A borús idő és a Margit hídon uralkodó szélvihar ellenére sikerült átverekednem magam a Margit-szigetre, és az időjárás viszontagságaival folytatott küzdelmeim után is izgatottan közelítettem meg a Kristály Színteret. Már a bejárat környékét betöltő zene is kárpótlásnak tűnt az ide vezető útért, így lelkesen megkerestem a Hajó Színpadot, és elfoglaltam a helyem Mécs János Meder című kötetének bemutatóján. 

Beszéljünk a beszédről

Mécs Jánossal frissen megjelent kötetéről Molnár T. Eszterrel beszélgetett, aki felvázolta a hallgatóságnak azt a világot, ami a Meder történetének hátteréül szolgál: kietlen táj, egy posztapokaliptikus világ, ami eltolódik a sci-fi irányába, de mégsem határozható meg disztópiaként. Lényege nem is ez a környezeti kontextus, hanem az apa és fiú viszonya, ami ebbe ágyazódik bele. A szerző érdeklődésének középpontjában nem feltétlenül ez a jövőbeli valóság állt, aminek kereteit felskiccelte, inkább a visszatekintő gesztus, annak a módja, ahogy a távoli jövőből a jelent olvasni és értékelni lehet.

Mégsem hagyható figyelmen kívül a 2050-re jósolt ökológiai katasztrófa, és ennek a tragédiának a szociális következményei, amik vázlatszerűen ugyanúgy felsejlenek a regényben. „Nemcsak prognózisokra támaszkodtál, hanem magad is prognosztizálsz” – tette hozzá Molnár T. Eszter, majd kifejtette a technikai fejlődés, mesterséges intelligencia és ember regénybeli viszonyrendszerét. Mécs János lassú lejtmenetként képzeli el a társadalom szétesését, ahol nagyon erős rezisztencia működik, ami csomó formát megtart, és csak lassanként tünedeznek el belőle elemek.

Kulcskérdése a regénynek a generációk közötti megértési gát, ennek középpontjában az apa és fiú viszonya áll, ami egy erős verbalitásban gyökerezik. Szó esik a napjainkban is jelenlévő, technikához való viszonyból következő generációs szakadékokról is, hozzákapcsolva a regény elemeinek erősen technikai térbe való áttolódását. A regény jelene az apa halála utáni időszak, amiben folyamatos visszaemlékezések által kerül elő az apa figurája. Molnár T. Eszter kiemeli, hogy az apa „szövegelése” mennyire központi: megbotránkoztat, gondolatot ébreszt, folyamatos beszéde kontrasztban áll a fia hallgatásával. A regény fő témája a megbocsátás, az apa esetében, mintha magát a lényt kellene megbocsátani, a rengeteg beszédével együtt.

„Nagyon érdekelt, hogy ez a sok beszéd, ami zajlik, ehhez hogy viszonyulok, hogyan lehet viszonyulni, van a diskurzusnak egy szintje, ahol szinte kiműveljük a szavakat, de közben meg mintha lenne egy mélystruktúra, ahol zajlik a világ, és mintha a kettő nem lenne egymással köszönőviszonyban. Van bennem egy szkepszis a beszéddel kapcsolatban, miközben én magam is űzöm” – mondta nevetve Mécs János. Mondandójából kiderült, azt szerette volna ábrázolni, felfejteni, hogyan lehet ez a kapcsolat egyszerre teremtésre hivatott eszköz és gát.

A megbocsátás a személyes térről az ökológiai felé is kitolódik, ami tulajdonképpen egy előre megelőlegezett megbocsátást is feltár a jövő generációjának részéről, az általunk elkövetett dolgokért, aminek következményeit ők szenvedik el. De meg lehet-e tenni ezt a fajta feloldozást, meg szabad-e előlegezni, hogy megbocsátanak nekünk a gyerekeink azokért a dolgokért, amit a Földdel tettünk? Mécs János a regényében meg meri tenni.

A gyász és az erről való beszéd, ennek privát és publikus jellegének feszültsége is felvillan a beszélgetés során, ahogy a nők szerepe is: az anya hallgatása, fizikai mivoltának megerősödése a verbalitással szemben. Majd áttérünk a főszereplő szakmájára, és annak létjogosultságára a jövőben. A színész mesterség fontossá válása a virtuális tér és a mesterséges intelligencia megerősödéséből adódik, igényt teremt az emberben arra, hogy a valóságos felé mozduljon vissza.

Lezárásképpen a kiengesztelődés került terítékre. Habár az a megszokott, hogy a megbocsátással a maradás jár együtt, a regény zárlatában mégis a távozással kapcsolódik össze. A szerző mégsem készül semmiféle búcsúra. A felépített világban mégis egyértelmű volt az elmozdulás a fejlettebb, gazdagabb és zöldebb nyugat felé. „Én nem tervezem elhagyni az országot, de tökre megértettem, hogy ők elmennek” – mondta Mécs János, mielőtt Viktor Balázs újabb felolvasása zárta volna a beszélgetést.

A nagyon is politikai végszó csengett a fülemben, ahogy szünetet sem tartva rohantam át Vida Kamilla verseskötetének bemutatójára. A két beszélgetés nem csak ebben az utolsó gondolatban, de sok más ponton is összeért, elkerülhetetlenül körberajzolva, hogy a közélet és politika témája nem csak erősen betört személyes tereinkbe, de a művészet kereteit is feszegeti.

Rendszerbontó csúcs helyett demográfiai csúcs

A Demográfiai csúcsot Pető Péter próbálta a szerzővel együtt értelmezni, és nem elsőként feltérképezni, hogy Vida Kamilla „miben van”. A könyv a Kónya-Pető-vitát használja kezdőpontjául, ahogy ez a beszélgetés is: Pető Péter a vitára reflektálva, arról kérdezte a szerzőt, mit jelent számára az igazságtétel, aki igyekezve a vita perspektivájától elvonatkoztatni, végül úgy határozta meg, mint az egyik legfontosabb dilemmát, ami egy társadalomban létezhet, a tiszta lappal való indulást, és a múlt megértését. Kiemelte, hogy nem szabad a történelmet leválasztani a jelenünkről.

Vida Kamilla kifejtette, hogyan vált a vita a kötet koncepcióit egységesítő témává. Amikor elkezdte írni, ez még nem volt egyértelmű, viszont utána a vitában fedezte fel a lehetőséget, amin keresztül jól értelmezhető a nemzedékeket érintő ciklikusság: a fiatalok lázadnak és számonkérik az idősebbeket a hibáikért, majd elkövetik ugyanezeket a hibákat, és szorongani kezdenek, hogy őket is számonkérik majd.

A könyv kérdése, hogy mi a következők feladata, és érdemes-e az előzőek számonkérése.

A vita egyfajta mágikus színezetet kap a szerző értelmezésében, aminek meglétét Pető Péter sem vitatta el. A megszólalások attitűdje, retorikája, résztvevők egymáshoz való viszonyulása nem hasonlítható egy mai politikai vitához, ahogy a közönség szenvedélyes megnyilvánulása is egészen másnak hatott. Vida Kamilla szeretné, ha ma is képesek lennénk alkalmazni ezt a viszonyulást, és tudnánk ugyanannyira hinni a képviseletben és a saját mozgásterünkben.

A szerzőt már nem először kérdezték arról – ami előtt ő bevallottan értetlenül áll –, hogyan tud a politika ilyen erős ihletforrása lenni. Meglepőnek tartotta, hogy ez egyáltalán felmerül, nem látja a szerelemben vagy természetben lévő esztétikát másként a politikaitól. Főként Magyarországra összpontosít, mint egy család, osztályközönség, rengeteg közös ügynek és problémának a közös tere, ebben találja meg a kérdéseket, amik érdeklik, amivel dolga van. Versei nem tekinthetőek pusztán politikai költeményeknek, a téma összeforr a magánéleti jellegűekkel, mind egy adott időben és térben léteznek, “egy szerelmes vers sem lehet ettől a kontextustól függetleníthető”.

A Demográfiai csúcs egy Fideszhez köthető konferencia neve, ahol demográfiával kapcsolatos dilemmákra igyekeztek válaszokat adni. Ezen az eseményen hangzott el Novák Katalinnak egy beszéde arról, hogy politikai cselekvés-e a gyerekvállalás, és milyen értelemben az. Vida Kamilla maga értelmezésében azt vetette fel, hogy a gyermekvállalás egy politikai bukás beismeréseként is értelmezhető. Egy olyan pozíciót tárt fel, ami kiszervezi a testéből a következő nemzedéket, hogy ezzel adjon saját magának is értelmet. Az anyaság, mint magán, morális és társadalmi vállalás is végigvonul a köteten: megtartható-e a saját individuális igazsága, az ezért való harca egy nőnek, amikor anyává válik, vagy ez a szerepkör egy másik igazság segítésének feladatát helyezi rá.

Szóba került a politikai elmagányosodás, a remény és reménytelenség kérdésköre, a műsorvezetői szerepkör ráhatása a költészetre, ami izgalmas táptalajként szolgálhat, szűkítő körülményként viszont nem hat.

A Demográfiai csúcs úgy jelent meg április 10-én, hogy a két napra rá zajló események megváltoztathatják az értelmezését. „Ha valami olyan történik, ami érvényteleníti a könyv felét, én azzal teljesen rendben vagyok” – vallotta be a szerző. A vita és a választások közös pontja, hogy egyaránt felmerül a nyilvánosságban a múlttal való elszámlálás, szembenézés kérdése. A szövegek arról számolnak be, hogy a rendszer, amiben élünk, változásra szorul, ezzel kapcsolatban remények és konkrétumok egyaránt elhangzanak. Mindez azért jelentett Vida Kamilla számára kockázatos vállalást, mert magában hordozza a tévedés, nevetségessé válás lehetőségét.

A kötetben megjelenő Iván és Imre egy testvérpár, akiket az anyjuk szemszögén keresztül ábrázol a könyv, szimbolikusan megjelentetik a múltfeldolgozáshoz való különböző irányokat: mindent máshonnan közelítenek meg, és ennek a tengelyét adja a Kónya-Pető-vita, amely mentén visszafejthetőek ezek a szereplők, akik feltételezik egymást, nincsenek meg a másik nélkül, de egymással sem. A Kónya-Pető-vita eredményében valójában nem következett be változás, demokratikus értelemben egy kudarcot jelent.

“Van igazság?” – kérdezte Pető Péter zárásként, mire Vida Kamilla bevallotta, nem válaszolhat mást, mint hogy van.

A dedikálás kezdetével a Könyves Magazin színpada felé vettem az irányt, miközben megpihenve várakoztam a második sorban, eközben a terem is megtelt, egyetlen üres szék sem maradt. Sokan álldogáltak elszórtan, míg mások a padlón helyezték magukat kényelembe a beszélgetés idejére.

Egy rés sincs, hogy én beszéljek

Fehér Renátó első prózakötetének bemutatóján Szegő János kérdezte a szerzőt a könyvről, amiből a beszélgetés szüneteiben Martinkovics Máté színművész olvasott fel részleteket. A merénylők fénykorát megelőző utolsó verseskötet, a Torkolatcsönd zárlata az elnémulást igyekezett tolmácsolni, amennyire ez szavak és költészet által lehetséges, az irodalmi kihívást a beszéd újrakezdése jelentette. Ennek megoldása a beszéd lehetőségének kidelegálása volt, egy olyan monológba, amiben a szerző nem jut szóhoz. Az elbeszélő egy cseh egyetemista, aki Prágában tanul, és a december 21-ére virradó éjszaka elkezd egy manifesztót írni, amiben arról számol be, hogy fel akarja gyújtani a prágai Károly Egyetem bölcsészkarát.

Szegő János rámutatott, hogy a szerzőnek 2014 óta csakis választási években jelentek meg kötetei, ahogy ez most sem alakult másképp. A regény 12 évvel ezelőtt kezdett íródni, és Fehér Renátó a kötet összes fázisába bevezette a hallgatóságot: kezdetben egy lírai útikönyv műfaji kísérleteként indult, ami áttolódott egy női elbeszélő mesélte sétaregénybe, általa a generációja európai korszakélményét vitte volna színre, majd ennek a nézőpontnak a kifordításakor kezdett kialakulni egy radikálisan másfajta megszólalás. A Prágában történt valós esemény kihatott a kötetre, kihívást jelentett a szerző számára mértéket tartani abban, hogy mennyit enged beszivárogni a valóságból.

„Amíg ezt írom, senkinek sem esik bántódása” – hangzott el a mondat Martinkovics Máté felolvasásában, és a beszélgetés ezen mondat nyomán folytatódott tovább. „Én kicsit azt gondolom, abban bízom, arra tettem téteket, és arra igyekeztem kockázatvállalással téteket rakni, hogy amíg ezt írom, senkinek nem esik bántódása, tehát az irodalom hitem és naivitásom szerint képes arra, hogy az ilyen történeteket megpróbálja varázstalanítani. Amíg irodalmat írunk és olvasunk, valamilyen olyan otthonra találunk, ahol senkinek nem esik bántódása” – reflektált a szerző.

Az elbeszélő kulturális hátterére terelődött a szó, a szöveg hiperlinkszerű működésébe mind a szerző saját, mind más írók korábbi munkáit beemeli a szövegbe. Fehér Renátó ezek megválasztásában is leválasztja magát a kötetről, és a kidelegálás részeként kezeli azt is, hogy az elbeszélő milyen gondolkodói körrel bástyázta körbe magát.

„Ebben a könyvben egy szűk rés sincs, hogy én beszéljek. Mindent elural, gyarmatosít az elbeszélő. Ezeket a kulturális referenciákat, viszonyítási pontokat is neki kell kitermelnie önmagából.” Közös pontokat csakis a véletlen eredményezhet. Ebből a közösségből származó feszültség az egyik fontos szempont: hogyan változik meg az elbeszélőhöz való viszonya akár az olvasónak is abból adódóan, hogy azonos intellektuális háttér mozgatja őket. 

A kötet mottója Pilinszky Ne félj című verse, és a magyar szöveg mellett annak cseh fordítása is megjelenik alatta. „Nem én választottam, hanem úgy döntöttem, az elbeszélő választja ezt a saját mottójául. Kellett a valóságban is léteznie csehül a versnek, a valóságot meg kellett változtatni, hogy a regény működjön” – mondta Fehér Renátó megmagyarázva ezzel, hogyan lett cseh fordítása a Pilinszky-szövegnek.

A regény kaleidoszkópszerű jellegére ekként reflektált: „Én azt mondanám, és a kaleidoszkóp megjelölés erre is szolgál, hogy az a sok információ hogyan őrlődik bele ebbe a tudatfolyamba, ebbe a monomán rendbe, ebbe az üvöltésbe. Nem a kulturális referenciák érdekesek, hanem a beleörlődése az információknak ebbe a beszédbe, ami tulajdonképpen elsodorja a valóságot, a kultúrát, és épít belőle egy olyan holtágat, ahol az ő feltételezett értékei, normái megszólalhatnak”, ezzel görbe tükröt tartva a társadalomnak, aminek álszentségét igyekszik leleplezni. Fontos, hogy a kor milyen áramlataival szembesülünk, közte a gyűlölködő közbeszéddel és az erre való reflektálással, az elbeszélő a saját értelmezését igyekszik belénk plántálni: egy szégyenre és megvetésre épülő korszakot ajánl, amiben le kell győzni a másikat, azt is bántani kell, akit szeretsz.

Ennek a privát ideológiának a felépítésében lényeges rámutatni, hogy nem egyetlen szellemi vagy politikai irányzat határozza meg. „Azt akartam, hogy ne papírmasészerű sztereotípiák rajzolják meg az ő karakterét. Hajlamosak vagyunk sztereotípiák felől elmesélni ilyen tragédiákat is. Megkönnyíti az elbeszélhetőséget, ha parcellázzuk, sztereotipizáljuk” – magyarázta a szerző, és kitért arra, hogy célja volt ellehetetleníteni az egyetlen úton való dekódolhatóságot, hogy ne lehessen egyszerűen megválaszolni a miérteket. „Mert a valóság ennél sokkal bonyolultabb, és a valósággal való nem-szembenézés történik olyankor, amikor sztereotípiák felé fordulunk, pedig vannak helyzetek, amik megmagyarázhatatlanok.”

Képek: Margó Irodalmi Fesztivál / Kováts Zsófia, Nagy Attila