A feuilletonban Fried Ilona ír Történelem és fikció címmel Fiume 1919-es megszállásáról. A tárcatárat Csobánka Zsuzsa Emese szövege nyitja (Illúziók és misztériumok: az odaadás). „Az egyensúly akkor létező valóság, ha az ember nézőpontot vált” – olvasható a műben. Mindehhez idő kell: egy szempillantás alatt szeretnénk többévnyi tapasztalatot megszerezni, fejlődni, pedig olykor maga az üresség az erő.

Béres Máté (Apa, átölelsz?) az örökbefogadás során történő szülő-gyerek összeszokást járja körbe, Gajdácsi László (Szoba) tárcájának gyermekkaraktere csak egy dolgot ismételget: „jó leszek”, de vajon ez elég ahhoz, hogy bűneinket jóvá tegyük? Péterfy Gergely főszereplője (Digó) hiába költözött külföldre, a problémák elől nem tud elmenekülni.

A számban Géczi János két verse jelent meg: Terzinák. Ki vagy? és a Fogyó Hold. Az előbbi szövegen végigvonuló tűz megvilágítja a szóban forgó személy jellemét, szélsőséges példákat alkalmazva: „ha vesztes, győz, s boldogan elbukik”. Másik versében a Hold alakját a fokhagymagerezdhez hasonlítja. Az egészből kiszakított, hasztalanul köröző bolygóra a vonzás törvénye pont úgy hat, mint az emberekre.

Schein Gábor három verset közöl. Az első közülük (Háború van, lesz) éles társadalomkritika: a versvilág egyes szereplői a „sivatagba jégpályát / és űrközpontot terveznek”, mások a kiszáradt, mérgezett földbe ültetett füge- és diófát könnyeikkel táplálják, mert legalább siratni való mindig akad.

A Köszönet az utazásért az emberi testet a csata színterével állítja párhuzamba: „A háború a füled, a szíved, a szemgolyód, a karod.” Habár a küzdelemnek vége lesz, elmenekülni sosem tudunk teljesen a borzalmak elől. Harmadik művében, Az utolsó frázisban is megjelenik az űrrepülés, megidézi Wernher von Braun német rakétatudóst, akit színészként képzel el egy drámában. A színházi darab kezdete pont ugyanolyan érzésekkel tölti el a nézőt, mintha egy éppen kilövésre váró űrhajóban ülne. Várady Szabolcs (Galamb reggeli énekei) négy részre tagolt verse egy ember és egy madár „beszélgetését” meséli el.

Illusztrációként Fehér László alkotásai kísérik a műveket, akiről Tóth Ádám írt a számban (A valóság vonzalmában). Fehér a nyolcvanas évek fotórealista irányzatát gondolta újra, és a némaságot választotta képei kommunikációs eszközének. Képfelfogása a birtokba vett idő és a létezés ontológiájának kapcsolatát boncolgatja. Mint Proust, ő is az idő nyomába ered, és a holokausztot megidéző festményein keresztül még a kollektív múltidézéssel is foglalkozik.

Milyen lenne légyként hallgatni írók asztalbeszélgetéseit „irodalomról, nőkről, háborúról és békéről”? A követési távolságban Hegedűs Claudia (Film noir-os fotókollázs) Thomas Pynchon munkásságát foglalta össze, könyveibe enged betekintést rövid összefoglalókon keresztül: „A világ 1914-ben véget ért. Csak akkor hogyan tovább?” Pynchon regényei sokszor észrevehetetlenül mossák el a valóság és a történelmi fikció közötti határokat.

Maros Márk a Corvina Kiadónál megjelent, Erdély Miklós műveiből készült válogatáskötetről (Tarts önmagadtól) írt kritikát Bevezetés a káoszelméletbe címmel. A tavaly kiadott kötet „élménygazdag eltévedést” nyújt az olvasóknak, utolsó szövege megfelelően összegzi az Erdély-életmű sajátosságait: „Kész van, ami készül.”

Az Ex librisben Bódi Katalin olyan könyveket választott, melyek az emberképet vizsgálják: szexualitás, betegségreprezentáció, testhez való viszony. A négy könyv A szex politikai gazdaságtana (Csáky Gergely), A szégyen (Annie Ernaux), Tíz hónap Babilon (Galló Olga) és A harmadik birodalom (Karl Ove Knausgård). Csáky Gergely A szex politikai gazdaságtana című könyve megmutatja, hogy „a szexualitás miként ágyazódik be a nagy társadalmi-gazdasági dinamikába”.  

„Rontást hozol rám” – Annie Ernaux kisregényében (A szégyen) a főszereplő negyven év után emlékezik vissza egy gyermekkori sorsfordító eseményre: az apja meg akarta ölni anyját. Érinti még a pubertáskor, a bűnelkövetéstől való félelem és a testek közötti egyenlőtlenség témáját is.

A Tíz hónap Babilonban Galló Olga a holokauszttal kapcsolatos naplóbejegyzéseit, fényképeit gyűjtötte össze. A meghurcoltatásból fakadó szégyennek több aspektusa is létezik: anyától való elszakadás, menetelés a haláltáborba vagy a szerelem vágyától való megfosztottság. A lágerben a sérültek teste nehezen gyógyul, a haj lassan nő, és az egymástól tapasztalt gyengédség az egyetlen, ami a deportáltakat emlékezteti arra, hogy létezik még emberség a világon.

A harmadik birodalom (Karl Ove Knausgård) neurológus főszereplője az agy és halál viszonyát, a személyiség létezését kutatja, melybe készülő könyvén keresztül enged betekintést. Knausgård sorozatának harmadik kötetében már korábbi szereplőkkel is találkozhatunk. Tove pszichózisba süllyed, és ahogyan fokozatosan elveszti a kontrollt saját elméje felett, a test és személyiség fokozatos szétválásának lehetünk tanúi.

„Világ kutyái egyesüljetek” – Vay Blanka Összekapaszkodva zuhanni című novelláskötetéről Juhász Tamás írt (Fény az alagút végén). Vay egyszerre tart görbe tükröt a toxikus maszkulinitásnak és a túlzott feminizmusnak, novellái dermesztő hangulatban dolgozzák fel társadalmunk égető problémáit. Az utolsó tárcák az elmúlásról és a túlvilág értelmezéséről szólnak.

Nádasdi Éva a Magyarország-kézikönyvet elemzi (Országmentés adatalapon), mely a hazánkat érintő legfontosabb harminchárom problémát sorakoztatja fel. Statisztikákkal szemléltetik a gazdasági-társadalmi viszonyokat, és ez alapján igyekeznek felfejteni, mely régiókban van a legnagyobb szükség változásra.

Hasonló témában íródott huszonegy tanulmányt tartalmaz a Merre tovább, amiről Weiss János értekezett (Megyünk-jövünk, de hol is állunk?). A válságok pluralizálódása miatt nincsen egy egész országot átszelő válság hazánkban, a tanulmányok célja pont ezen kisebb problémák feltérképezése. Az elmúlt tizenöt év eseményein keresztül tárják szemünk elé a politikai vezetés hiányosságait.

Margócsy István cikkében (Az irodalomtudós tréfálkozik) Milbacher Róbert áltörténelmi kisregényét veszi górcső alá (Variációk a múltra), melyben Petőfi Sándor eltűnését, illetve azutáni életét gondolja újra. Neves költőnk Milbacher fantáziájában a magyar irodalmi köröket megunja, így orosz ügynöknek szegődik, s a csatatérről Oroszországba kerül, ahol azóta is rejtegetik őt.

Szergej Loznyica a kafkai világot alapul véve filmjében (Két ügyész) az időélményen keresztül festi meg a szövevényes bürokrácia körülményeit, ami a szovjet időket is jellemezte. Az ukrán rendező alkotásáról Stőhr Lóránt írt (Jelentés a főügyésznek), melyben kitér Kafka A per című regényére, amely adaptációként szolgált Loznyica filmjéhez.  

Mi a közös Vidnyánszky Attila és Pintér Béla rendezési stílusában? Molnár Zsófia (Koncepció: per) Vidnyánszky Attila Marxtőkéje című előadását vizsgálja a színészek és az általuk alakított karakterekre fókuszálva: „Nem is nagyon számítottunk másra, értékeljük hát a színészi játékot”.

Az idén nyolcvanéves Bródy Jánoshoz kötődő személyes emlékeit idézi fel Tábor Ádám (Bródy János 80), és röviden összegzi a zenész életművét. Klimó Károly és tanítványainak kiállítása a Barcsay Teremben tekinthető meg, melyről Takáts Fábián számol be (Mesterünk). Fáy Miklós (Belátás és kilátás) a Müpában megrendezett Vivaldi-operákat felvonultató előadásról, Csengery Kristóf pedig a szintén Müpa-szervezésben színpadra vitt márciusi Mahler-koncertről tudósított (Kapok, adok). Károlyi Csaba egy, a budapesti gettó felszabadításáról készült dokumentumfilmről (Nem születtem hősnek) írt A jóról címmel: „Új utat kell kezdeni, ha békét akarunk.”

Az aktuális lapszám kapható az Írók Boltjában és az újságárusoknál.