Domján Edit Egy történet és vidéke című feuilletonjában ad hírt arról, hogy Szijj Ferenc legújabb verseskötetében, A madarak tudásában ismét elszabadulnak az alogikus teremtmények. Szijj, a rá jellemző módon, ebben a kötetében is az irracionális társadalmi működés képeivel és valószínűtlen emberi világokkal operál, miközben érzékenyen reflektál a megélt vagy teremtett valóságra. Számára az abszurditás, a groteszk és a szatirikus hangnem otthonos terep, a disztópikus világok létrehozása sétagalopp. Takáts József szavaival élve, Szijj védjegye a teremtő fantázia, amellyel megalkotta az „esendőség enciklopédiáját”, A madarak tudását.

A kötet egyik különlegessége a szerkezetén is megfigyelhető: négyszáz, epigrammatikus tömörségű négysoros vers énekli meg az irracionalitást, közre fogva egy cím nélküli, kurzív betűkkel szedett, negyvenhárom strófás monumentális költeményt. A szürreális élményanyagot váltakozó hangnemekkel bontja ki: a szatirikus, komikus darabokat melankolikus vallomások és sztoikus alámerülések követik. Az irracionális fóbiák, mániák, hiedelmek, áltudományos tanok, amelyek a versek komikumának forrásai is, a befogadóból a szánakozástól kezdve a teljes elutasításig vláthatnak ki reakciókat.

Az emberi világról és tudásról való lemondó hangvétel apokaliptikus benyomáshoz vezet: az Emberi tudás című darabban az összemberi bölcsesség a fajfenntartásra vonatkozó tudásra szűkül. Az elbeszélői szólamok heterogenitása miatt elmosódik a határ humán és nem emberi hang között, vagy ahogyan Szijj Kifejlet című versében fogalmaz: „Nem teszek különbséget a megszólalók között, / ember vagy állat, az árnyékuk hasonló.” Vannak köztük ugyan emberi, gyermeki hangok, de akad lepke, méh, virág, kutya vagy éppen pálcauszonyos őslény, gép, kiborg, panoptikumfigura is.

A kötet a társadalom húsbavágó leképezéseként is olvasható: az elbeszélt alternatív és valószerű világokban egymás mellett élnek racionális gondolkodók és a tévképzetek rabjai – helyes önreflexió hiányában azonban senki nem tudja helyesen besorolni magát. Hiszen a hiedelem nem tudja magáról, hogy hiedelem. Így az, aki a kötetet a kezében tartja, metakétely áldozatává válik: az olvasó azon töpreng, hogy az olvasott világ, és a bennük megszólaló hang egy fiktív világ bolondjáé vagy a valóságunk józan gondolkodójához tartozik, megbontva saját ítélőképességébe vetett bizalmát. Szijj a kétely mint költői eszköz alkalmazásának mestere, készségesen épít fel az olvasójában, mivel a befogadó maga is elbizonytalanodik az adott négysorosban felvetett tévképzet tévességéről. Így A madarak tudásában a bizonytalanság és rejtőzködés a talányos tanmese szervező erejévé emelkedik. A tájékozottságról, vagy annak hiányáról a Tengeri hullámok című darabját ajánlom:

„Tengeri hullámok ébresztenek fel időközönként, / pedig a szárazföld közepén élek, / nem ismerek égtájakat, csak annyit tudok, / hogy jobb vagy bal, előre vagy hátra.”

Balázs Attila tárcájában (Nádas) folytatódik a Nádas-emlékezés. A vajdasági Holt-Tisza kanyargó folyója és annak élővilága nyitja meg az íróval való személyes találkozás emlékét. Az emlék egybesimul az írás és a természeti víz folyásának képével: a „szeszélyesen kanyargó folyó” áradáskor a „hömpölygőnek tűnő főmondathoz” hasonlít „messzebb nyúló mellékmondataival”. Ahogyan a holtágnak is vannak még élő forrásai, úgy a kis patak sem feledkezik meg halott nagyjairól írni, mindössze nehezebb észrevenni a „kisebb leágazásokat és betorkollásokat” a „vizet szegélyező sűrű nádastól”. Így a mocsár szirénjeitől édesen búgó, bölömbika-kórus kísérte édesvízi-ökonómia ingoványa magában őrzi és hírül is adja zúgó ősfolyamát. Balázs Attila legalábbis így vezeti be azt, ahogyan hitről és árulásról a tárcája hőse Nádas Bibliáját, nagymamája a Vastag Fekete Könyvet olvassa. Azt nem tudom, hogy nagymamának adódott-e lehetősége szót váltani olvasmányának szerzőjével, e tárca elbeszélője azonban el tudta mesélni személyesen a szerzőnek gyerekkori, óbecsei történetet a Nádas-fellépésen.

Az emlékezést Payer Imre folytatja. Neküia-szerű versében úgy fogalmaz „A halottak itt vannak”, de legalábbis „Itt vannak a képzetben. / A képzetben, az ismétlődő jelenben. / Itt örülök, veszekedem velük.” Másik halottidéző versében a gyász igazságtalanságának természetét fejtegeti, emberarcúvá festve a sorsot, aki elragadja azokat, akiket szívesen látna saját társaságában: „Legelőbb mindig a jók mennek el. / Ők, akiket szerettem. A jók és erősek, / akikről azt hittem, matuzsálemek lesznek. / Talán Isten akarta, gondolta így, / az erősek, vidámak, a derűsen bízók / Vele, az Ő társaságában legyenek. / Ő érezze jól magát velük, ne én. / Én itt maradjak, ebben a szikkadt burokban. / Ittlétemmel, torz reménnyel-emlékezettel”.

Majd Károlyi Csaba zárja a Nádas-emlékezést a Középre zárva című, Simán Márton által szerkesztett posztumusz kötetéről írt kritikájával. „Ezek nem költemények.” – írja Károlyi Csaba – „Én ugyan költeménynek hívom, de merő tréfából.” A középre zárt szerkesztésnek fontos szakmai aspektusa, hogy megmutatja az „asszociáció bakugrásait.” Milyen kár, hogy épp a maga középre zártságában a Talált cetli című vers nem szerepel a gyűjteményben. Károlyi szerint a szöveggyűjtemény által (most így nevezem, mert a formai és műnemi besorolhatóság gondjába ütközik, aki a „verseskötet” szövegeit és Simon Márton ajánlóját – „Ezek Nádas Péter versei” – összeolvassa) közelebb kerülhetünk ahhoz, hogy Nádas hogyan tudta kibékíteni az áradó gondolatot a folyó szöveggel. A Középre zárva szabad gondolatvezetése Nádas Péter legbelsőbb világába engedhet betekintést a legfigyelmesebbeknek, ezáltal méltó emlékezés, de az űr kitölthetetlen.

Átmegyünk a presszóba cím alatt négy szerző publikált összetartozó, szeszszagú, traumákkal kapcsolatos prózákat. Endrey-Nagy Ágoston Gyere, Andriska című prózájában a hajléktalan Hanna né kisnyúl-beszerzőútjából a gyermekbántalmazás és a felelőtlen gyerekvállalás témája tárul az olvasó elé. Szánthó Erika Emma Ketten húzzák című írásában a fizikai bántalmazásban élő nő és a bántalmazó kapcsolatban foganó magzat sorsát beszéli el. E két szövegben közös, hogy a legvédtelenebb, legártatlanabb, világrajöveteléről nem döntő gyermek emberhez nem méltó bánásmódban részesül. Egy idő után azonban mind immunissá válunk a nyomorra, ahogyan Endrey-Nagy írja:

„Az élő állatokkal vagy élő emberekkel dolgozókból, úgy látszik, hamar kiürül a sajnálat. Az egyik kolléga ápoló volt, mielőtt idekerült; most a legszenvtelenebb arccal dobja be a csúnyább guppikat a falánk sügérek közé. Az ember bármitől el tudja távolítani magát, ha elég erősen akarja. Majdnem bármitől. Hanna né kezében a doboz, benne a pihegő nyúl, ahogy a Máriák kezében a groteszk bébi-Krisztusok. Felszegett orral távozik, a felpuffadt gyomrú, ernyedt testű nyulat látom magam előtt, lóg a májfoltos kézben, mint a pieták.”

A nyomorban foganó vagy abban felnövő, állati vagy növényi(!) sorsú gyerekektől, akiknek útravalóul a kilátástalanság jutott, hogyan remélhetünk méltó felnőttkort? A bántalmazott kisnyúl vagy az a répa-magzat, akinek anyját verték (Szánthó prózájában), hogyan tudna a társadalom egészséges, teljes tagjává cseperedni?

Az összetartó prózák másik két darabja – Szikszai Károlytől A csomagmegőrző és Kávai Katalintól az Anyám táncol – pedig az egyéni és a kollektív traumát örökíti meg. Szikszai történetben a sehová sem tartozó lánynak nem csak iratai nincsenek, de múltja is ismeretlen, így menekül Európa-szerte, országról országra, férfiról férfira vándorol „szerencsét próbálni”. Kávai családtörténetében a traumatikus múlt jól ismert: a kulákoktól elvett földek, az így megnyomorított családok terhét generációk viselik magukon.

A társadalom kortárs (és kortalan) megoldatlan problémáit elevenítik fel Richard Osman könyvei, amelyeket Dsupin Lilla elemez az Ex librisben. Dsupin szerint a krimiirodalomnak van egy keveset tárgyalt tulajdonsága: „felnőtteknek szánt meseként” is funkcionál, mivel a történet végére az igazságtalanságra fény derül, a gyilkos személye pedig elnyeri méltó büntetését. Richard Osman tárgyalt műveinek detektívuniverzumában a kábítószer-kereskedelem és családon belüli erőszak mellett mélylélektani és morális dilemmák – mint például az eutanázia-kérdése – is megbújnak. A Dsupin által felvetett „felnőttmese” címkéje ez utóbbinál válik érdekessé, mivel egyes krimiket épp a megnyugtató megoldás hiánya őriz meg a kánonban. Sokszor ugyanis éppen a morális dilemmák, például az eutanázia kérdése, vagy a bűn fogalmának körbejárása teszi maradandóvá a történetet. Ezért Osman mellé olyan klasszikusokat ajánlok, mint Edgar Allan Poe-tól A Morgue utcai kettős gyilkosság – rágódjunk azon, hogy lelkiismeret hiányában számonkérhető-e az elkövető?

Az aktuális lapszám kapható az Írók Boltjában és az újságárusoknál.