A Présházban Jankovics Levente és Sződy Judit házigazdák babzsákokkal, párnákkal és répás szendvicskrémmel várták a kisgyerekes családokat. Hamar meg is telik a nézőtér, Bertóti kiáll a színpadra egy gitárral, és elkezdődik a lendületes interaktív koncert, még a közönség legfiatalabb tagjai is nagyrészt elcsöndesednek, és megigézve követik az állatokat sorra vevő dalokat. A kötethez készült album dalai közül hét hangzik el a koncert során, a Pillangók, a Tücskök, az Oroszlángyerekek, a Majmok, az Egerek, a Koalák és a Galambok. Ezenkívül Bertóti előadja még a Bogárbál című dalt, amit kifejezetten a műsorhoz írt.

Bertóti lazán, de magabiztosan tartja fenn a figyelmet és teremti meg a Présházban a közösség érzését: találós kérdésekkel vezeti fel a soron következő dalt, őszinte kérdésekkel fordul a közönség felé, és változatos módokon hív meg minket a részvételre; rövid koreográfiát tanít, szólamokat oszt ki (zümmögés, zsizsegés), kezdő leckét tart majomból, együtt éneklésre biztat.

A szerelmes, antropomorfizált állatok egyértelműen rólunk beszélnek, és arról, hogy milyen egymást szeretni. A pillangó rajong, a tücsök énekel, a majom önmagára ismer a másik majomban, a bogarak elvesznek a tánc mámorában, a galambok pedig reménykedve néznek a jövőbe. Ennyit a versek is elmondanak előadás és közös tánc nélkül, a koncert azonban többet ad: megtestesíti a szenvedély egyik olyan oldalát, ami a versek szövegében nem jelenik meg.

És teszi ezt rögtön az első dalban, amivel kezdetét veszi a koncert, a Pillangókban, amely a kötetben a következő formában szerepel:

Akármilyen tarka legyen is a táj,
szülessen meg a legcifrább papagáj,
élénknarancsba öltözzön a hajnal,
nyíljon százmillió virág tavasszal,
mártsák a telet hupikék festékbe,
bíborban virítson az ég estére,
legyen bármennyire pompás a látvány,
szálljon le odafentről a szivárvány,
nekem akkor is te leszel, míg látlak,
legszínesebb foltja a nagy világnak.

Bertóti szabadon kezeli a saját versanyagát, egyes sorokat, szavakat megismétel akkor is, ha ez eltér a kötetben rögzített formától; addig ismétli őket, amíg a dal tovább nem tud lépni. A Pillangókban is megismétli az első versszakot, először beszédhangon mondja el a gitárkíséret mellett, majd énekelve. Hallgatóként azt érzem, hogy az énekhangnak azért van honnan elrugaszkodnia, mert a beszédhang először megteremti neki azt a talpalatnyi helyet, levelet, virágot, ahonnan felszállhat – miközben Bertóti a pillangóról énekel.

Az Egerek alatt is hasonlóan komplex viszony alakul ki az előadásmód és a versanyag között, mindez a dal végén csúcsosodik ki. A vers utolsó két sora írott formában csak érintőlegesen tartalmazza a veszély lehetőségét, mivel a macska feltűnését rögtön követi a biztonság ígérete:

S ha a macska kisegérnyom után kutat,
tudom jól, hogy merre nyerünk egérutat.

Bertóti a koncert alatt viszont teret enged, hogy kiteljesedjen a veszélyérzet; az első sor többszöri megismétlésével késlelteti az egerek megmenekülését. Az előadásmód szabályos macska-egér játékba kezd a szöveggel; látszólag engedi a verset tovább szökni, majd egy újabb ismétléssel és improvizált dallamverzióval tarkón ragadja és a levegőbe dobja. Amikor Bertóti végül megkegyelmez a versnek, azt is egy ragadozó játékosságával teszi.

A versek antropomorfizált állatokon keresztül beszélnek a szerelemről, a koncert viszont egy zoomorfizált előadásmódot tár elénk, ahogy Bertóti az előadás velejéig engedi hatni a fentiekhez hasonló állati sajátosságokat. Nem csak arról van szó, hogy az előadás módja idomul ezekhez az állatokhoz, az átlényegülés az előadásmód szöveghez fűződő viszonyában nyilvánul meg. Ez az átlényegülés pedig szintén a szerelemnek az egyik formája: az, amelyik a szenvedélyes előadóművészt köti az előadása tárgyához és aktusához – az olyan előadóművészt, aki nem tud a pillangókról vagy a macskákról énekelni, csak ha közben önmaga is pillangóvá vagy macskává változik, csak ha közben megtestesíti az előadóművészet pillangó- illetve macska-allegóriáját.