A kommunikáció aktusa önnön magában még nem feltételez semmiféle szimpátiát, megértést, vagy a tényleges „fair play” sztenderdjét – mégis szeretünk rá úgy hivatkozni, mint valami univerzális jótéteményre vagy igazság-mércére. Az egész fogalmat belengi a modernizmus optimalizáló, antihumán bukéja: a kommunikáció bürökratikus folyamatában számszerűsödik, megkövül, és testidegen racionalitásokhoz idomul a dinamikus, szabad, emberi viselkedés.

A művészet „módszere” valahol a kommunikáció és a kapcsolatteremtés között lebeg, azonban nem kis nyűgöt és nyavalyát fialnak azok az intézmények és szakmabeliek, akik az előbbit összetévesztik az utóbbival. Vakulásig lehet taglalni, hogy egy alkotás mit közvetít: pörgethetjük a szemfüles analízist és kontextualizálást, és közönségünk tagjai még így sem fognak közelebb kerülni egy első kézből megélt, valódi tapasztaláshoz – valamihez, amit a kiállítótérből kilépve haza is tudnának vinni.

A felettébb kommunikatív megnyitóbeszédek, absztraktok és recenziók az akadémia választékos, magasztos nyelvén szólalnak meg – ezzel elegánsan megpendítve a legitimitást – és közben túlkiabálva a térbe épphogy belépő személy saját benyomásának, „első kontaktjának” esetleges, meghitt pillanatát. Amire a szcéna törekszik, az többször konvergens idomítás, mintsem tanítás: többször a fogyasztói szükségletek kiszolgálása és a könnyű válaszok bezsákolása, mint a kíváncsiság vagy az intuitív kritika magvainak elvetése.

Az igazság az, hogy nem létezik az a terabájtnyi szövegmennyiség, melynek segítségével a művészet élményeit maradéktalanul alá lehetne támasztani – de még ha lehetne is, akkor sem biztos hogy érdemes. Minden előre kihelyezett kapaszkodó egyben korlát is: a diskurzusnak előre megásott meder néha olyan sekély és annyira szűk, hogy zátonyra futnak benne a gondolat hajói.

Valóban az lenne a végső cél, hogy egy műtárgy vagy performansz láttán egyetértő, kedélyes mormogásban, cirkusz-mintára tudjunk összeborulni? Melyik ponton lesz a kommunikációból egyfajta verbális „white cube” – a művészet és néző közötti status quo kiterjesztése? Mikor válik a szakmai keretezés a kultúra sajátos dogmájává?

A MOME ADM (Art and Design Management MA) képzés Válts nézőpontot! című pop-up kiállítása a fogas kérdésekre leginkább úgy válaszol, hogy erőt vesz magán, és ezúttal csendben marad. Szólaljanak meg inkább a galambok, táblák és homlokzatok képei – a Széll Kálmán Tér és a II. kerület ismerős visztái, melyek a kettes metró megállójának oldalsó üvegpaneljaira lettek kitapétázva.

A 45. Budapesti Tavaszi Fesztivál koprodukciója a „segédkerekes bicikli” logikájából inspirálódva nem helyezi magát komoly kihívások elé, de kijelölt célját – a művészet általános népszerűsítése – könnyedén eléri. Azon túl hogy a képek fizikailag elkerülhetetlenek, tartalmuk is könnyen hozzáférhető: a városi környezet ismerős látványai még laikus polgártársaink számára is elég megbízható kapcsolódási pontot jelentenek.

Csak hogy végül össze is fonjam a kommunikáció kalácsát: a Válts nézőpontot! legfeljebb annyit kísérel az arra járók fülébe mondani, amennyi a címbe bele van foglalva. Nincs magolás, túldimenzionálás vagy intellektuális győzködés, nincsenek magasított belépési küszöbök, és lehet hogy ez kezdetnek elég. 

A helyzet, melyben a minket körülvevő dolgokra kicsit más szemmel nézünk, már önnön magában egy fejlődő kreatív attitűd előszobája. A felvállaltan kis merítésű tárlat nem törekszik nagy leleplezésekre, nem göngyölíti fel a teljes históriát, de puszta képi jelenlétével megmozgat bizonyos petyhüdt kognitív izmokat, és beindítja a konceptualizációt. Finom, megmosolyogtató abszurdum forrása az, ahogy a felszíni metrómegálló épületének falán virítanak az éppen róla készült fotók – de ez az objektumi fordulat engedi meg hogy észrevegyük azt, ami mindvégig ott is volt.

Fotók: Főpolgármesteri Hivatal