A kálvária kezdetén, a szocializmus évtizedei alatt a nyilvános, szabad véleményalkotás lehetetlen volt. Az építészetet, amely a mindenkori hatalom reprezentációja, ez kifejezetten érzékenyen érintette. A rendszerváltás után a lassan magához térő szakma unalmas épületleírásokat termelt, és csak az ezredforduló körül lépett ki az építészek – építészetről – építészeknek zárt háromszögéből. Halvány zsurnálkritikai pezsgés indult. Változatos fórumok, például a Népszabadság és az Élet és Irodalom adott helyet a különböző hátterű szerzőktől érkező formakereső és nyelvteremtő véleménycikkeknek. A meginduló folyamat azonban néhány év alatt kifulladt. A gazdasági válság, majd 2010-től az erősödő politikai befolyás ismét lefojtotta a kritikát, és másfél évtizedig szinte kizárólag homlokzatra és finanszírozásra szorítkozó vélemények törték át a politikára kihegyezett ingerküszöböt. Az Építészet – kritika – írás (2014) című könyv egy 2011-2012-ben folytatott beszélgetéssorozat szerkesztett leirata, a maihoz kísértetiesen hasonló körképet mutat: óvatoskodó kritika és szűk, sértődékeny szakmai közeg.

A hatalmi struktúra jelenlegi átalakulása az építészetről folyó diskurzust sem hagyja érintetlenül. A NER emblematikus épületeinek feltárását Martinkó térpolitikai metaforaként értelmezi. A bejárások és a körülötte csapott hírverés a bukott rendszer egyfajta feldolgozása, de a nép indulatának valódi kritikává csillapodása még mindig kérdéses. Naiv bizakodás helyett Bánszegi Bíborka is földhözragadtabb forgatókönyvet vázolt fel. A politikai változás közvetlen és azonnali hatása helyett először az építészek felszabadulását látja reálisnak, ami később felhajtóerőként hathat a szakmai diskurzusra.

Az építészeti kritika elsietett újraélesztése előtt azonban fontos tisztázni annak létjogosultságát és tudatosítani célját. „Az építészetről való beszéd fontos demokratikus intézmény kellene, hogy legyen” – világít rá az OCTOGON főszerkesztője. A közpénzből épülő középületekről alkotott vélemény, valamint a döntéshozatal menetének, minőségének megvitatása is társadalmi felelősség, nem csupán egy szűk, szakmai réteg feladata. A politikával összefonódó kritikán túl kiemeli az építészet tér- és időbeli kiterjedésének mindennapokra gyakorolt hatását is.

A környezet, amiben a jövő generációja felnő: identitás, kultúra, hatalom.

Walter Benjamint is megidézi, és egy mű, egy hely aurájának megszületését a róla megjelenő kritikai megfogalmazásokhoz s a belőle levont következtetésekhez köti – enélkül az épületek nem válnak műalkotássá, és az építészet sem kulturális tetté.

A megváltó személye és szerepköre sem egyértelmű, s a két beszélgetőpartner különböző háttere ebben a kérdésben megmutatkozik. Az építészmérnöki képzésből érkező Bánszegi Bíborka elemi tapasztalata a kritika oktatásának hiánya. Az építészek írás- és olvasáskészségének háttérbe szorulásával magyarázza a piacra kikerülő építész nemzedékeknek a kritika megfogalmazására és fogadására való képtelenségét. A belterjes szakmai közeg nem motivált a kritikaírásra, és gyakran tapasztalható a műre hárított önértelmező szerep. „A ház nem fog megszólalni. A ház egy ház. Néma” – reagál a tervezői öntudat ilyesfajta túlzására. Az építészek maguk sem tudják tematizálni véleményüket és problémáikat, felelősségük az építészeti közélet drasztikus romlásában nyilvánvaló.

„Az építészet fontosabb ügy annál, minthogy építészekre bízzuk” – érkezik a másik oldal állásfoglalása.

Martinkó József bölcsészképzésből került az építészeti párbeszéd színterére, és az építészetről való mindennapi társalgás normalizálása mellett érvel. Az építés, a teremtés ősi ösztön, melyet a verbális kultúra előtérbe helyezésével az intézményi keretek nem gondoznak, gyermekkori spontaneitása elveszik. Előbb alakul ki beszélgetés vagy születik írás zenéről, divatról, vagy akár egy vajas kenyérről, mint a szomszéd utcáról. Az építészet megélhető, befogadható, hatást gyakorló kulturális létező, s mint ilyen, a hétköznapok aktív részévé kell válnia.

A valódi építészetkritikai párbeszéd megindításához tehát mind a szakma megújuló hozzáállása, mind nyitott szemmel járó, ért(elmez)ő laikus közeg szükséges. Print, bontókalapács, házibuli – több alternatíva is felmerült a körüljárt téma megoldására, de ami biztos, hogy mindannyiunk érdeke és felelőssége újra közkinccsé és kézzelfoghatóvá tenni az építészetet.

Fotó: Kabai Henrik