick You, de az nem vált egyértelművé a végére sem, hogy ki akar kit megrúgni, hacsak nem maga a film minket, nézőket.

Van egy jelenet, ahol a főszereplőnek majdnem rácsukja a főnöke a lábára az ajtót, ennél a pillanatnál például azt hihetné a néző, hogy magyarázatot kap az egészre. De nem. 

Pozitívak voltak azok a dramaturgiai megoldások, amikor áthallott beszélgetések jelezték előre a következő történéseket, a háttérben futó szálakat. Ilyen például a hörcsög kapcsán ahogy arról beszél a kislány, hogy ezeket az állatokat meg lehet arra tanítani, hogy szeressenek; vagy amikor arról beszélnek, hogy a neveléssel hogyan ismételte meg önmagát az anya a lányán keresztül. Ezek finoman fedték fel tágabb környezetét a film narratíváján belül eső eseményeknek. 

Szintén emlékezetes több vizuális megoldás, például a hallucinációk kissé szürrealista hatása, vagy a végén a hullámok effektezése; a visszatérő elemek, amelyek a tengerhez való kifutást előjelezték (James tengeri csigás fülbevalója, a szappantartó a motel fürdőszobájában, csigás lámpa az otthoni nappaliban) ugyancsak megfogóak, pláne, hogy a csiga motívum ismétlése a „becsavarodást“ is erősíti. 

A film utolsó, tengerparti jelenetéig nem látjuk Linda lányának az arcát. Ez szintén izgalmas megoldás vizuálisan, kifejezetten, ha valóban az volt a célja, hogy Linda nárcisztikus személyiségét reprezentálja. Ám kifogásolható, talán nem teljesen átgondolt elem – hiszen az állítólag 25 kilót el nem érő, egészségtelenül vékony kislányt, mint a végén meglátjuk, egy teljesen egészséges(nek tűnő) gyermekszínész, Delaney Quinn alakítja. Lehetséges tehát, hogy valójában azért rejtegeti a kamera a lányt a játékidő nagy részében, mert nem egyezik a leírással a kép? (Ugyan ez nem túl valószínű, mivel mégis ekkora hangsúly van a lány egészségügyi problémáin, nem lehet megfelelő ez a szereposztás.) 

Érthető, hogy miért volt fontos a rendezőnek a mű elkészítése (nyilatkozata szerint személyes traumájának feloldásaként írta meg a forgatókönyvet), azonban közérdekű élményt vagy igazságot nem fogalmaz meg, öncélúságával pedig talán jobban elszomorít, mint azzal a beszűkült világnézettel, amelyet bemutat. Csak remélni lehet, hogy a film megírása óta Bronstein jobban érzi magát, és talált magának egy valamire való terapeutát. 

Ha tudnék, beléd rúgnék (If I had legs, I'd kick you) - színes amerikai film, 113 perc, 2025. Rendező: Mary Bronstein. Forgatókönyvíró: Mary Bronstein. Szereplők: Rose Byrne, Christian Slater, Conan O'Brien, Danielle Macdonald, Rakim Mayers, Manu Narayan, Delaney Quinn, Ivy Wolk. Magyar bemutató: 2026.02.26. Forgalmazó: ADS Service. Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!

Képek: ADS Service