Mit lehet kezdeni azokkal a kérdésekkel, amelyekre már nem kaphatunk választ? És mit jelent egyáltalán továbblépni, ha közben valaki hiánya változatlanul ott marad velünk? I Szujon Az utolsó hívás – Dzsian telefonfülkéje című regényének bemutatóján valahogy újra és újra ezekhez a kérdésekhez tértünk vissza. A dél-koreai szerző könyve az úgynevezett gyógyító irodalomhoz kapcsolódik, mégis nehéz lenne egyszerűen vigasztaló történetként beszélni róla. Az öngyilkosság, az elmagányosodás és mindenekelőtt az ott maradók tapasztalata kerül a középpontba.

A regény egyik fontos helyszíne egy pszichológiai boncolásokat végző központ. Ez számomra egészen furcsa volt, hiszen hogyan lehet egy ember halálát úgy felboncolni, hogy nem a testet, hanem az életet vizsgáljuk meg tulajdonképpen? Milyen események, kapcsolatok és hiányok vezethetnek el addig a pontig, ahonnan valaki már nem lát visszautat?

A történetben mindehhez egy különös telefonfülke is társul, amely lehetőséget ad arra, hogy az itt maradók még egyszer kapcsolatba kerüljenek azzal, akit elveszítettek. De vajon egy utolsó mondat valóban lezárhat bármit?

A beszélgetés során I Szujon az alkotás folyamatáról is mesélt.

A történetet eredetileg rövidebb formában írta meg, később azonban arra kérték, hogy bontsa ki regénnyé.

Így több különböző élethelyzet és veszteségtapasztalat is helyet kaphatott benne. Nem egyetlen történeten keresztül próbált beszélni az öngyilkosságról, hanem azt mutatja meg, hányféleképpen lehet valaki magányos, és hányféleképpen maradhat valaki egy másik ember után egyedül.

Szóba került az is, miért fontos minderről az irodalomban beszélni. Talán azért, mert bizonyos tapasztalatokhoz a hétköznapokban nehezen találunk megfelelő mondatokat.

Könnyebb hallgatni róluk, elfordulni, vagy egyszerűen azt gondolni, hogy valaki más problémájáról van szó – fogalmazta meg a szerző.

A beszélgetéshez az is sokat hozzátett, hogy I Szujon a saját nyelvén válaszolt, tolmács fordította magyarra. Így nemcsak azt lehetett figyelni, mit mond, hanem azt is, hogyan mondja, milyen ritmusban beszél, hol tart szünetet, hogyan változik a hangja egy-egy személyesebb vagy nehezebb témánál. A fordítás miatt természetesen lassabb lett a beszélgetés, de ez egyáltalán nem elvett belőle. Inkább hagyott időt arra, hogy az elhangzott mondatok valamivel tovább maradjanak a teremben. Különösen érdekes volt hallani a szerző saját hangját akkor is, amikor olyan tapasztalatokról beszélt, amelyek a regény megszületéséhez kapcsolódtak.

Érezhetően közel áll hozzá mindaz, amiről írt. Talán éppen ezért működött ennyire jól ez a lassabb, tolmácsolással megszakított forma is, volt idő nemcsak megérteni, hanem valamennyire befogadni is azt, amit mond.

Pedig a könyv egyik legérdekesebb kérdése éppen az, hogy mi történik azokkal, akik ott maradnak. Hogyan lehet együtt élni a hiánnyal? Meddig marad velünk a bűntudat, a harag vagy éppen az a gondolat, hogy talán valamit másképpen is lehetett volna?

Olvasni vagy hallgatni

I Szujon bemutatója után maradtam a Szerb Antal teremben, a következő program ugyanis egészen más oldalról közelített a könyvekhez. Az Olvasni vagy hallgatni? – Miért nem kell választani? című beszélgetést a VOIZ szervezte, Laudon Andrea szinkronszínésszel Sánta Bianka beszélgetett.

Vajon ugyanazt kapjuk egy történettől, ha olvassuk, mint amikor valaki más hangján hallgatjuk? Egyáltalán kell-e választanunk a kettő között?

Laudon Andrea személyén keresztül először inkább a hang került a középpontba. Szóba került, milyen szinkronon dolgozni, és a beszélgetés során néhány kulisszatitokba is betekintést kaphattunk. Arról is kérdezték, ő maga mit szeret olvasni, illetve hogyan gondolkodik a magyar szinkronról és fordításról. Hozzáad-e egy filmhez vagy sorozathoz az, hogy magyar hangon találkozunk vele, vagy szükségszerűen elvesz valamit az eredetiből. Egy mondat jelentését nemcsak a benne szereplő szavak határozhatják meg, hanem az is, milyen hangsúllyal, milyen ritmusban és milyen érzelemmel szólal meg.

Innen már szinte magától vezetett tovább a beszélgetés a hangoskönyvekhez. Laudon Andrea a VOIZ számára is számos könyvet felolvasott már, így saját tapasztalatairól is mesélt, hogy milyen egy teljes könyv szövegében hosszú időn keresztül jelen lenni.

Felmerült az is, mit tud adni a hangoskönyv azoknak, akik valamilyen okból kevesebb időt tudnak hagyományos olvasásra fordítani.

A könyvek hallgatása egészen más helyzetekben is lehetővé teszi, hogy történetekkel találkozzunk, miközben talán maga az élmény is megváltozik attól, hogy valaki más hangján érkezik el hozzánk a szöveg.

A beszélgetés nagyon jó hangulatban telt, és meglepően sok érdeklődőt vonzott. Nehéz lenne eldönteni, hogy inkább Laudon Andrea személye vagy maga a téma miatt telt meg ennyire a terem – valószínűleg mindkettőnek szerepe volt benne. Lehetőség nyílt kérdezni, hozzászólni, sőt saját olvasási és hangoskönyves tapasztalatokat is megosztani. Ettől a beszélgetés egy ponton túl már kevésbé hasonlított hagyományos interjúhoz, inkább valamiféle közös gondolkodássá vált arról, hogyan és milyen formában szeretünk történetekkel találkozni.

Látod-e, Isten?

A következő beszélgetés egészen más irányba vitt tovább. Szabó T. Anna és Fabiny Tamás a Látod-e, Isten? című gályarab-oratórium megszületéséről, az előkészületekről és arról beszéltek, hogyan lehet több száz év távlatából közel kerülni azokhoz az emberekhez, akik hitükért és meggyőződésükért vállalták a szenvedést.

Szabó T. Anna elmondta, hogy a munka során Nemes Nagy Ágnes és Szabó Magda írásait is olvasta, de más szerzőkhöz is visszanyúlt, akik korábban foglalkoztak a gályarabok történetével.

„Nagyon fontos volt, hogy egy hagyományhoz kapcsolódjak. Múzsámul szolgál a korábbi írások tömege” – fogalmazott.

Úgy gondolom, hogy egy ilyen történetet nem is lehet úgy megírni, mintha előttünk senki nem próbált volna már beszélni róla. Az egymásra rakódó szövegek, történetek és emlékezetek itt nem valami olyasmivé váltak, amitől meg kell szabadulni, hanem éppen az alkotás egyik kiindulópontjává.

Eredetileg a Gályarab-oratórium munkacímmel dolgoztak, de szerettek volna ennél líraibb, a mű egészéhez közelebb álló címet. Így született meg végül a Látod-e, Isten?

A beszélgetés során az is elhangzott, hogy Szabó T. Anna sok párhuzamot rajzolt a gályarab prédikátorok szenvedése és Jézus története között. Nem egyszerű történelmi feldolgozásról van feltétlen szó, hanem a hit, a helytállás, az árulás, a megalkuvás és a kitartás kérdései újra és újra visszatérnek benne.

Szabó T. Anna részleteket is felolvasott a műből.

„Olyan nagyon nehéz volt a felkészülés, nem is a megírás maga, hanem a felkészülés” – mondta.

A szerző saját tapasztalatai, veszteségei és azok a kérdések is jelen vannak benne, amelyekhez személyesen is újra és újra visszatér.

A felolvasás után a beszélgetés moderátora egy ponton már nem is kérdéssel folytatta: „Nem beszélgetőtárs vagyok, hanem megrendült hallgató” – mondta. Talán ez pontosabban leírta a terem hangulatát is.

Szóba került Szerb Antal is, illetve az, hogyan kapcsolódhatnak egymáshoz különböző korok üldöztetés- és kiszolgáltatottságtörténetei.

Szabó T. Anna ugyanakkor hangsúlyozta: „Narrátor nem akartam lenni.” Nem kívülről, történelmi távolságból szerette volna elmesélni mindazt, ami a gályarabokkal történt. Más formát kellett találnia.

Eleinte még az sem volt egyértelmű, pontosan mi születik majd a felkérésből. Volt, aki versciklusra számított, végül azonban egészen más irányba indult el a szöveg. Dramatikus forma alakult ki, különböző hangokkal és szereplőkkel. „Óriási öröm volt, amikor elindult” – emlékezett vissza Szabó T. Anna arra a pillanatra, amikor megérezte, hogy már nem egyszerűen egy dal- vagy versciklus készül.

Szabó T. úgy fogalmazott, ez a könyv azokról szól, akik akár az életüket is odaadták azért, amiben hittek, és mindenáron kiálltak az igazság mellett. Azt mondta, számára ennek a történetnek a megírása hatalmas erőt adott.

Képek forrása: a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál Facebook-oldala