A kötet kortárs magyar dalszövegekből válogat, Borsi Bálint széljegyzeteivel kísérve, melyek nemcsak interpretációs lehetőségeket és szlengmagyarázatokat kínálnak, hanem szövegközi és kontextuális utalásokat is kibontanak. A szerzők örömmel fogadták, hogy szövegeik bekerültek a kötetbe, és a külső értelmezői tekintet sem zavarta őket. A beszélgetés során mindenesetre felmerült az alkotói szándék és értelmezői nézőpont közelségének kérdése. Borsi Bálint vegyes tapasztalatokról számolt be a munkafolyamatot illetően: voltak előadók, akiknek a szövegeivel könnyebb dolga volt, így Cseri Hanna és Barkóczi Noémi személyesebb szövegvilágánál szubjektív benyomásokra támaszkodott, viszont OP (Ótvar Pestis) dalainál a generációs különbség, Beton.Hofinál pedig a halmozott, asszociatív szóképek nehézséget okoztak a szövegek szétszálazásában. „Volt olyan, ahol nagyon felnevettem, de meg tudtam érteni, hogy miért írod, mert hogyha látatlanba elkezdeném elemezgetni a saját dalszövegeimet – úgy, hogy nem én írtam volna őket – akkor valószínűleg hasonló dolgokat írtam volna” – jegyezte meg Borsinak OP.

De vajon hol húzódik a határ a vers és a dalszöveg között? A kérdés kapcsán Borsi Bálint Keresztes Józsefre hivatkozott: „ha egy dalszövegben van egy jó sor, akkor az többnyire jó dalszöveg, hogyha egy versben van egy rossz sor, akkor az többnyire rossz vers.” Borsi szerint ez nem egy hierarchikus különbségre utal, hanem funkcionális eltérést hangsúlyoz: a dalszövegnek egyszerűen más a szerepe, és ami a saját zenei közegében működik, lecsupaszítva, papíron nem minden esetben tud megfelelően érvényre jutni. 

Ez a különbségtétel a jelenlévő alkotók saját szövegeihez és az irodalomhoz fűződő viszonyukban is visszaköszönt. OP elmesélte, hogy kezdetben verseket írt, de a dalszerzés egyszerűbbnek bizonyult számára, mert a versnél hiányzik a zenei alap ritmusa – olyannyira, hogy a középiskolában is úgy memorizálta a verseket, hogy ritmust rakott alájuk. Barkóczi Noémi számára pedig a versolvasás hosszú ideig egy szűk réteg kiváltságának tűnt, így sokáig ódzkodott tőle. Mindannyiuk számára alapvető támaszként van jelen a zene és a ritmus az alkotási folyamatban, így nehezebb feladatnak éreznék a versírást, mint a dalszövegírást.

A beszélgetés során a középiskolai irodalomórák is felidéződtek. A „mit gondolt a költő” típusú elvárások, a memoriterek és a bemagolt értelmezések sokak számára szorongást keltettek, és messze sodródtak a költészet, az irodalom világától.

Borsi Bálint széljegyzetei éppen ezért egyfajta hídépítési kísérletként is felfoghatók. A cél kettős: a fiatalabb generációknak megmutatni, hogy az iskolában tanult klasszikus verselemzési metódusok és fogalmak működnek azokon a szövegeken, amiket hallgatnak, az idősebbeknek pedig dekódolni a szlengeket, feltárni a szövegek utalásrendszerét. 

De vajon felbukkanhatnak-e ezek a sorok az iskolapadokban? „Elképzelni nem tudnám, de nagyon remélem, hogy megvalósul” – reagált OP a felvetésre. A dalszerzők egyetértettek abban, hogy a mai könnyűzene beemelése az osztálytermekbe alapvetően formálhatná át a kamaszok viszonyát a szövegolvasáshoz, hiszen lebontaná a költészetre rakódott intézményes félelmeket, és bizonyítaná, hogy az irodalom nem poros, múzeumi tárgy, hanem szövegek együttese, amik róluk és nekik is szólhatnak.

Kik azok, akiket hallanak, és kik azok, akik hallgatnak? A kötet címe jelzi az előadók és közönségük közötti kétirányú rezonanciát, miközben önironikus gesztusnak is tekinthető, ahogy Cseri Hanna megjegyezte: „ezt olvasni lehet csak, nem hallja senki.” 

A közönség azonban figyelem, amivel felelősség is jár. Az előadók egyetértettek abban, hogy a megnövekedett közönségbázis és a szavak súlya megkívánja a képviselt értékek tudatosítását, alkotóként mégsem az elvárások kielégítésének igénye, hanem az önkifejezés szándéka vezérli őket. 

Adódik a kérdés: miért éppen most született meg egy ilyen válogatás, és mitől vált ennyire megkerülhetetlenné a kortárs dalköltészet? A résztvevők szerint a hazai zenei szcéna éppen aranykorát éli, főként azért, mert a dalköltés az önkifejezés nagyon kifinomult eszközévé vált, és a dalok újra szövegközpontúak lettek. Borsi Bálint úgy vélte, az autenticitás felértékelődéséhez a kulturális és társadalmi közeg is hozzájárult: a hivatalos, állami nyilvánosságból kiszorult alternatív és független hangoknak nem maradt vesztenivalójuk, így radikálisan őszinte, nyers és kompromisszummentes alkotások születhettek, ami a közönség és a szerzők szoros viszonyát is megalapozta. Mindezzel együtt a technika demokratizálódása – ma már egy album akár a hálószobában is elkészülhet – megkönnyítette a megjelenést a független és őszinte hangok számára.

A beszélgetést követően a szerzők a Trend Kiadó standjánál dedikáltak, itt is megmutatkozott a kötetet iránti élénk érdeklődés.