A ZUG című előadás mind címében mind témafelvetésében az úgynevezett tiszazugi arzénes gyilkosságokra utal, azt dolgozza fel. 1911 és 1929 között a mai Magyarország területén, Jász-Nagykun-Szolnok megyében található Tiszazug térségében, a Tisza és a Hármas-Körös közötti régió több településén, leginkább Nagyréven, Tiszakürtön és Cibakházán elkövetett gyilkosságokra utal, ahol 160–300 gyilkosság történt családon belül, amit többnyire nők férjeik ellen követtek el, úgy, hogy ételükbe és orvosságukba arzént, vagy ahogyan ők használták, légykövet kevertek. A társadalomtörténeti kutatások peranyagok, sajtóanyagok alapján rekonstruálták a történteket. 1929–1930-ban lefolytattak egy nagy állami vizsgálatot, és körülbelül harminc bűnöst ítéltek el, volt, akit halálbüntetéssel, volt, akit a szabadságvesztés különböző formáival büntettek meg. A szálak rendszerint bábaasszonyokhoz vezettek, miszerint ők voltak ezeknek a gyilkosságoknak az ötletgazdái, és tőlük szerezték be az amúgy a háztartásokban is fellelhető, otthoni háztartási eszközökből könnyen kinyerhető, jellegzetesen fehér színű arzénport. Valójában azonban nincs magyarázat arra, hogy miért alakultak ki ezek a térbeli gyilkosság-gócpontok. 

Az áldozatok között vannak csecsemők, fogyatékos gyerekek, beteg és magatehetetlen felnőttek, háborús rokkantak, idős rokonok. Az ok lehetett örökségszerzés, szerelemféltés, vagy egy családtag erőszakos viselkedése. Az ezt megelőző időszakban, az 1880-as években is történtek hasonló esetek, és országszerte máshol is találni nyomokat, de időben és térben ez a gyilkosságsorozat a legkoncentráltabb. A nyomozás során csendőröket helyeztek ki a területre, a bűnre feljelentő levelek és a helyi orvosok gyanúja vezetett el. Holttesteket exhumáltak, a testekben lévő arzén mennyiségét mérték, ez szolgált bizonyítékul.

Ez az arzénes mérgezés nem feltétlenül okozott halált, ha nem nagy dózisban adták be, hanem fokozatos kínzást és szenvedést, amely krónikus betegségnek tetszett, és a tünetek alapján sem lehetett biztosan következtetni rá, csupán néhány orvosnak lett gyanús. A tettesek a családtagok okozta nyűgöt és kellemetlenséget akarták megszüntetni. Az tény, hogy sokszor nők férjeik ellen követték el a gyilkosságot. Vannak, akik a szegénységgel, vannak, akik a szociológiai háttérrel magyarázták meg e bűnös cselekedeteket, de az igazságot és a valódi motivációt nem lehet felfejteni.

Nem véletlen, hogy a mai napig számos feldolgozása született, szépirodalmi, szociográfiai és a történeti kutatások is előszeretettel foglalkoznak a témával. Ez a ZUG című előadás is csatlakozik elődeihez. Felhasznál egy irodalmi művet (Korda Bonifác: Tiszazug) és egy klasszikust is, ugyanis Móricz Zsigmond publicisztikája, a Tiszazugi méregkeverők is része a drámai szövegnek. Ám a rendező, Widder Kristóf gondolt egy merészet, és párhuzamot állított jelen korunk magyarországi női áldozatainak sorsának bemutatásával, akiket férjeik bántalmaznak. Ebben az esetben nem határozott meg teret és időt, hanem megrázó áldozati történeteket mondanak el a színésznők, illetve a cím, a ZUG egy helymeghatározó lehet, talán nagyon távoli asszociációval egy zárt térre utal, talán a családon belüli erőszakra.

De nagyon meg kell erőltetni ahhoz az asszociációs gondolatmenetet, hogy a gyilkosokat és az áldozatokat össze tudjuk vetni egymással.

A színlap sem színleli a rendezésnek azt az elhatározását, hogy nézőit egyszerre kívánja megszólítani intellektuálisan és emocionálisan. Az elmesélt női történetek a múltban peranyagok részletei, a jelen korban pedig interjúk kivonatai. A XX. század elején generációról generációra adták át falvak asszonyai azt a módszert, hogyan lehet szisztematikusan meggyilkolni családtagjaikat.

Jelen korunk áldozati szerepbe kényszerülő nőit férfi társuk fizikálisan és verbálisan bántalmazza, megszégyeníti, közös gyerekeikkel zsarolja, menekülésre kényszeríti. Tehát két korszak nőinek bűnöző és áldozati perspektíváit egymásra helyezi, egy narratívában meséli el a rendezés.

A Szkéné előadótermének feketére csupaszított, üres színpadán a két színésznő, Balogh Orsolya és Feuer Yvette fekete ruhában jelenik meg, a gyászra utalva. Adva van két nagyon erős színészi alakítás, akiknek jelenléte egyszerre már egy mozgásszínházi jelenetet is előhív. Fekete parasztasszonyos ruhájuk, kántáló stílusuk, fejkötő, konyharuha, a fekete térben. Néhány sámli, lábas elég általánosan utal egy vidéki konyha néhány felszerelésére. A népi kultúra jellegzetes ruházatában, hosszú szoknyában, buggyos felső blúzban, vállra vetett kendőben, fejkendőben, kötényben jelennek meg, tehát jelmezük a XX. század első felének, a tiszazugi arzénes mérgezéseknek idejébe repíti vissza a nézőt. Kezükben konyharuhát tartanak, fehérre van festve az arcuk, mintha maszkban lennének. Hangjuk káráló, meghatározott hanghordozással beszélnek végig, mozgásuk megkoreografált, egyszerre mozdulnak, és a térben is meghatározott módon alakítják mozgásukat. Díszlet nincs, van két hokedli kellék, némi csupor, vaj, köpülő eszköz, és a világítással játszik a rendezés. A két színésznő játéka, mozgása, hanghordozása szuggesztív, fenyegető, feszültséggel teli. Időnként bejátszásról a magyar népmesék-sorozat motívumait imitálva hallunk egy férfi hangján megszólaló mesét, amitől egy thriller jellegű filmben érezzük magunkat.

Az előadás során a két nő a térben egy betanult koreográfia alapján mozog, minden porcikájuk felett uralmat gyakorolva. Jelen korunk női áldozatainak történeteit mesélik el felváltva, hogyan kényszerültek elmenekülni férjeik, férfi partnerük elől. Hátborzongató, kellemetlen és ijesztő részleteket ecsetelnek. Aztán meg sem határozható módon, talán a fényjelzések utalnak rá, visszaugrunk az időben száz évet, és egy tárgyaló jelenet részesei leszünk, ahol az egyik színésznő a bíró, a másik a bűnös, gyilkosságot végrehajtó válaszadó. Ez Móricz Zsigmond a színlapon is feltüntetett Tiszazugi méregkeverők című, 1930-ban a Nyugatban megjelent művéből egy részlet az arzénes gyilkosságok tárgyalásáról. Majd a hetvenperces előadás során oda-vissza ugrunk az időben, és látjuk, ahogy ketten együtt süteményt gyúrnak, ugyanazzal a szaggatott mozgással, mint végig az előadás során, és váratlanul nem lisztet, hanem súroló szert öntenek a süteménybe, ezzel bizonyítva, hogy ők most gyilkosságra készülnek, ahogy ezt tényleg tették a bűnös asszonyok, hiszen hozzátartozóikat, leggyakrabban férjeiket, fiaikat ételbe kevert arzénnal mérgezték meg. 

Bármilyen megkapó is a két színésznő félelmet keltő szuggesztív jelenléte, bármennyire átjön a rivaldán a rendezés feszessége, itt egy alapvető ok-okozati viszonynak a megtévesztő egymás mellé helyezése történik meg. Felállítható-e bármilyen összefüggés gyilkosok és áldozatok között?

Mint nézők tehát provokálva érezzük magunkat, és gyakorlatilag arra nincsen magyarázat, hogy a tiszazugi gyilkosságok történetét miért kellett keverni jelen korok áldozati szerepben lévő asszonyainak sorsával. Ez a rémes gyilkosságsorozat önmagában is elrettentő, tehát ennek szövegkörnyezetéből is lehetett volna jócskán felhozni példákat.

Olyan érzése van a nézőnek, mintha rossz lemezt tettek volna be egy némafilmes jelenetre.

Nagyon veszélyes és félrevezető az, ha ilyen módon közelítünk a jelen problémáihoz, mert tényleg nem érteni, hogy miért lehetne megmagyarázni a múlt eseményeit a jelen történéseiből, és fordítva. Lehet úgy is értelmezni, hogy a rendező az 1920-as évek eseményeit azzal magyarázza, hogy a férfiak erőszakosak voltak a nőkkel, amire egyébként nincsen tárgyszerű bizonyíték egy-két esettől eltekintve. Tekintettel arra, hogy több száz gyilkossági eset történt, amikor hónapokig, évekig mérgezték hozzátartozóikat ezek az asszonyok-nők, előre megfontolt szándékkal. Az előadásban elbeszélt jelenkori történetekben még véletlenül sincs arra utalás, hogy a folyamatosan zaklatásnak és bántalmazásnak kitett feleség és anya, önvédelemből megölné a férjét, sokkal inkább arról, hogy áldozatként menekül és nincs igazi védelemre lehetősége. Tehát a két felvetésnek és problémának semmilyen köze nincsen egymáshoz. 

Egyébként az, hogy a rendező és az előadás szervezői a két idősík eseményeit valóban párhuzamba állíthatónak látják, egyértelmű, hiszen a május 29-i előadás után mind a két téma szakértői köréből hívnak hozzáértőt, hogy általuk is ütköztessék a két felvetést. Aki kíváncsi, járjon utána…

A képek forrása a Láthatáron Csoport Facebook-oldala.