Alföldi Róbert Shakespeare-rendezéseinek régóta felismerhető kézjegye van. Erőssége a politikai ösztön, a jelenidejűség, kedves színészei felszabadítása, a szöveg up-to-date hangolása. Tudja, hogy Shakespeare nem vitrintárgy, hanem egy közveszélyes szerző, ha hagyják élni. A rendezői hibái is következetesek, néha túlságosan bízik a direkt aktualizálásban; olykor a jelenet mögé odateszi a rendezői kommentárját. Előfordul némely munkájában, hogy a gondolat hamarabb érkezik meg, mint a dráma vagy a koncepciója megelőzi az emberi történetet. Most azonban fegyelmezettebb, vélhetően tudja, hogy a Julius Caesar eleve politikai gépezet, nem kell hozzá külön turbófeltöltő.

A darab címszereplője Gaius Julius Caesar rendkívüli képességű hadvezér, kivételes kommunikátor, népszerű politikus és a köztársasági intézmények módszeres lebontója volt. Reformált, centralizált, modernizált, de közben magához vonta a hatalmat. A történelmi személyek kettőssége élt benne: építő és romboló volt egyszerre. Lehet-e pályaívét a Nemzeti Együttműködés Rendszere kitalálójával, kormányzásával párhuzamba vonni? Csakis óvatosan és metaforikusan, mert a párhuzam csakis abban áll, hogy mindkét esetben egy erős felhatalmazásból induló vezető fokozatosan vált a rendszer központi elemévé, miközben az intézmények a személyéhez viszonyítva értelmeződtek. De a különbségek legalább ilyen fontosak: más kor, más jogrend, más politikai közeg, más erőszakszint, és nagyon-nagyon más történelmi lépték. Shakespeare darabja biztos nem napi publicisztika, hanem hatalomtan. Alföldi rendezése helyesen értelmezte, hogy most és itt a politika színház, és a színház politika. 

Kálmán Eszter díszlete hideg, funkcionális, közéleti tér: olyan, ahol sajtótájékoztatót és a kivégzést ugyanazon bútorzattal lehet lebonyolítani (megjegyzem, nem túl praktikus, kisebb tortúra a mozgatása). Tihanyi Ildi jelmezei kortárs hatalmi esztétikát idéznek: szabott, slim fit öltönyök, fegyelmezett megjelenés, a rend külső csomagolása.

A tömegjelenetek erősek, mert Alföldi pontosan tudja, hogyan kell a csoportokat mozgatni: a csürhét, a közvéleményt, a követőket, a kommentmezőt. 

Az este legkényesebb és legizgalmasabb kérdése Stohl András meghívása a címszerepre, ami csak Alföldi és a színész eddig is össze-összekapcsolódó pályájából tűnik adekvátnak. Kétségkívül jelentős színész: ösztönös, erős jelenlétű, technikás, veszélyesen eleven.

Azonban közmédiás szereplései, celebközege, populáris ismertsége már mindig külön réteget raknak színpadi megjelenéseire. Ő ma nem pusztán színész, hanem közmédiás-kulturális jelenség. Lehet-e ilyen háttérrel Julius Caesar? Talán azért lehet, mert bizonyos aspektusból Caesar is közszereplői konstrukció volt: hírnév, tekintély, személyi márka. Stohl személye behozza ezt a csomagot és amikor belép, nem egy római férfi jön be, hanem valaki, akit mindenki ismerni vél (az már nézői vérmérséklet kérdése, hogy ki mondja azt: Jé, itt a nagy Ő!, és ki azt, hogy ez éppen használ az adott szerepnek). Alakítása okosan nem a hadvezért hangsúlyozza, hanem a megszokott hatalmasságot: azt az embert, aki már nem kérdez, mert régen megszokta, hogy helyette válaszolnak. Van benne hiúság, fáradtság, fölény, és a hangja, annak könnyed dominanciája jól szolgálják ezeket a markereket. A tragédia a színpadon abból fakad, hogy emberként már rég sérülékenyebb, mint a róla kialakult kép.

Böröndi Bence Brutusa szép és eszes alakítás. Brutus szerepe örök csapda, mert unalmas erényhős lehet belőle. Böröndi ezt elkerüli: intellektuális, tisztességes, de politikailag naiv férfit játszik. Jól példázza, hogy aki erkölcsileg magasabban áll az ellenfeleinél, az ez okból rendszerint veszít. Fröhlich Kristóf Cassiusa az este egyik motorja. Egy ideges energiájú, sértett, okos, manipulatív ember. Nem démon, hanem politikus. Fröhlich jól mutatja: a forradalmakat gyakran a második sor indítja. 

Sas Zoltán Antoniusa fokozatosan építkező alakítás. Kezdetben háttérfigura, majd a temetési beszédnél megérkezik. Jól érzi karaktere legfőbb erejét: a nyilvános gyászt mint politikai technológiát.

Óhatatlanul is mai analógiát keresünk az előadásban és ehhez most személyt is és módszert is találunk. Gondolhatunk-e másik politikai tényező feltűnésére? Mert Antonius a rendszer embere, bár ő a darabban a vezér halála után a nép nyelvén szerzi meg az örökséget. Karizmatikus, taktikus, opportunista, érzelmi retorikus. Valaki, aki a fennálló rendből kinőve, annak a nyelvét ellene fordítva épít új legitimációt. Hasonlatként működhet. Persze Shakespeare figurái nem személyi megfejtőkulcsok, színházi metaforaként értékelhetjük, politikai jóslatként kevésbé. Mintha Alföldi most mégis ez utóbbit tenné.

Juhász Vince Octaviusa a hideg jövő. Rövidebb jelenlétében is azt ígéri, hogy a következő rendszer még kevésbé lesz emberbarát. Nagypál Gábor Cascaja egy minitanulmány. Jó ritmusú, markáns karaktermunka, a színész virtuózitással hozza a cinikus végrehajtó típusát. Mellette Cinnaként Chován Gábor és Metellusként Ilyés Róbert a másodvonal másodvonalát játssza, meglehetős alázattal. Artemidorus szerepében Bregyán Péter emlékezetes, ő a március idusától való félelemre intés hírhozója (érdekes, hogy a NER tizenhatéves uralmának alkonya éppen az ez évi március 15-i központi ünnepségek alkalmával mutatkozott meg véglegesen, pikáns aktualitása ez a bemutatónak).

Bohoczki Sára (Calpurnia) és Szőts Orsi (Portia) emlékeztetnek rá, hogy a férfiak politikai játéka mögött mindig maradnak magánéleti romok. Alföldi abszolút nem engedi el ezeket a jeleneteket, amely az előadás erénye.

A Julius Caesar színpadon akkor lehet izgalmas, amikor a rendező nem egyszerűen rendszerváltó allegóriát lát benne, hanem a politikai morál boncolását tartja. Lehet ez hangsúlyosan történelmi, expresszíven mai vagy éppen retorikára építő. A budaörsi változat jelenidejű, de nem napi használatú olvasat. Alföldi Róbert rendezése feszes, gondolatilag világos, és ugyan nem hibátlan, ellenben most és itt fontos. A szereposztás erős, Stohl András meglepően adekvát Caesar: olyan ember, akit már a belépése előtt megelőz a híre. Shakespeare pedig most is kellemetlenül pontos. Mert a kérdés nem az, hogy ki Caesar. Hanem az, hogy mit teszünk, amikor megjelenik.  

Fotók: Borovi Dániel